csak egy újabb baleset

"varrni még úgysem varrtak soha" kacarásztam tegnap este tizenegykor az ambuláns műtő asztalán, miközben az ügyeletes doki épp öltögette össze az orromat. akkor tényleg vidám voltam: végre vége, mehetek haza. a balesetek mindig akkor történnek velem (legalábbis az ilyen bringások) amikor éppen szabályos vagyok és odafigyelek. legutóbb, amikor zöldön mentem át a zebrán, most pedig amikor lassan csorogtam a bringaúton. lassan, mert az út éppen átvezetett a villamossíneken, amik eleve szarok ott a majorka mellett, a tegnap délutáni eső után meg még nedvesek voltak és csúsztak is. szóval próbáltam odafigyelni, de valamit mégis elnéztem: az első kerék becsúszott a sín vágatába, én meg átbucskáztam a kormány felett. arccal beleálltam a betonba, az egyik cipőm méterekre tőlem landolt, a fejemből dőlt a vér, körülöttem embersereg, úristen, jól van? (egyébként itt szeretnék eloszlatni mindenféle tévhitet arról, hogy az emberek nem figyelnek egymásra: tőlem az ott töltött 15 perc alatt vagy negyvenen kérdezték meg, hogy tudnak-e segíteni) az egész a jánoskórháztól kb 300 méterre törtét, de a körülöttem állók megtagadták tőlem, hogy fagyjanak lábra állni. nagyot ütöttem a fejemen, maradjak csak ott ahol vagyok. a kórházból viszont az mondták, hogy nem tudnak csak így kiküldeni senkit, hívjuk a mentőt. így hát kihívták nekem, ami elég vicces volt, mert így a mentősök aztán bevittek a 300 méterre lévő kórházba. itt alig négy órát töltöttem várakozással, szívás, ha az ember pont műszakváltáskor kerül be. 4 különböző orvoshoz voltam ezidő alatt hozzárendelve, de az egyik épp ment haza, a másik aztán vizitelt, a harmadik elküldött még egy röntgenre, a negyedik meg bevarrta rajtam a lyukat. 4 óra ücsörgés nettó 15 perc munkáért, de legalább kiderült, hogy nem tört el. mármint az orrom. és nincs agyrázkódásom se, szóval megúsztam pár öltéssel, néhány zúzódással, meg végtelen ijedséggel. not that bad. egyébként ez katasztrófa, volt pár jó évem a gimiben amiket megúsztam gond nélkül, de előtte is, meg mostanában megint rendszeres vendég vagyok az ambulancián. mert nem figyelek eléggé, így aztán bokaszalag, jobb kulcscsont, bal kulcscsont, ujj, ujj ismét, bringabaleset 1, bringabaleset 2, és akkor még csak a kórházköteles eseteket soroltam, a napokig-lila-de-túlélem dolgokat már rég nem számolom. ha a géntérképemet kivizsgálnák, minden bizonnyal sikerülne beazonosítani a balesetvonzó gént. azzal nyugtatom még magam, hogy tegnap egyébként is ilyen pótlólagos péntek13 volt, a munkahelyem mellett kidőlt egy fa majdnem rá egy anyukára meg a gyerekére, a munkatársam felesége összetörte az autót, én meg.... végkövetkeztetés nincs. figyeljetek oda és hordjatok sisakot.

megünnepelendő a hétvége egyetlen szabad napját, valamint a Lekvárfaló határainkon belülre való visszatérését, elmentünk vasárnap az állatkertbe, ahol
- végtelen tömeg volt. sőt, kétszer akkora
- kint volt a starwars fanklubb - mint azt a fenti ábra is mutatja, a galaktika magazint promotálták
- megállapítottuk, hogy a kistigrisek baromira megnőttek. illetve hát a négyből nem is tudtuk megállapítani, hogy melyik az anya, és melyik három a kölök
- a vombatok épp aludtak, így jobb híján csak a két vombatfeneket láttuk belőlük.
- a tapír MEGINT nem volt sehol. szerintem nincs is. még sosem láttam

gyakrabban kéne állatkertbe járni, de lehetőleg hétköznap, amikor kevesebb ember van. ezt állapítottam meg

ahhoz, hogy a biciklizés megadja neked azt a szabadságot, amire vágysz, amikor bringázni kezdesz a városban, az kell, hogy önmagad belül is szabad tudjál lenni, hogy a kikapcsolódásra és a semmitől se függésre vágyj, ne pedig a sebességre és feltartóztathatatlanságra. mert ha csak azt nézed mindig, hogy a faszompiroslámpa már megint, az a marha ott előttem hogy teker már csigatempóban, hogy én akkor is sokkal gyorsabb vagyok mint te, és hogy buzigyalogos mit kacsázik itt, akkor inkább hagyd a francba az egészet. mert a piros lámpa az ott lesz, és igen: rád is vonatkozik. mindig lesz, aki kicsit lassabb, kicsit gyorsabb, kicsit kezdőbb vagy kicsit tapasztaltabb nálad, és őket segítened, vagy éppen tolerálnod kell. és a gyalogosok lehet, hogy nem tartják be az összes szabályt, de te vagy a nagyobb, gyorsabb, neked kell vigyázni rájuk.
és ha ezeket képtelen vagy elfogadni, akkor csak egy merő görcs lesz a gyomrod mire hazaérsz, cserébe teremtesz egy csomó ellentétet, amikor átvágsz a piroson, amikor ráordítasz a gyalogosra, és amikor leszorítod a kempingbringást.
nem azt mondom, hogy szállj le a bringáról, és hagyd abba. hanem azt, hogy fogadd el: a városi bringázás nem a tour de france.
próbálj inkább 5 perccel hamarabb indulni, mosolyt erőltetni az arcodra, használni a féket is, és a csengődet is elég csak egyszer megpengetni egyszerre, nem kell ötször. köszönd meg, ha valaki elenged, és húzódj le, ha van elég hely hozzá.
egyszerűen csak használd a paraszti eszed, és annyit tegyél csak meg mással szemben, amennyit te is megengednél másnak, ha te lennél a másik oldalon.
ugye nem olyan bonyi? ha ennyit, de tényleg csak ennyit megtenne mindenki, aki az elmúlt 2 hétben ismét elővette a sufniból a bringát és átavanzsált városi cowboyjá, akkor egy jelentősen boldogabb világban élnék.

