karácsonyi receptek mindenknek

persze a legbonyolultabb karácsonyhoz szorosan kötődő nyalánkságok anyu vagy anyós vagy nagyi vagy hasonlók révén, így vagy úgy az asztalunkra került (úgy mint stollen, töltött káposzta, bejgli és halászlé) azért én igenis kitettem a lelkem és csináltam magam is ezt azt. azzal pedig, hogy ezek mindegyike jól is sikerült, igazából magamnak okoztam a legnagyobb meglepetést (a rend kedvéért legyük hozzá, hogy ellenben mindent elrontottunk, amit vasárnap főztünk, de ezek egyike sem volt karácsonyi fogás, szóval szigorúan a témánál maradva egyáltalán nem számítanak) azért pedig, hogy jövőre ne őrüljek meg, mire előkerítem ezeket a recepteket, most leírom őket. ide. na persze kép nem készült egyikről sem, és mivel már minden elfogyott, nem is fog. sajnos nem vagyok előre gondolkodó gasztroblogger, így az ínycsiklandás ezúttal is elmarad, jöjjenek ám de a receptek:

Vajas keksz
60 dkg liszt
40 dkg vaj (VAJ! VAJ! VAJ! szigorúan nem margarin!)
20 dkg cukor
1 tojás
1 cs. vaníliás cukor
1 csipet fahéj
mindent jól összegyúrni (kézzel, ez muszáj, hogy a vaj megolvadjon és tényleg összefogja a mindent), kb fél centi vastagra kinyújtani, kiszaggatni, és előmelegített sütőben (150-175 fok) 5-7 perc alatt kisütni.
hagyni kell a tepsiben pár perc alatt kihűlni, mert amíg meleg, elhajlik.
Ha kész és kihűlt, cukormázzal vagy csokival díszítendő.

Mézeskalács
6,5 dkg cukor
csipet só
37,5 dkg liszt
1 csomag sütőpor
6,5 dkg margarin
8 g mézeskalácsfűszer
1 nagy tojás
12,5 dkg méz
a mézet, cukrot sót és margarint kis lángon összeolvasztjuk, majd levesszük a tűzről és hagyjuk kihűlni. összekeverjük a lisztet a fűszerrel és a sütőporral. hozzáadjuk a tojást és a már langyos masszát. jól összegyúrjuk.
lisztezett gyúródeszkán kinyújtjuk fél centi vastagra, kiszaggatjuk
olyan kb 180-200 fokos sütőben kisütjük, 8-10 perc alatt van kész.
ha kihűlt, jöhet a cukormáz.

Sült libacomb (na erre vagyok a legbüszkébb, ezt most csináltam életemben először)
2 libacomb
2 répa
2 kicsi hagyma. vagy egy nagy, értelemszerűen
3 szem szegfűszeg
1,5 babérlevél
6 szem bors
1,5 kk só
kis ág rozmaring
2 alma
 egy nagy lábosban felteszem főni a libacombokat a répával, hagymával, szegfűszeggel, borssal, sóval és babérlevéllel, annyi vízben, hogy bőven ellepje. Nagy lángon felforralom, utána kis lángon gyöngyöztetem tovább 45 percig.
előmelegítem a sütőt 175 fokra ha légkeveréses, kicsit többre, ha nem az.
Átteszem a libacombokat tepsibe, sóval-borssal fűszerezem őket, rátépkedem a rozmaring levelét, alá öntök kb 1,5 decit a főzővizéből és betolom a sütőbe (NEM lefedve) először harminc percre.
Ha ez letelt, a két kimagozott, félbevágott almát bedobom a husi mellé a tepsibe, és hagyom még 20 percet. Ha ez is letelt, sós hideg vízzel megkenegetem a husikat, és visszatolom még egy utolsó 10 percre de úgy, hogy feltekerem a sütőt maximumra, hadd piruljon meg szépen a liba.
Mindeközben a maradék főzőlevet leszűröm-lezsírozom, kiveszek nagyjából egy litert, és nagy lángon a felére forralom.
a libát és az almát kiteszem egy tálra, és melegen tartom őket. a tepsiben összegyűlt pörcös szószt fellazítom a felére forralt lével (lehet hogy nem kell mind), kiöntöm egy kis lábosba, összeforralom és egy kis keményítővel besűrítem. ez a szósz a husihoz.
voila. szuperül illik hozzá zsemlegombóc vagy hagymás krumpli, vörös káposzta vagy párolt káposzta. remek-remek, nekünk nagyon ízlett.

