Tegnap autót vettünk, dolgozni voltam, meg bevásárolni, aztán futni is, végül éjszakába nyúlóan átültettük az összes zöldet a lakásban, mondjátok hát, hogy nem volt produktív napom :)
btw mindig azt hittem, hogy nagy élvezet elkölteni sok pénzt. nem az. a szívem szakadt meg, amikor rápillantottam a bankszámlám egyenlegére a nap végén :P

reggel kinézek az ablakon , és hát egy mókus ugrándozik-ficánkol boldogan a fán.
budapesten.
a kilencedik kerületben.
alig párszáz méterre az üllői úttól, alig 5 percre az ecseri úti metrómegállótól.
hö?

nyúlnak

őt a "nyulat a nyúlnak" projekt keretén belül kaptam mert hogy milyen aranyos már, és mivel Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr igazából talán nem is tudta pontosan, mit vett, gyorsan meg is nézettem vele egy kockásfülű nyúl részt, mert hát mégis csak magyar kultúra, ugyebár.



és mivel liebe már csak ilyen szentimentális egy dolog, a nyufi mindig ott lapul az éppen aktuális táskám valamelyik zsebében, és tessék, még akkor is segített, amikor huszadikán, miközben egy egész ország ünnepelt - vagy aludt éppen - nekem dolgozni kellett. a nyúl jelenléte és lelkesedése kelőképpen tükrözi az enyémet is



UPDATE: Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr letorkolt, hogy márpedig ő igenis tudta, mit vesz. ez persze mit sem változtat a tényen, hogy megnézettem vele a mesét :)

a világ legjobb lekvárja

a sárgadinnyés-őszibarackos.
na ezt próbáltam meg reprodukálni, több-kevesebb sikerrel.

még amikor kisebbek voltuk, anya csinált néhányszor, és zsűllel egybehangzó véleményünk alapján nem létezik ennél finomabb lekvár az egész földkerekségen.
évek hosszú aknamunkájával idén sikerült anyát rávenni, hogy főzzön ilyet megint. főzött is, kaptam is egy üveggel, de hát, mit is mondjak, ez kétségbeejtően kevésnek bizonyult.
pedig nem voltam korábban nagy lekvárevő, a fiú viszont az, és mostanában rászoktam én is. így hát ami máskor hónapokig elég, most mondhatni pillanatok alatt elkopott.
mit volt mit tenni, neki kellett állni magamnak. most, hogy újra megízleltem a csodalekvárt, tudtam, nem bírok ki újabb tizenöt évet nélküle.
akcióra fel hát, vettem punnyadt, lekvárnak való barackot meg illatos sárgadinnyét, és nekiláttam.
illetve hát nekiláttunk, mert Lekvárpusztító Úr is besegített, hősiesen aprította mellettem a barackot, küzdött vele rendesen. ketten egész gyorsan összedobtuk, utána már csak főzni kellett egy kicsit, a titkos hozzávalókat beleönteni, üvegbe dölteni, és tádáááámm, kész a csoda.
majdnem olyan jó lett, mintha anya csinálta voltna. de csak majdnem.
és soha többé nem főzök lekvárt negyven fokban (pedig köt későn csináltuk este. és mégis dögmeleg volt. legközelebb majd inkább télen főzök lekvárt :P)

kenutúra

tábortűz mellett danolós, drávában frizbizős-pancsolós, néguslányra barnulós, kacagós, bográcsban főzős, mindent fémbögréből evős*, instantkávét bubis-hidegvízben feloldós, kipihenős, sátorban puhárafővésig alvós, csajoknak könyvetfelolvasós, csudajó kenutúra volt ez.
nemzeti parkon keresztül végig, civilizációt csak a cseppnyi kis falvakban láttunk néha. hatvan-hetven forintért ittuk ilyenkor a jéghideg hosszúlépést, táncoltunk faluünnepen, együtt a helyi nagymamákkal és macsókkal, ilyet városban nem lát az ember. annyira-annyira-annyira más. megható, csodás, természetes. mondjuk a millió szúnyog már kevésbé az, amit nemzeti park lévén, nem irtottak egyáltalán. de így legalább voltak szitakötők is, vagy 5 különbözőféle, nagy szivárványos, meg kisebbek, meg sötétkékek, csodásak és gyönyörűek. (apró bökkenő csupán, hogy irtózok mindentől, aminek négynél több lába van. mondjuk amíg nem ér hozzám, addig nincs gond. távolról elvagyok velük :))
semmi internet, semmi elektronika egy hétig, ébresztőnek nem a heldenzeit ordított a fülembe a telefonomról hajnalban, hanem a nap sütött a hasamra, ha akartunk egymástól valamit, nem odacsörögtünk, hanem átkiabáltunk vagy átfröcsköltünk a másik hajóba.kávé és kóla helyett fröccs, mekdonáldsz és börgerking helyett lecsó, slambuc, gulyásleves. lady gaga és britney spears helyett népdalok.
rég voltam ilyen kisimult, mint ez után az egy hét után :)