az új lakás egyszerűen szuper. van benne hálószoba. hálószoba!!! ami nem osztozik íróasztallal, olvasósarokkal, nem osztozik semmi egyébbel, csak és kizárólag alvásra funkcionál. valami megmagyarázhatatlanul szuper, eddig nem is tudtam, hogy ennyire. és reggel, amikor az ember széthúzza a függönyt, pont a fákra lát rá, ahol lakik vagy három-négy mókus, és a reggeli kávéhoz lehet nézni őket, mert az aztán az igazi cirkusz, nem olyan, hogy hoppá, most egy pillanatra láttam őket, hanem vagy fél órán keresztül egyfolytában a látóterünkben cikáznak.
és a nappali hatalmas, és van hozzá erkély, kertre néző és nagy - vagy legalábbis ahhoz elég, hogy tavasszal majd ott lehessen reggelizni. meg nyáron is. és van dolgozószoba is, illetve egy szoba, ahol az íróasztal van, meg ahol a macska alszik, és nem (vagy csak kevéssé) titkolt későbbi funkciója majd gyerekszoba lesz tán (majd! most ne lássatok gyereket a hasamba ettől a kijelentéstől, mert NINCS ott :P) és minden szép és új és csodás és csöndes, és van tároló, csak a mienk, és van helye a kocsinak is.
és van szomszéd, aki napközben zongorázik, szép, klasszikusat, és ezért ma a kanapén teát szürcsölve, miközben kintről besüt a nap a kopasz faágakon keresztül, úgy érzem magam, mintha valamelyik jane austen regény filmverziójában csücsülnék.
szép. nyugodt. igazán jó.
a lekvárfaló mondta az, nogy na itt már nem csak lakni lehet, hanem élni is.

úú, egyébként sikerült lakást találni, szuper lakást találni, fenn a zöldben a tizenkettedikben, szomszédunk (majdnem) a monakói nagykövet meg a grönlandi is, micsoda csodás, finom társaság!

ez a lakáskeresés-dolog, ez valami végtelenül idegölő.borzasztóan. pedig mi csak bérelni akarunk, még jó, hogy nem venni, az sokkal rosszabb lenne.
szóval nem azért akarunk költözni, mert bármi bajunk van a mostani lakással, nem, sőt, nagyon szuper, csak épp kinőttük. macskának, bicikliknek, terveknek, éjszakai ügyeletnek meg nekünk már így együtt nem elég, vagy legalábbis hosszútávon nem, tehát úgy döntöttünk: TOVÁBB! no de a mostani lakás nagyon magasra rakta a lécet. csendes. tágas. világos. felújított. megfizethető. felső emelet. cirkófűtés. egy sarokra van a városliget. jó a közlekedés.
szóval mi ennél keresünk jobbat, és bár még csak egy hete, a feladat mégis megoldhatatlannak tetszik most, ó balsors. mert valami mindig hiányzik, valami fontos, és ha nem hiányzik, akkor végtelenül messze van a munkahelyektől (napi 20 kmnél többet jó szível nem vállalok be bringával) vagy ha még ez is stimmel, akkor már rég lecsaptak rá, vagy nem is elérhető a hirdető. és létezik olyan lakás, amit mindezek ellenére elmentünk megnézni, és jó is lett volna - csak ekkor kiderült, hogy úgy mellesleg el is akarják adni. ja, oké, kösz, khm...
szóval nem egyszerű.
mindenesetre ha tudtok egy kiadó lakást a fenti paraméterekkel, szóljatok asap. köszi.
ja és még valami. ne menjetek ingatlanközvetítőnek. nem akarlak utálni titeket.