a zsűl azt mondta blogoljak többet, mert én mindig milyen vicceseket írok, de hát nem is, mostanában például egyáltalán nem írok semmi mókásat.
ez sem vicces csak olyan indokolatlanul nosztalgikus, szóval ma kacsa volt ebédre, mert lehetett rendelni az ebédfutár cégtől, és hát akkor már kacsát, mert az finom. és ebéd után eszembe jutott laci, lacival egyetem elején jártunk, és a nagymamája UTÁNOZHATATLANUL FINOM kacsát sütött valami boszorkányos recept alapján, amit soha senkinek nem sikerült kihúzni belőle. eskü, nála ettem életem legjobb kacsáját. persze nyilván nem ez volt laci fő vonzó tulajdonsága, ma mégis ez emelte ki ma lassan 27 éve (ahh...) gyűlő emlékezetem ruhásszekrényéből, és melengette meg pár pillanatra igencsak gasztroközpontú szívecskémet.

a lekvárpusztítótól pedig ezúton kérnék elnézést ezért a nosztalgikus posztért (mégis kinek a pasija örülne, hogy az illető épp az expasijáról blogol, még ha mindennek már vagy öthat éve) szóval sorry schatz, ich lieb dich, de az a kacsa AKKOR IS NAGYON FINOM VOLT!

az főzés és evés valójában társas tevékenység. de tényleg. ezért van, hogy amíg egyedül voltam itthon, csak olyankor ettem rendesen , ha átmentem zsűlhöz, vagy haza anyához. egyébként max rendeltem egy pizzát, vagy sütöttem egy szelet húst valami olyan körettel, ami lehetőleg kevesebb ideig tart elkészíteni még a húsnál is. dőzsölős reggelekre jutott olykor egy gyors szendvics, de leginkább egy joghurt vagy müzli belapátolva a monitor előtt.
aztán hazaérkezett a lekvárpuszító.
azóta lassú-lágytojásos ropogós zsömlés reggelik, rendes ebédek (hah! és ráadásul én voltam a főszakács, ilyen azért elég rég fordult elő kicsiny háztartásunkban), medvehagyma-pesto, saláták, stroganoff-csirkemell, sütőben sült krumpli, eper-crumble, nem csak a férfi, hanem minden ember szívéhez a gyomrán át vezet az út, állítom. a világ kerek lett újra, sercegve ismét be lett gyújtva a gáztűzhely (rá is olvasztottam gyorsan a műanyag vágódeszkát...), a mosogató megtelt újra mosatlan edényekkel,újra felfedeztem a fűszernövényeket az ablakban.
viszont.
este muszáj lesz elmennem futni :P

a tökéletes zsemle nyomában II.

háh! sikerült, jelentem megvan! sok kör próbálkozás, apróbb hiányosságok kiküszöbölése és a saját bénaság legyőzése után a legutóbbi adag már tényleg pörfikt lett. nincs többé fintorra húzódó orr, kedvetlen reggelizés, hajnalban boltba menés, itt van, szállítom a tökéletes zsömle-receptet, ami előtt még a Lekvárpusztító kényes német zsömle-ízlése is meghajtja a fejét, és azt mondja, ez finom! lecker-lecker , bizonyám.