*mert a fatányérkám 13 év szolgálat után a túra első napján megadta magát, végelgyengülésben elrepedt

van valami egészen bájosan tündéri, esetleg cukrosan giccses ebben az egész mostani szituációban. itt csücsülök a barátom lakásán, ebédet (uzsonnát? vacsorát?) főzök, szivecskéket ragasztgatok neki a tükörre, meg a hűtőszekrény bejsejére is, hogy majd jól meglepődjön holnap reggel, és tapsikolva várom, hogy hazaérjen már a munkából.
jaj, hogy fog örülni, jaj, hogy meg fog lepődni.
éljen a lila köd :)

most nyáron ezerszer inkább tekerek le száznegyven kilométert a Balaton mellett, vagy tűző napon negyvenet a Duna mentén, mint ötöt itt Budapesten. megreked a levegő itt a szűk utcákon, a piros lámpánál állva arra tudok csak gondolni, hogy vagy lefordulok a bringáról, vagy ráolvadok a vázra, a továbbindulás egyszerűen nem érzem opciónak. még a menetszél is forró, még a napszemüveg is éget.

bezzeg hétvégén.
a Dunakanyarban. az időjárás ugyanilyen volt ott is, meleg volt és nap is ráadásul, és délután, de mégis. tér volt, és friss levegő, és semmi beton, és a sapkákat bevizeztük a patakban, jófajta friss hideg vízzel, és hegyek árnyékában hűsöltünk, és folyóparton söröztünk.
a Hármashatár hegyen. árnyék volt és erdő, és természet és szabad levegő és kilátó.

tiltsuk be a nagyvárost, vagy tiltsuk be a 30 foknál melegebbet. nekem végül is mindegy melyiket, a döntés a tietek lehet. de az egyiket mindenképp. ebből nem engedek. punktum.

és holnaptól -ó boldogság- nyaralunk!
vár minket a dráva, a kenu, a sátor, a harmincöt fok, a szúnyogok, a klasszikus nyári kellékek. bográcsozás, fröccsözés, fürdés, nomádkodás. legjobb.
amikor kicsi voltam, mindig sátoroztunk, így nekem továbbra is ilyen az igazi, nagybetűs NYARALÁS, a hoteles az maximum pihenés, legfeljebb üdülés. vagy vakációzás. de nem nyaralás.
amikor a kombitrabi hátulja megtelt táskákkal, a hátsó ülésre kerültek a kispárnák és a hálózsákok (így kakasülőn ültünk hugival, jó magasan, de szerettem :)), tetőtartóra felgumipókozva az óriási sátor, meg a kempingasztal-kempingszékek, és indulás. balaton, vadása-tó, tisza-tó, Őrség, mikor merre. papa-mama-gyerekek énekelnek az autóban, elnyújtottan kérdezik hogy mikorééérünkodaaa?
ezeken a sátras nyaralásokon reggel, amikor anyáék a kávét itták a kis piros műanyagcsészékből, kaphattunk kávéba mártogatott kockacukrot, a reggeli pedig kifli volt és zacskóskakaó. a kis kepingfőzőn spagettit vagy lecsót főzött anya, és zacskóslevest (otthon ez utóbbit soha) és hugival a hajunkat szörkés-szőkésre szívta a nap. kirándulás, strandolás, nem semmittevés, hanem abszolút aktív pihenés.
visszasírom.
illetve, továbbra is ilyeneket csinálok :)