nem jó nap

minden elvárásommal ellentétben a nap negatív csúcspontja nem az volt, hogy fogfájással ébredtem. mit fogfájással, ez valami sokkal borzasztóbb volt, mintha ezernyi kis kamikaze-harcos ütne-fúrna a bölcsességfogam körül, mit sem törődve azzal, hogy mivel próbálom irtani őket. a dolog tegnap délután kezdődött, reggelre pedig a helyzet tarthatatlan lett, orvosért kiáltottam hát. illetve bringára pattantam és mentem.
gondoltam olyasmi lesz, mint legutóbb volt, kicsit helyi érzéstelenítik, kicsit megpucolgatják, kicsit antibakterizálják, kicsit antibiotizálják, oszt csókolom. hát, nem ez lett.
ez egyrészt jó, mert végre egy orvos, aki komolyan veszi a problémámat és rövid helyett hosszú távon próbál meg orvosolni (van élet a fájdalom és a foghúzás közti időszakban is! kár, hogy mindez piszok drága, de legalább tudom, mire költhetem az idei prémiumom jelentős részét :P), másrészt viszont nem jó, mert három injekciót kaptam ott helyben, mire végre lezsibbadtam, és mert borzasztó, amikor nyiszálják szét a szádat, és mert most is nagyon fáj (bár legalább tudom, hogy elmúlik). szóval a három szuri egyértelműen elnyerte a "worst moment of today" címet, és épp ezen morfondírozva fordultam rá zöld jelzésnél a járdára a gellért téren, amikor egyszer csak - no lám! - eltalált bal oldalról egy ezüst toyota.
hupsz. na álljunk meg egy pillanatra.
ez utóbbiakat már a földön fetrengve gondoltam. légzés - rendben. kar, láb - mozog. gyógyszeres tampon a fogamon - a helyén. oké, nagy baj nincs. eddigre már láttam magam körül a toyota kétségbeesett sofőrjét, meg két másik embert, akik kiabálnak vele, hogy hívjon már mentőt. nem kell, kösz, megvagyok, csak fáj. ő magyarázkodik, ne haragudjak, elnézte a lámpát, a másik pasi mondja: hja, ha nem engem üt el, akkor az ő kocsijának ment volna neki, ő kanyarodott volna arra a sávra. nekünk volt zöldünk. én mindebből vajh mi keveset fogok fel. csak meg vagyok ijedve, meg örülök, hogy élek. egy kis sokk.
küldeném is gázolót, menjen csak, meg van neki is a maga baja, épp a leukémiás feleségét hozza kezelésről, asszem a nő szarabb bőrben lehet, mint én. a pasi szabadkozik, a másik mondja hogy legalább az adatokat írjam fel. ja tényleg, oké. név, telefon szám, rendszám, autó típus. meg ad egy névjegykártyát, szóljak, ha tanúskodni kell. oké, persze, kösz a segítséget. rendőrség? jaj, hagyjanak már. nincs kedvem várni, nem történt semmi komoly, az elégtétel már megvan: tudják, hogy nem én voltam a hibás. feljelentgetni nincs kedvem.
egyéb jó ötlet híján bementem a céghez - ott van üzemorvos, ő megmondja, mit csináljak. meg különben is, közelebb van, mint haza. ott aztán leraktam a bringát, átbuszoztam a kórházba (taxi? ennyire? ne vicceljetek már, át se kell szállnom) ott röntgen, miegymás, nincs törés, csak zúzódás. vigyázzon magára, pihentesse.
hazafele már taxi. nincs kedvem átszállni, mert azért fáj, a fogam is, az oldalam is, a lelkem is.
nem mondhatom, hogy életem legrosszabb napja volt - végül is a felét fájdalomcsillapítóktól zsibbadtan vagy sokkban töltöttem. de a legbizarrabb címre még esélyes azért.
és hogy van-e tanulság? nem hiszem. hacsak az nem, hogy húzasd ki a bölcsességfogad, mielőtt elkezdene fájni.

megj. 1: azért a bölcsességfogam bekaphatja ám, mert ha Bécsbe mennék, mindig fáj, nagyon, és most is, merünk volna Bécsbe adventelni, és tessék. hát, most így nem megyünk

megj. 2: sokan kinevettek vagy lecsesztek, hogy bevettem a gázoló "leukémiás a feleségem, most hozom kezelésről, nem is vagyunk pestiek" dumáját. igen, elhittem, elhiszem most is, láttam az arcát, igaz volt - vagy ha ennyire jó színész, akkor azért érdemli meg. nem vagyok hajlandó feladni azt a szuperképességemet, hogy megbízom az emberekben