a módosított recept szerint hetven deka lisztben elmorzsolunk alaposan 3 deka vajat, bele szórunk 2 teáskanál sót és egy nagy (10 grammos) vagy két kicsi(7 grammos) csomag szárított élesztőt és 1 teáskanál cukrot, aztán meg jól összekeverjük.
a most hozzáadandó folyadék 3 deci tej és 1 deci víz langyos keveréke (kábé, de volt már több is a víz - csak tejjel nagyon kalácsos íze volt a végterméknek)
na most dagasztjuk vagy 10 percig (komolyan, szerintem ez az egészben a legjobb) aztán 16 egyelő részre osztjuk, és tetszőleges zsömle-formát alkotunk belőlük (hosszúkás, kerek, szögletes, ahogy tetszik, érted...), sütőpapírral kibélelt tepsire tesszük.
na és itt rögtön 2 igen fontos dolog. amikor megformázod, akkor legyen kb 1-1,5 cm lapos. igen, ez fura, sok kis minipizzának kinéző dolog lesz a tepsiden, de ez a cucc nekem eddig csak felfele kelt, így hidd el, el fogja érni a kívánt magasságot. és értékelhető alakú, megfelelően nagy zsömléd lesz. és ne tegyél egyszerre 6-nál többet egy tepsire, mert odaég (nem vagyok pék, ne kérdezd miért, ez tapasztalat) és lehetőleg valami vékony lemeztepsit használj. a legvékonyabbat, amit a konyhában találsz.
na most egy óráig meleg helyen keleszteni kell, meg előmelegíteni a sütőt, nálam gázsütő 6-7 fokozat, ez szerintem olyan 220 fok körül lehet. mielőtt berakod az első adagot, vagdosd be a tetejét, és kend meg hideg tejjel.
kb 10 perc alatt vannak készen. de 8 perc után erősen monitorozni kell már, mert 1 perc is elég, hogy megégjenek. ha azt veszed észre, hogy az alja már pirul, de felül még hóka, akkor nemes egyszerűséggel kapcsold be az utolsó 1 percre a grillfokozatot a sütőn. ha kiveszed, kapkodd le őket a tepsiről, át vaalmi rácsra, hogy meghűljenek.
én ezek után, ha már langyosnak sem langyosak, azon frissiben bezacskózom őket, és berakom a fagyasztóba. reggel aztán kiveszek egyet, a mikró olvasztó fokozatán kap egy percet, aztán a kenyérpirító tetejére felteszem egyik oldalával lefele is, meg másik oldalával lefele is egy menetre. így a héja fagyasztás után (ellenére) is ripiropogós lesz.
eddig anya, zsűl, meg a lekvárpusztító tesztelték, és mind elégedettek voltak vele :)

kedves fűszergyátrók,

végtelenül boldoggá tennétek, ha az elkövetkezőekben az olyan termékeiket, melyeknek kilencven százaléka só, "fűszerkeverék" helyett "fűszersó" néven árulnák, ha már egyszer a magyar nyelv lehetőséget teremt e két dolog megkülönböztetésére.
ezzel megkímélnének még egy, majdnem teljesen ehetetlenül sós ebéd elkészítésétől (ha nem lettem volna annyira éhes, illetve ha lett volna itthon még bármi megfőzhető alapanyag, akkor kétségtelenül átsorolódott volna a mai is a teljesen ehetetlen kategóriába...)

üdvözlettel:
rozál

az a pár nap németországban a munkáról kellett volna, hogy szóljon, de tulajdonképpen inkább a kulináris élvezetek nyomakodtak előtérbe- hát mégis, milyen csudás az, hogy az ember leánya négy csillagos hotelben wörkshop-ol, ahol reggelire-ebérde-vacsorára lazacot lehet enni! illetve hát persze bármi mást is, de én mégsem jutottam túl a schwarzwalder schinkenen meg a lazacon. oh jaj, hát hogy reggelizzek így itthon mosolyogva párizsit, ilyen ízemlékekkel buksi fejemben?
és azok a bajor sörök, azok a bajor barna búzasörök, ohhh.

a tökéletes zsemle nyomában

hát olyan nagy kérés az, hogy én egy igazán jó zsemlét szeretnék enni?
a rövid, tömör és frappáns válasz erre úgy hangzik: AZ.
fene azt a finnyás fajtámat.
nem osztom azt a közkeletű vélekedést, hogy a zsemle minél nagyobb - minél levegősebb - annál jobb. bár, tulajdonképpen, ha végig gondolom, nem hallottam még senkitől, hogy szeretné, de mégis, kereslet tuti van rá, mivel itthon majd' mindenhol ilyet lehet kapni. de hát pedig az FINOMTALAN!
ennek alternatívájaként pedig már csak magos-tönköly-sajtos-izéhozé extra dolgokat lehet kapni. na ne már.
aztán amikor ősszel először találkoztam a lipóti pékség császárzsemléjével, már azt hittem, megvan. egy pillanatra összegyűlt egy cseppnyi könny a jobb szemem sarkában, a szám széle megremegett, és boldogan futva vittem haza papírzacsiban - reggeliiii! de aztán valami elromlott, gondolom elveszthették a titkos receptet valahogy a múlt hónapban, vagy kicsit korábban tán, de valahogy már nem jó. kiszárad, szétesik, csúf.
aztán ott vannak még a spar-os előre csomagolt, otthon készre süthető zsömlék is. na ezek reggelire jók, de ha kihűlnek és eltelik még 1-2 óra, akkor már nem. épp ezért problema, hogy kicsi is: 1 kevés, 2 sok. így ami megmarad az a patkányé. sajnálom tőle, no.
egyébként simán lehet, hogy én támasztok túl nagy igényeket, de hát istenem, ez van, szeretem a hasamat, no. ha már reggeli, akkor legyen reggeli rendesen. mff.
mert hogy milyen a zsömlék zsömléje?
- puha, de nem túl levegős, a kenyérnél egy kicsit tömörebb az állaga, a hétköznapi zsemle levegőtartamának maximum a 30%-át tartalmazza
- a mérete (alapterülete?) akkora, mint a sima zsemlének, a magassága azonban jelentősen kisebb, az első pontból indukálva így a súlya viszont nagyobb. érted, olyan, hogy jól laksz tőle
- nem haragszom meg, ha tartalmaz némi rozslisztet, magokat, ilyesmit, de ne legyen azért vollkorn
- csillogós-ropogós héja legyen. igaz, hogy ez nem tart ki sokáig, de az ilyen héj tovább frissen tartja a zsömi belsejét
- legyen íze. zsömle-íze.