hirtelen felindulásból elkövetett nyaralás

úgy volt, hogy a hétvégén a voltra megyek egy napra, sopronba. aztán szépen lassan az összes útitársam visszamondta a dolgot olyan elfogadhatatlan indokokkal, mint munka, meg vizsgák :P . szóval csütörtökön ott ültem az asztalomnál azon szomorkodva, hogy a betondzsungelben fogok aszalódni egész hétvégén, és arról virtuális beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne ehelyett mondjuk a balatonnál, amikor is azt mondtuk, hogy hát ha olyan jó lenne a balatonnál, akkor, öhömm, tulajdonképpen miért is nem megyünk oda, ha mindketten ráérünk? meg üdülési csekk is van a fiókban?
így történt hát, hogy csütörtök délután szállást foglaltam, szombat reggel pedig feldobtuk magunkat a negyed kilencek vonatra és - juhhúúúú - elmentünk nyaralni.
a terv az volt, hogy leszállunk kenesén és eltekerünk badacsonyig, másnap onnan keszthelyig, aztán meg mondjuk még lelléig, vagy ameddig kedvünk tartja.
ez a terv ott bukott először, hogy meguntuk a melegben-heringeffektben pácolódást, és már akarattyán leszálltunk. szikrázó napsütés, biciklik meg mi ketten, és ráadásul - ohhhóó, nézd csak, hát tényleg itt a balcsi! - mi kell még? neki vágtunk hát a nagy utazásnak.
alsóörsön lángosoztunk, és felfedeztük 4 üveg erejéig, hogy a borsodi friss még jobb mint a zitromos gösser, kacsákat néztünk és locspocsoltunk a lábunkkal a vízben, tihanyban (ami effektíve az útiterv második borulása volt, mert bár beszéltünk róla, hogy oda is megyünk, a kilométer-tervezésből kifelejtettük) fürödtünk és hegyetmásztunk és tátottuk a szánkat, réfülöpnél szenvedtünk, hogy mikoréérünkodaaa? és badacsonyban végül ettünk (isteni finom halakat, úúúúúú) és ittunk (isteni finom bort, íííí) és aludtnunk-aludtunk-aludtunk.
ez így kábé száz kilométer lett egy napra az eredetileg tervezett hetven helyett. öhh. kimerültünk rendesen. úgyhogy másnap a keszthely témát inkább ejtettük. helyette döglöttünk egész nap a strandon, áthajókáztunk fonyódra és tekerünk még egy keveset a déli parton is, földváron pedig újra vonatra szálltunk és meg sem álltunk hazáig.



jól lebarnultunk, jól elfáradtunk és roppant jól éreztük magunkat. sok ilyet mininyaralást, még még még :)

gratu ájkának, lacinak, gábornak és wolfynak a diplomához!

:)

legyőztétek bélabát, nagyok vagytok ;)

"Asszem a kozos nevetes lehet a szeretet definicioja." írja mantis.

mennyire igaza van már. ennél jobb megahtározás egyszerűen nincs.

mennyire jó már, eposzi jelző lettem, amikor úgy azonosítanak valakit a virtual vörldben, hogy a fiú, aki ismeri rozit, hát ez tökre szuper :D

hétfő reggel

mantrázom magamnak csöndben a mai nap pozitív mindenféléit, hogy elhiggyem, nem olyan mostohagyerek ez a hétfő, mint amilyennek tűnik - márpedig most épp annak tűnik. de
- először aludhattam nyitott ablaknál idén
- hetek óta először ébredtem napsütésre, juhú
- narancslekváros pirítós reggelire - köszi anya, isteni :)
- már kerek három napja nyár van, igazi nyár
- reggel még extra tejeskávét is kaptam :)

na ennyivel kb ki is merült a mai napra jutó eddigi jóságok száma. hisztis is vagyok cseppet.
ellenben reggel, miközben iszonyúan korán tekertem be a céghez, végig a nyugis nagykörúton, keresztül a napsütéses hídon, eszembe jutott, mi is volt az egyetlen dolog, amit szerettem a tavaszi vizsgaidőszakban: amikor hajnali tanulás után/közben kiálltam a koliban a tanuló ablakába egy nagy kübli kávéval, néztem a felkelő napot, az ébredező nyári várost, a nyitott ablakon beáradt a melegedő levegő, ez valahogy olyan tipikus budapesti június. (csak ne kellett volna utána menni vizsgázni és megbukni, ó, az nem hiányzik)

NYÁÁÁÁR!