posta-para

hát a pesti postásunk mostmár igazán elmehet a búsba. úgy igazán, úgy örökre.
mert nem kézbesít, csak értesítőt hagy - a lekvárfőző betegszabin volt egy hétig, otthon volt, átvette volna, de CSAK értesítő jött. meg se próbálja. pedig asszem ezért kerül annyiba amennyibe az ajánlott, a nagyalakú, a csomag. mert ez a szolgáltatás, hogy nekem azt kihozzák, jár mellé. illetve nem is az hogy jár, meg mellé, hanem hogy én azt megveszem, kifizetem. osztán a magy büdös francokat, ott díszeleg az értesítő, én meg menjek a postára, de csak másnaptól, mert csak akkor kerül ki ablakhoz a küldemény, amit "nem tudott kikézbesíteni", álljak sorba fél órát, stb. nem mintha nem tudnám megtenni, de én nem ezért fizettem. De az még a jobbik eset, ha kapok értesítőt, mert előfordult már, hogy nem kaptam, egyet se pedig kettőt is kell tudomásom szerint, két nap múlva ugye újrakézbesítés, ha nem megyek érte. de nem, nem jött egy se, csak a telefon a bolttól, hogy ők visszakapták a csomagot, mert nem mentem érte a postára. mi? miért? kellett volna?
megoldás az, hogy újra küldetem, ezúttal anyához. mert az ottani postásban megbízom.
én nem szidom a postát. én dolgoztam ott, többször is, nyaranta, és igen, leveleket vittem ki, és nem néha sok volt, és néha kényelmetlen a nagy táska ha tele van, de azért kaptam a fizetésemet, tehát megcsináltam. igen, rossz volt felmászni az emeletes ház negyedik emeletére is az ajánlott levél miatt, de megtettem. mert ez volt a feladat. és otthon nincs is, nem is volt rossz tapasztalat , mindig minden időben megérkezett. ha para van a napilappal, betelefonálsz, megoldják. maga a rendszer nem rossz, ha a legtöbb helyen működik, nem lehet rossz. csak a nagyváros, az arctalan nagyváros, ott van a gond már megint.
ha itt pesten para van a kézbesítővel, mindenki tagad. de hát csókolom, otthon voltam, és nem csöngetett senki, csak az értesítő jött. mi a válasz? az nem lehet. de tényleg, nem vagyok hülye, érvel az ember, a másik oldalról a kisasszony csak morlomja a mantrát: az nem lehet, mert a kézbesítőnek ki kell vinnie. igen, tudom, hát nem tetszik érteni, épp ez az!hogy nem viszi!hogy nem hozza! nem, az nem lehet.
elkerekedett szemmel áll az egyszeri ügyfél az ablak előtt. jó. hát akkor nem lehet. érzi, ahogy nőnek ki a tollak a hátán és már villódzik halványan a homlokán a neonfényű PALIMADÁR felirat, de nem tud mit csinálni vele. a PEDIG DE nagy érv, az adu ász, azzal vitatkozni nem lehet.
mit tegyek hát egyszeri ügyfélként? mostantól izguljak, hogy a számláim vajon megjönnek-e időben, hogy befizethessem őket? mondjak le ámblokk a posta szolgáltatásáról? vagy daráljam őket tovább, hogy megértsék: gond van, komoly gond van?
ha akkora a munkanélküliség, az azt jelenti, hogy elvileg elég sok ember közül meríthet a posta: megengedheti magának, hogy elküldje a nem becsületes embereket, és lecserélje őket megbízhatóakra. könyörgöm, ezek az emberek naponta millió forintokkal kell, hogy elszámoljanak, a számláimat, a pénzügyeimet, a vásárolt dolgaimat bízom rájuk. évente több tzí-százezer forintnyi értékem múlik így vagy úgy rajtuk. nem engedhető meg, hogy a versenyszférában oly sokszor emlegetett QoS, Quality of Service, a szolgáltatás minősége csak olyan 70-80 százalék körül legyen. ha az áramszolgáltató mutatna fel ilyen számokat, az azt jelentené, hogy hogy napi 4 órában nincs áram. mobilszolgáltatónál, hogy egy tíz percesre tervezett telefonbeszélgetésed a nyolcadik perc után megszakad. gáznál, hogy télen heti egy napon nem megy a fűtés. ott nem nézik el. nem nézzük el. a postánál de.
és amíg a posta nincs rákényszerítve, hogy felülvizsgálja ezeket az embereket, nem is fogja megtenni. mindaddig, amíg ez nem történik meg, én igyekszem elkerülni, hogy bármit is a pesti címemre küldessek.

minden reggel háború

azt hiszem mindenkinek, aki nagyvárosban biciklizni kezd, végig kell mennie bizonyos stációkon, a kerékpáros-lét különböző állomásain-állapotain, mire eljut a végső-megnyugvós, a reggeli napfényben kedélyesen pedálozó, szabályokat ésszerűen betartó "közlekedő" szintre.
nem másról szól ez, mint megismerni a határokat. a sebesség határokat, a különbséget a lassú-gyors-normális közt, úton-járdán-bringaúton. tesztelni a tűrőképességet, autósét-gyalogosét-biciklisét, a sajátot. kísérletezni a szabályokkal, mi az amit még lehet, mi az, amit már nem, mi az amit nem érdemes, és mi az, amit muszáj. kipróbálni, melyik útvonal az ideális, mert ez rövid de forgalmas, az kosszú és lassú is.
mindezt az ember két keréken egyensúlyozó gyermekei nem két perc alatt tanulják meg, és hát ugye türelempróbáló tényező még az is, hogy az összes próbálkozó frissbringás május környékén rajzik ki az utakra. így ilyenkor még nehezebb. mindenkinek.
így lesz pár hétig a közlekedés harc, mit harc, kisebb csata, háború minden reggel és délután. mert folyamatosan előzgetnek az egysávos bringaúton, 10 méterrel a piros lámpa előtt is, mert a legnagyobb kereszteződésekben is becsorognak piros lámpánál is középre, mert a legszűkebb egyirányú utcában is szembebicikliznek, ráadásul egyszerre ketten egymás mellett, vidáman beszélgetve, mert harminccal zúznak végig járdán és öreg nénik közé hajtanak a zebrán, és mindezt olyan arckifejezéssel, amin látszik, tényleg meg vannak győződve róla: ez egy kis lokális háború, ők a város ellen, nekik van igazuk, nem számít más, csak a gyors A-ból B-be jutás.
ez most így szörnyen hangzik, mi? az is. de nem marad az. mindenki átesik ezen a fázison, de végül mindenki megismeri a határait. csak ebben a nyár elei pár hétben nehéz, ilyenkor emlékeztetnem kell magamat, hogy voltam én is nagykörúthuszár és bringanindzsa, aki pont ugyanennyire idegesítette az akkorra már a kezdeti fázison túllevő közlekedőket.
de sokan még csak most kezdik. ők jövőre már ügyesebbek és okosabbak lesznek. minden nyáron egyre több az ügyes és okos bringás és egyre több a toleráns autós és gyalogos, és egyre kevesebb a harakiri. pár év még, és természetes lesz mindenkinek.

ha az ember télen biciklizik, vegye fel a melegebbik sapkáját, akkor is, ha már nagyon unja.
ha az ember télen biciklizik, nézzen a kereke elé, rendesen, a kisebb utcákon ugyanis aljasan lapulnak még meg a már aszfalt-színűre koszolódott és csudacsúszósra sikált kéttenyérnyi jégfoltok, akik nem a barátaink.
ha az ember télen biciklizik, készüljön fel rá, hogy utálni fogják az autósok, amiért nem tud lehúzódni rendesen és elengedni őket - de hát ott oldalt most halálos veszélyeket rejtő centi mély jégbordák és boka fölött érő hókupacok vannak.
ha a ember télen biciklizik, ne csodálkozzon rajta, hogy a kollégái időnként hülyének nézik :)