szóval ezek mentén próbálkozom most megalkotni a saját zsömlémet. a Rozi-zsömlét, fú. keresem az ideális receptet, a megfelelő metódust.
kiindulási pont már van, egy német milchbrötchen recept. már majdnem jó. az íz kritériumot már teljesíti. kezdetnek nem rossz ez, csak még kissé upgradelni kell. például ez "és sütés előtt kenjük meg hideg tejjel" nem jött be, nem lett csillogós-ropogós a héja, sőt, tök sokáig tartott, mire lett héja, addigra az alja túlsült. és kicsit több élesztő kell bele, mert még egy hangyányival tömörebb a kelleténél - a laktató mennyiség már megvan, csak a megfelelő méretűre kell dagadnia. szóval alapvetően jól állok.
ha megvan Tökéletes, az Ultimate, az EgyReggelibőlSemHiányozhat zsölme, ismét jelentkezem :)

avokádókrém

kaptam keresztanyukámtól egy avokádót. csini, zöld cucc, oké, majd kezdek vele valamit, de még tök kemény volt szegényke, úgyhogy nem nagyon törtem az agyamat, mi legyen vele. aztán ma jutott eszembe megint, hogy oppá, ha nem akarom kidobni (márpedig nem akartam) akkor sürgős kezdeni kéne vele valamit. mondjuk vacsira. be is ugrott, hogy mandynél olvastam valami igen szimpatikusat, elő is vadásztam a receptet, aztán elszontyolodva vettem tudomásul, hogy se tejszín, se lila hagyma nincs itthon. itt az avokádó projektbe vetett lelkesedésem ezen a pontonjelentősen megcsappant. no mindegy, nézelődjünk tovább.
aztán mire elolvastam vagy 10 receptet, és ugyanennyiszer megnéztem a hűtő tartalmát, nagyjából körvonalazódott bennem, hogy mi is kerül bele. egy kicsi ebből a receptből, egy ötlet onnan, megint más amonnan. szóval végül ez lett:
- 1 igen-igen érett avokádó
- két keményre főtt tojás (a Lekvárpusztító meg is kérdezte, miután vagy negyed óráig főztem őket és teljesen elfeledkeztem róluk - kochst du atom-eier?)
- egy pici vöröshagyma negyede egészen apróra vágva
- löttyintésnyi olívaolaj
- só, bors
- 2 villahegynyi samba oelek ( csípős cucc, ha hasonlítani kell valamihez, akkor mondjuk erős pista. vagy bármi piros-brutál)
- egy fél citrom nem-az-összes leve

mindezt egybe, tör-kutyul-meg még tör és még kutyul, kostól, őőő ez jellegtelen, még egy kicsi ebből, még egy kicsi abból, na most jó. kicsit a hűtőbe, gondolom ha még többet állt volna, még jobb lett volna, de már piszok éhes voltam.
és hogy milyen lett? jó. még az egyébként valami vírusos-hasmenéses-magaslázas borzalommal küzdő Lekvárpusztító is kért belőle, miután nem bírta megállni, hogy bele ne szagoljon és meg ne kóstolja. azt mondta, ez megér annyit, hogy pár órát megint morogjon a gyomra (annak ellenére, hogy megígértem neki, hogy mihelyt meggyúgyul, csinálok megint. nem volt hajlandó kivárni :P)