ma melegem volt rövid nadrágban és ujjatlanban is.
ezt is megértük.
nem hittem volna. :)

rozi vásárol

és mi kerül a kosárba? két nagy csomag kávé és két tábla csoki (ét. málnás. szigorúan.)
a legfontosabbak.
a szörnyű csak az, hogy mást TÉNYLEG nem vettem :P

a DBA kacag

és amikor ezt kaptam munkaidő közben, na akkor nevettem annyira, fennhangon, hogy még a szomszéd szobában is hallották.
informatikusok előnyben :P

bergauf-bergab

tegnap egész nap nyafiztam, hogy senki nem jön velem sehova. estére aztán ráunva saját hisztimre összekapartam magam. úgyis megpiszkálta a büszkeségemet előző este T félmosolya, hogy hát mi, sosem voltam még bringával a várban? hát még nem. na de majd most.
azt nem mondom, hogy férfiasan összeszorított fogakkal, de felértem, hahh, hát mit nekem, illetve nekünk alfival egy ilyen kis emelkedő, dombocska, mint a vár. jó-jó, megizzasztott persze, de hát fent vagyunk, vagy fent vagyunk? diadalmasan zötyögtem körbe a macskaköveken, süttettem az arcom a kései nappal.
hmm, még csak hét óra, hát csak kéne még valami, a quimby csak fél kilenckor kezdődik. megakadt a szemem a citadellán, és a fizikai képességeimmel nem-egészen-tiszában-lévő manó máris sikongatva ugrált a fülembe: menjünk oda! menjünk-menjünk! menjünk már!
úgyhogy átmentünk a citadellára is.
namármost.
oda vagy soha többé nem megyek fixivel, vagy mostantól hetente kétszer, amíg fel nem jutok anélkül, hogy meg kelljen állnom.
fölfele folyamatosan pöröltem a már fentebb említett kismanóval, hogy hogy adhatott ilyen elvadult ötletet, hogy én? ide? fel? meredek volt. nagyon. szenvedtem. nagyon. gyengének éreztem magam. eléggé.
de végül oda értünk. diadalittasan felhívtan zsűlt, legyen rám büszke. az volt :)

egyébként borzasztó, hiába élek már 7 éve pesten, most voltam eslőször a citadellánál.
valamint a várban is utololjára még lacival, jesszusom, hiszen annak már akkor legalább 5 éve, ha nem több. még azt is meg tudom mondani, mi volt akkor rajtam: a kék retro farmerom egy fekete nagy kivágású pólóval. ráadásul az egyik övbújtatóm akkor akadt be valamibe, és szakadt le. hű de rég volt már.
ideje volt felmenni megint :)

aztán átgurultam még, hogy meghallgatom a quimbyt, de annyira fáradt voltam a koránkelés-munka-hegymenet kombótól, hogy csak ültem egy fa tövében, szopogattam a sörömet, nem volt erőm megkeresni nóriékat se, nem volt kedvem beljebb menni a tömegben. csak figyeltem az embereket, érdekes volt, jó volt. hiába a tömeg meg a hang és fény, nyugis volt.

munkából későn hazarohanni, de azért minimalmassre mégis elmenni, városban felalá tekerni, aztán a végről lelépni és kispálkoncertre menni, éjjelnappaliban sört venni és a fűben ülve beszélgetni, kivilágított bazilikát bambulni biciklivázon csücsülve, aztán hazafelé a többiekkel még egyszer véletlenül összefutni, ez az igazi királyság :)

pimasz grimasz

nos, ha már egyszer krys volt oly kedves és a hétvégi képekből csinált rólam egy ilyet, majd (gondolom némi gonosz csillogással a szemében és kaján mosollyal a szája sarkában) megosztotta facebookon, hát tessék, viduljatok rajta ti is.
és ne grimaszoljatok sokat a fényképezőgépnek, mert ez lesz a vége :D

ECMC 2010 Budapest - Checkpoint Hauptstadt Berlin jelenti

hát, ha röviden össze kéne foglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!
ha hosszan kell összefoglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!übertuttirohadtjóvolt!!!wááááá!!!

szóval egy igen jól sikerült hétvégével és egy - szerintem - egész jól sikerült futár-EB-vel a hátam mögött ülök most a munkában, próbálom kiheverni az olyan fizikai tüneteket, mint hullafáradtság és rákvörösreleégettség. de mindez mit sem számít, amíg a sztorik és élmények és mindenféle kavarognak a fejemben.