úgy látszik, nagyjából minden félévben egyszer kötelező taknyolni egy bazinagyot a bringával. és mivel már nagyon rég estem, tulajdonképpen akár számíthattam is volna rá, hogy közeleg a következő. de nem számítottam.
így a ma reggeli szikrázó napsütésben nem számoltam az ősz és a tegnap esti eső édes gyermekeként megszülető, az útra kisodródott és ott is ragadt nedves-csúszós avarral. és mivel nem számoltam vele, így nem lassítottam, sőt, a szokásosnál még nagyjából 0,1 km/h sebességgel gyorsabban is száguldottam bele a kanyarba, és akkor hopp, éreztem, hogy csúszik, hopp, rántottam egyet a kormányon, jaj, ez már sok volt. csatt, nyekk, bumm, áú. de más mosolyogva kelek is fel, a riadt arcú, hogylétem után érdeklődő fiúnak mosolyogva megköszönöm a törődést és a kérdést, már pattanok is vissza a bringára, megyek tovább. kell még vagy két kereszteződés, mire tudatosul bennem az egész, hogy mekkora mázlim volt, hogy nem jött utánam kocsi, és nem volt alattam nagyobb pocsolya, és hogy egyben vagyok, hogy megúsztam minden nélkül. de ennek ellenére remeg kezem-lábam, lassítok, minden kis neszre és buckára nyúlok a fékhez.
egyébként kellenek ezek a félévenkénti esések, mert ezek után megint óvatosabb vagyok, visszaveszek az arcomból, tisztelem a közlekedést, a forgalmat és a szabályokat. és tudatosul bennem az újra és újra, hogy mekkora szerencse, hogy kicsikén judón megtanultam esni, nagy szerepe van ennek abban, hogy kvázi-sértetlenül jövök ki az ilyen helyzetekből.
egyébként meg a franc essen a lila foltokba

aszfaltbetyárok

nem voltam tegnap CMen, szóval lehet mondani: könnyen beszélek.nade...

tegnap este óta hangos a blogszféra meg a fészbúk meg hasonló webkettes ríltájm dolgok attól, hogy a gonosz-gonosz rendőrbácsik büntettek tegnap este mindenért, ha nem volt lámpád, ha nem volt küllőprizmád, ha fixid volt, ésatöbbi, ésatöbbi.
namármost.
megint csak azzal jövök, mint legutóbb: az én lelkem sem tiszta. nincs csengőm, láthatósági mellényt sem hordok a táskámban és a hátsó fékem a fix agy meg lánckerék. az utóbbi elvből, az előzők azért, mert felesleges plusznak érezném, úgy érzem, így is tudok biztonságosan közlekedni.
DE TUDOM, HOGY KÉNE.
(meg különben is. a szabályok nem ismerete sem mentesítene a betartásuk alól.)
és ha elkap a rendőr, és megbüntet ezek miatt, nem picsogok, hanem tudomásul veszem, mint azon döntésem súlyát, hogy nem akartam csengőt/pumpát/macskaszemet mittudoménmit a biciklimre.

kicsit arra hasonlít ez az egész szitu, mint amikor nyáron Németországban hoztak rendeletet a fixik ellen (megjegyzem a minimálfixik ellen, amin tényleg se fék, se lámpa, se semmi) - ott is picsogott mindenki, hogy hát pedig milyen biztonságosan lehet azokkal menni, sírt a szájuk, meg minden. ekkor jegyezték meg a médiában, hogy azért ez most kicsit fura, mert itt a sok újkori neohippi, aszfaltbetyár, akik tesznek minden szabályra, tettek eddig is, ez után is fognak, mi ez a hirtelen nagy felzúdulás. nem mindegy nekik, hogy egy szabállyal több vagy kevesebb, amit nem tartanak be? sokkal stílusosabb és tisztességesebb volna, ha úgy fogadnák ezt is, mint eddig mindent: használják a "szabálytalan" bringát, ha már annyira ragaszkodnak hozzá - és ha elkapják és megbüntetik őket, egyszerűen viseljék a következményeket.

de most komolyan. egy darab google-kereséssel meg lehet találni:
"A KRESZ által előírt kötelező kerékpártartozékok:
1. Fehér színű első lámpa.
2. Vörös színű hátsó lámpa.
3. Vörös színű hátsó prizma.
4. Két, egymástól független fék.
5. Csengő
6. Borostyánsárga színű küllőprizma legalább az első keréken.
7. Fényvisszaverő ruházat (lakott területen kívül az úttesten éjszaka vagy rossz látási viszonyok között)."

ennyi. minden fixis tudja, hogy nincs általános érvényű döntés arról, hogy a fix hátsó agy fékek minősülhet-e. mindenki tudja, hogy első-hátsó lámpa kell. mindenki, aki kicsit is utána néz (még egyszer hangsúlyozom, egy darab, nem is bonyolult google keresés a következő szavakra "kresz kerékpár") tudhatja, hogy kellenek a prizmák, a csengő.
azt is mindenki tudja, hogy piros lámpán nem megyünk át.
ezek után ne sírjon senki, ha ezek miatt megbüntetik.
és ha nem tetszik valamelyik szabály, tessék belépni az MK-ba, és velük együtt dolgozni az újabb kresz-módisításért és racionalizálásért. vagy betársulni küküékhez, és "bringás küzdelem" másik ágán hozzátenni valamit a kerékpározhatóbb városért. de mindezek nélkül az egész csak üres hőbörgés marad, és még belőlem is csak ugyanilyen reakciót vált ki.