a történet fonalát ott raktam le csütörtökön ugyebár, hogy annyit tudtam: németekkel leszek együtt.
ezen kívül, ami még előzetesen motoszkált bennem, hogy hát én itt senkit nem fogok ismerni, miközben rajtam kívül egymást viszont mindenki, hát jaj. frissen-gyorsan kiderült aztán vasárnap reggel, hogy találok azért ismerősöket és virtuális világból többé-kevésbé már ismert pajtásokat. meg aztán gyorsan szert tettem még pár újra is :) onnantól már aztán igazán jó világ volt.
alig ismertük még ki magunkat Tamással (akivel együtt voltunk beosztva) a helyszínen megérkezés után, még a feladatokról sem tudtunk szinte semmit, Sinya már hozta nekünk az aggregátort, meg egy német srácot,hogy hát higgyük el, nekünk lesz a legkúlabb helyünk mindenki közül, mert ezek a srácok mekkora arcok, de igazán. ő ment is tovább persze, mi meg maradtunk, a német, a magyarok, meg az aggregátor. aztán ment az aggregátor meg a német is, hogy összerakják a checkpointot, nekünk meg maradt a feladat: megszerezni a szükséges infókat. meg egy hosszabbítót a hangcucchoz. kezdtük már sejteni: tényleg jó dolgunk lesz.
és valóban. mire minden előkészülettel készen lettünk, és megérkeztünk a kijelölt helyünkre, a német srácok (a berlini gondsprint.de munkatársai és egyben tulajdonosai, barátai és üzletfelei egyébként) már felállítottak mindent, belőtték a hangcuccot, behűtötték a sört, beizzították a megafonokat és egyéb szurkolószerkezetet, és indulhatott a banzáj. aztán nem indult még végül, csúszott a program, tűzött a nap, de a buli ment nálunk. volt így idő kidekorálni az állomást, elmondani minden apró instrukciót, összepajtáskodni mindenkivel. kaptunk berlines sapkát is, mondván ezen az állomáson anélkül ugyan nem lehet ám dolgozni, mi pedig böcsülettel a fejünkbe csaptuk, és integrálódtunk.
aztán megkezdődött a qualifying. özönlöttek a futárok, hozták a hoznivalókat, vitték a vinnivalókat, kapták a pecséteket, anyáztak, amikor rájöttek, hogy elrontottak valamit, de majd' mindnek volt ereje a tűző nap-dög melegben is visszamosolyogni-visszainteni a biztató szavakért. biztatásban pedig nem volt hiány, rekedtre ordítottuk a torkunkat és ráncosra vigyorogtuk az arcunkat és fájósra tapsoltuk a tenyerünket abban a 3-4 órában, amíg tartott a selejtező.
némi bandázás után aztán a viszonylag korai hazaút mellett döntöttünk, kell még másnapra az erőizom. szóval haza, félájultan ágyba zuhanás, szundi.
másnap korán reggel, miközben tekertem ki megint csepelre, egész sok rendezővel sikerült összefutni útközben, így már a soroksári útra egy kisebb csapatban kanyarodtunk rá, csak úgy süvítettünk ki az ipartalepre.
aztán mikor megérkeztünk, és megláttuk az előző este maradványait, egy darabig nem hittük, hogy itt akárki képes lesz magát dél körülre olyan állapotra hozni, hogy részt vegyen a döntőben. no de mi azért egy gyors reggeli után nekiálltunk, hajrá, fogd meg, rakd meg, rajtunk ugyan ne múljon.
és csodák csodája: mire eljött az idő, már talpon volt mindenki, és kezdődhetett a döntő. a mi állomásunk ha lehet, még zsúfoltabb volt, mint előző nap. minden berlini, aki kiesett a selejtezőn előző nap, megfordult nálunk. józan és kevésbé józan, idegesítő, szórakoztató emeberek, bohócok és komoly futárok váltották egymást.
és jöttek a versenyzők, ötven adrenalinbomba száguldozott a pályán, nekik már csak a manifeszt létezett, az utca és a checkpoint, mind a győzelemre hajtott már. nem hibázhattunk mi sem, sok múlt rajta. nekik.
de csak vége lett ennek is, és miután könnyes búcsút vettünk német pajtásainktól (bár minek, hiszen végtelenszer futottunk még velük össze aznap) bevetettük magunkat a sűrűjébe a dolgoknak, kezünkben sör, irány a skid a bikepolo-döntő, evés, ivás, nézelődés. fesztiválhangulat ezerrel.

aztán hazafelé még elkapott minket a vihar. úgy igazán. nagyon. ha csukva volt a szemem, nem láttam, ha nyitva, akkor a pupillámon dobolt az eső, dobált a szél, otthon amikor ledobáltam a vizes ruhákat, pocsolyát eresztettek a parkettára. de még ezeken is csak nevettünk, valahogy illő lezárása volt egy ennyire eseménydús hétvégének.
még jó, hogy végül elállt az eső, így még át lehetett menni a tündérgyári afterpartira egykét sörre, csocsózásra és világmegváló beszélgetésre.

nem vagyok kipihenve ez után a hosszúhétvége után. de nem is hiányzik.



a képek Hadi Krisztiántól és potitól.