az más kérdés, hogy szerintem például nem szabadna biciklit úgy eladni, hogy ezek a dolgok ne legyenek rajta.

miután nekem sem tiszta lelkiismeretem szabályszegés-téren, nem szoktam megszólni senkit, aki átmegy a piroson, keresztülzúz a kereszteződésen, cikázik az autók közt, legyen az gyalogos vagy biciklis, rolleres vagy görkoris. (az autósokat de, mert ők nagyok, nehezek és gyorsak, és sokkal nagyobb következménye van annak, ha rosszul döntenek)
na de azért mindennek van határa, és mindent csak a józan ész határain belül tessék már csinálni. persze vannak tapasztalatlanságból, figyelmetlenségből adódó rossz döntések, ilyenkor rosszabb esetben a delikvens arcára kiül az ijedtség és a felismerés, jobb esetben valamilyen gesztussal elnézést kér - oké, mindenki magából indul ki, én így szoktam.
na de ami tegnap történt, az nálam is kiverte a biztosítékot.
nagykörút. zöld lámpa. napközben - tehát még normális forgalom is van. pártíz méterrel tekerek a kocsisor mögött, gyorsan, látom, hogy zöld a lámpám, próbálom tartani a tempót. hölgy a zebra szélén körülnéz, észrevesz - szemkontakt megvan - majd kilép elém a zebrára. úgy, hogy alig tudtam megállni. majd amikor egy gyors nemgoromba mondattal figyelmeztetem, hogy bocs, de neki piros van, egyszerűen ignorál. félrenéz és tovább megy.
ilyentől felrobban az agyam.
mert egyébként meggyőződésem, hogy az autós-biciklis-gyalogos konfliktus nem létezik, és amikor erről beszélünk és ezt próbáljuk megoldani, nyílt kapukat döngetünk.
de az, hogy egyes egyének - tényleg százból egy - mégis mennyire tudja rontani a viszonyt, mennyire keserű ízt hagy tud hagyni egy-egy hasonló akcióval a másik szájában, mennyire alá tudja ásni egyes emberek véleményét, elkeserítő.
mert attól, hogy az autós nagyobb a biciklisnél, még nem CSAK övé az odafigyelés felelőssége, és attól, hogy a biciklis nagyobb-gyorsabb a gyalogosnál, a gyalogosnak ugyanúgy vigyáznia kell rá. mindenki felelős mindenkiért, nem lehet ide-oda tologatni a határokat kilók, mázsák, lóerők és kilométerperórák arányában. 50-50 százalék minden esetben.
csak hát ezt mindenkinek tudnia kéne, és elismerni.

korán reggel a város egész más, máshogy sietős, mint napközben.
napközben arctalan emberek rohannak el nem figyelve egymás mellett, tömeg mindenütt, mindenki csak a saját célját kajtatja.
de reggel kevesen vannak még, tízből kilencen még alszanak, vagy szűk szemekkel épp akkor próbálják bekapcsolni mamuszban a kávéfőzőt. a többiek azonban szorgos hangyaként cikáznak fel-alá a városban, hogy mire a többiek felkelnek, flottul-rendben vághasson neki a nagyvilág az új napnak.
fut a péktől jövő szállító az utolsó láda zsömlével a boltba, a tanár-előadó az első órára készülve a jegyzeteit olvasgatja a villamosra várva, a postás hozza az újságot, az informatikus is sietve teker az iroda felé, hogy mire megnyomják a gyárban a Nagy Piros Gombot a futószalag elindításához, minden adatbázis rendben legyen.
ezek a kicsit még csipás szemű-álmos arcú emberek még valamiféle bajtársiassággal viseltetnek egymás iránt. ilyenkor az autós még nem dudálja le az útról a biciklistát, a biciklista nem anyázik az úttesten átfutó gyalogosra, a gyalogos nem duzzog a ritkán járó villamos miatt. az eső is mintha megszánna mindenkit és gyérebben szitálna, a portás is mosolyog még a bejáratnál.
és az a biztos tudat, hogy a korán kezdődő nyolc órás munkanap korábban is ér véget, és enyém az egész délután, csak még szívderítőbbé teszi az egészet.
csak ne kéne ehhez reggel ötkor felkelnem...

zoo

nem, nem voltam az állatkertben, már tök régen
viszont már hetek óta tervezgetjük, hogy megyünk, mert meg akarom nézni a zsiráfot, meg az elefántot meg a tapírt, meg mindent, mert juj, a budapesti állatkert fantörpikus.
de valahogy minden nap, amit jó előre kiszúrunk magunknak, hogy na akkor majd most, nos ezeken a reggel mindig beborul, és zuhogni kezd az eső, vagy beszakad valami hirtelen munka, vagy belénk csap a ménkű, vagy hasonló. valaki nagyon nem akarja, hogy eljussak oda.
miután azonban az állatkert honlapját tanulmányozva észrevettem, hogy az éves bérlet csupán négyszerese a jegynek, először is meglepődtem, másodszor is elhatároztam, hogy háhááá, hát akkor én bizony a maradék üdülési csekkemből állatkertbérletet fogok venni, és minden nap (még TÉLEN is) megnézem az elefántot, ami egyáltalán nem kivitelezhetetlen, hiszen a csodaszép új albérletünk alig pár sarokra lesz onnan :)

most nyáron ezerszer inkább tekerek le száznegyven kilométert a Balaton mellett, vagy tűző napon negyvenet a Duna mentén, mint ötöt itt Budapesten. megreked a levegő itt a szűk utcákon, a piros lámpánál állva arra tudok csak gondolni, hogy vagy lefordulok a bringáról, vagy ráolvadok a vázra, a továbbindulás egyszerűen nem érzem opciónak. még a menetszél is forró, még a napszemüveg is éget.

bezzeg hétvégén.
a Dunakanyarban. az időjárás ugyanilyen volt ott is, meleg volt és nap is ráadásul, és délután, de mégis. tér volt, és friss levegő, és semmi beton, és a sapkákat bevizeztük a patakban, jófajta friss hideg vízzel, és hegyek árnyékában hűsöltünk, és folyóparton söröztünk.
a Hármashatár hegyen. árnyék volt és erdő, és természet és szabad levegő és kilátó.

tiltsuk be a nagyvárost, vagy tiltsuk be a 30 foknál melegebbet. nekem végül is mindegy melyiket, a döntés a tietek lehet. de az egyiket mindenképp. ebből nem engedek. punktum.

vasárnapra a velencei-tó volt tervbe véve. hogy délelőtt munka, aztán vonatra pattanás, és jippijájé-csobbanás a hűs vízbe.
csak hát a munka kicsit elhúzódott, és kettőkor kétségbeesetten zongoráztunk végig az időjárás-jelentő honlapokat: az 50%uk azt mondta, juj-juj mindjárt itt a vihar, a maradék 50% meg azt, hogy 40 fok, kánikula, városban garantált halál.
mindezek után megállapítottuk: tök mindegy, ha lemegyünk velencére, tuti jön a vihar, ha maradunk, akkor meg garantáltan jó idő lesz. murphy, meg az ő törvénye, ugyebár :)
és igazunk lett: maradtunk, kifeküdtünk a feneketlen tó partjára, és párolódtunk ebben a néhányak által fővárosnak, mások által csak szerényen budapestnek nevezett betonrengetegben.
és olyan hatásosan adtuk a kánikulában haldoklót, hogy még a híradónak forgató csoport is odajött hozzánk: készíthetnek-e rólunk képet a hírekhez, hogy lám-lám, mit is csinál a nagyvárosi ember a hőségben.
mikor láttuk közeledni a kamerás embereket, az volt az eredeti gondolat, hogy magunkat külföldi turistának kiadva majd úgy teszünk, mintha nem értenénk a kérdést, de annyira meglepődtem, amikor odajöttek és TÉNYLEG kérdeztek, hogy kiestem a szerepemből, és nem tudtam mást kinyögni, mint egy bátortalan persze-t.
és? benne voltunk a tévében?

bergauf-bergab

tegnap egész nap nyafiztam, hogy senki nem jön velem sehova. estére aztán ráunva saját hisztimre összekapartam magam. úgyis megpiszkálta a büszkeségemet előző este T félmosolya, hogy hát mi, sosem voltam még bringával a várban? hát még nem. na de majd most.
azt nem mondom, hogy férfiasan összeszorított fogakkal, de felértem, hahh, hát mit nekem, illetve nekünk alfival egy ilyen kis emelkedő, dombocska, mint a vár. jó-jó, megizzasztott persze, de hát fent vagyunk, vagy fent vagyunk? diadalmasan zötyögtem körbe a macskaköveken, süttettem az arcom a kései nappal.
hmm, még csak hét óra, hát csak kéne még valami, a quimby csak fél kilenckor kezdődik. megakadt a szemem a citadellán, és a fizikai képességeimmel nem-egészen-tiszában-lévő manó máris sikongatva ugrált a fülembe: menjünk oda! menjünk-menjünk! menjünk már!
úgyhogy átmentünk a citadellára is.
namármost.
oda vagy soha többé nem megyek fixivel, vagy mostantól hetente kétszer, amíg fel nem jutok anélkül, hogy meg kelljen állnom.
fölfele folyamatosan pöröltem a már fentebb említett kismanóval, hogy hogy adhatott ilyen elvadult ötletet, hogy én? ide? fel? meredek volt. nagyon. szenvedtem. nagyon. gyengének éreztem magam. eléggé.
de végül oda értünk. diadalittasan felhívtan zsűlt, legyen rám büszke. az volt :)

egyébként borzasztó, hiába élek már 7 éve pesten, most voltam eslőször a citadellánál.
valamint a várban is utololjára még lacival, jesszusom, hiszen annak már akkor legalább 5 éve, ha nem több. még azt is meg tudom mondani, mi volt akkor rajtam: a kék retro farmerom egy fekete nagy kivágású pólóval. ráadásul az egyik övbújtatóm akkor akadt be valamibe, és szakadt le. hű de rég volt már.
ideje volt felmenni megint :)

aztán átgurultam még, hogy meghallgatom a quimbyt, de annyira fáradt voltam a koránkelés-munka-hegymenet kombótól, hogy csak ültem egy fa tövében, szopogattam a sörömet, nem volt erőm megkeresni nóriékat se, nem volt kedvem beljebb menni a tömegben. csak figyeltem az embereket, érdekes volt, jó volt. hiába a tömeg meg a hang és fény, nyugis volt.

munkából későn hazarohanni, de azért minimalmassre mégis elmenni, városban felalá tekerni, aztán a végről lelépni és kispálkoncertre menni, éjjelnappaliban sört venni és a fűben ülve beszélgetni, kivilágított bazilikát bambulni biciklivázon csücsülve, aztán hazafelé a többiekkel még egyszer véletlenül összefutni, ez az igazi királyság :)

ECMC 2010 Budapest - Checkpoint Hauptstadt Berlin jelenti

hát, ha röviden össze kéne foglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!
ha hosszan kell összefoglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!übertuttirohadtjóvolt!!!wááááá!!!

szóval egy igen jól sikerült hétvégével és egy - szerintem - egész jól sikerült futár-EB-vel a hátam mögött ülök most a munkában, próbálom kiheverni az olyan fizikai tüneteket, mint hullafáradtság és rákvörösreleégettség. de mindez mit sem számít, amíg a sztorik és élmények és mindenféle kavarognak a fejemben.

a történet fonalát ott raktam le csütörtökön ugyebár, hogy annyit tudtam: németekkel leszek együtt.
ezen kívül, ami még előzetesen motoszkált bennem, hogy hát én itt senkit nem fogok ismerni, miközben rajtam kívül egymást viszont mindenki, hát jaj. frissen-gyorsan kiderült aztán vasárnap reggel, hogy találok azért ismerősöket és virtuális világból többé-kevésbé már ismert pajtásokat. meg aztán gyorsan szert tettem még pár újra is :) onnantól már aztán igazán jó világ volt.
alig ismertük még ki magunkat Tamással (akivel együtt voltunk beosztva) a helyszínen megérkezés után, még a feladatokról sem tudtunk szinte semmit, Sinya már hozta nekünk az aggregátort, meg egy német srácot,hogy hát higgyük el, nekünk lesz a legkúlabb helyünk mindenki közül, mert ezek a srácok mekkora arcok, de igazán. ő ment is tovább persze, mi meg maradtunk, a német, a magyarok, meg az aggregátor. aztán ment az aggregátor meg a német is, hogy összerakják a checkpointot, nekünk meg maradt a feladat: megszerezni a szükséges infókat. meg egy hosszabbítót a hangcucchoz. kezdtük már sejteni: tényleg jó dolgunk lesz.
és valóban. mire minden előkészülettel készen lettünk, és megérkeztünk a kijelölt helyünkre, a német srácok (a berlini gondsprint.de munkatársai és egyben tulajdonosai, barátai és üzletfelei egyébként) már felállítottak mindent, belőtték a hangcuccot, behűtötték a sört, beizzították a megafonokat és egyéb szurkolószerkezetet, és indulhatott a banzáj. aztán nem indult még végül, csúszott a program, tűzött a nap, de a buli ment nálunk. volt így idő kidekorálni az állomást, elmondani minden apró instrukciót, összepajtáskodni mindenkivel. kaptunk berlines sapkát is, mondván ezen az állomáson anélkül ugyan nem lehet ám dolgozni, mi pedig böcsülettel a fejünkbe csaptuk, és integrálódtunk.
aztán megkezdődött a qualifying. özönlöttek a futárok, hozták a hoznivalókat, vitték a vinnivalókat, kapták a pecséteket, anyáztak, amikor rájöttek, hogy elrontottak valamit, de majd' mindnek volt ereje a tűző nap-dög melegben is visszamosolyogni-visszainteni a biztató szavakért. biztatásban pedig nem volt hiány, rekedtre ordítottuk a torkunkat és ráncosra vigyorogtuk az arcunkat és fájósra tapsoltuk a tenyerünket abban a 3-4 órában, amíg tartott a selejtező.
némi bandázás után aztán a viszonylag korai hazaút mellett döntöttünk, kell még másnapra az erőizom. szóval haza, félájultan ágyba zuhanás, szundi.
másnap korán reggel, miközben tekertem ki megint csepelre, egész sok rendezővel sikerült összefutni útközben, így már a soroksári útra egy kisebb csapatban kanyarodtunk rá, csak úgy süvítettünk ki az ipartalepre.
aztán mikor megérkeztünk, és megláttuk az előző este maradványait, egy darabig nem hittük, hogy itt akárki képes lesz magát dél körülre olyan állapotra hozni, hogy részt vegyen a döntőben. no de mi azért egy gyors reggeli után nekiálltunk, hajrá, fogd meg, rakd meg, rajtunk ugyan ne múljon.
és csodák csodája: mire eljött az idő, már talpon volt mindenki, és kezdődhetett a döntő. a mi állomásunk ha lehet, még zsúfoltabb volt, mint előző nap. minden berlini, aki kiesett a selejtezőn előző nap, megfordult nálunk. józan és kevésbé józan, idegesítő, szórakoztató emeberek, bohócok és komoly futárok váltották egymást.
és jöttek a versenyzők, ötven adrenalinbomba száguldozott a pályán, nekik már csak a manifeszt létezett, az utca és a checkpoint, mind a győzelemre hajtott már. nem hibázhattunk mi sem, sok múlt rajta. nekik.
de csak vége lett ennek is, és miután könnyes búcsút vettünk német pajtásainktól (bár minek, hiszen végtelenszer futottunk még velük össze aznap) bevetettük magunkat a sűrűjébe a dolgoknak, kezünkben sör, irány a skid a bikepolo-döntő, evés, ivás, nézelődés. fesztiválhangulat ezerrel.

aztán hazafelé még elkapott minket a vihar. úgy igazán. nagyon. ha csukva volt a szemem, nem láttam, ha nyitva, akkor a pupillámon dobolt az eső, dobált a szél, otthon amikor ledobáltam a vizes ruhákat, pocsolyát eresztettek a parkettára. de még ezeken is csak nevettünk, valahogy illő lezárása volt egy ennyire eseménydús hétvégének.
még jó, hogy végül elállt az eső, így még át lehetett menni a tündérgyári afterpartira egykét sörre, csocsózásra és világmegváló beszélgetésre.

nem vagyok kipihenve ez után a hosszúhétvége után. de nem is hiányzik.



a képek Hadi Krisztiántól és potitól.