ősz van, tehát gombaszezon.
pedig egyébként nem vagyok egy nagy gombaevő, illetve hát szeretem, csak sokan meg nem különösebben, ezért ritkán van a menzán, ritkán van a melegkaja-rendelős cégnél. amikor pedig hétvégén végre-végre otthoni főzőcskére kerül a sor, hát inkább valami nagyobb volumenűnek áll neki az ember lány a gombánál.
aztán most ősszel mégis egyre gyakrabban csémpésződik be a akarva-akaratlanul ide-oda. kerül a wokos kajába hétvégén (mert a cukkini már kifutott és drága), a rántottába vacsorakor (mert maradt a hétvégéről, ami nem merült be a wokba). és az ember lánya megvilágosodék: a gomba jó. és valahogy odalopózott rendelhető menüre is rántott meg pörkölt, meg mindenféle formában, minden napra egy mese, a lehetőségek tárháza igen nagy, ha még Laci Bácsi dobozosebéd-cége is ennyiféleképpen tudja variálni, gondoljunk bele, mit hoz ki belőle egy "hétköznapi" háziasszony - a háziasszonyok határtalan kreativitását ismerve, ez már az én fantáziámat is meghaladja. és nagyon nem utolsó sorban ott van főszereplőnk az új olasz étterem étlapján is, vargányás rizottó. kacsamájjal. a mocsár-színű mennyország.

ősszel újra és újra rádöbbenek a gomba félisteni mivoltára, újra megfogadom, hogy mostantól többet, gyakrabban, mert megérdemli, mert megérdemlem, mert gyors, mert könnyű, mert egészséges, mert finom. aztán egy idő után lelohad a lelkesedés - de ezt összességében egyáltalán nem bánom, mert így a következő ősszel újra rácsodálkozhatok és örülhetek és ehetek és ujjonghatok. gomba forevör.

pici-cipösz

a wok eddig kimaradt az életemből.
a hozzá kapcsolódó fogalmak összefonódtak a kínaikajával, ami számomra (sajnos) egyenlő a mindensarkon gyorsétkezdék kínálatával. nincs velük persze semmi bajom, időnként nagyon is jóízűeket tudok enni ott, na de akkor is, itt lezártam korábban a témát. mígnem múltkor (nem túl hosszas) unszokás után rábólintottunk, oké, renderjünk abból a wokos kajáldából, ha azt mondod, finom, legyen.
finom volt.
nagyon-nagyon finom volt.
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom, eszméletlen jó volt.
így hát első lelkesdésemben alig pár nap múlva az IKEAban beszereztem egy wokot, mert bár nem öntöttvas, de legalább olcsó, és kiscsoportos célokra tökéletesen megfelel.
azóta titkos konyhai laboratóriumunkban folyamatosan folynak a kísérletek, és bár én már az első próbálkozásból kisült cuccal is tökéletesen elégedett voltam, azóta csak még jobbak és profibbak leszünk :)

(a képeken meg a torz színek miatt végtelenül bizarrnak tűnik a kaja, pedig nagyon finom ám igaziból:) )

villámgasztro

az elmúlt egy évben igen nehéz volt beparancsolni engem a konyhába, de szóval ha az embernek olyan lelkes közönsége van, mint a Lekvárpusztító, akkor szívesen főz, ismét.
tegnap a hidegben bekattant, hogy én márpedig most almás sütit fogok enni. munka után tehát hazamentem, kerestem receptet, és elindultam bevásárolni. aztán vettem husit is, hogy juj, jól jönne egy kis fasírt másnap ebédre, és amikor hazafele beugrottam a zöldségeshez (mert ma este meg nagybani lekvárfőző szeánsz lesz, és kellett ez-ez) találtam fincsi bogyós gyümölcsöket - szedret, málnát és ribizlit - és beindult a lekvárfantáziám is.
mindennek köszönhetően villámkezű tündérkeként cukroztam - szeleteltem - kavartam - cikkeztem - cikáztam a konyhában, és a rendelkezésemre álló valamivel több mint két óra alatt el is készült minden - lekvár, süti, egybesült fasírt. a szűk keresztmetszetet pedig nem is én jelentettem, hanem a sütű, kétségbeesetten kérleltem a fasírtot, hogy jaj hát öcsi, legyél már kész, kell a hely a sütinek, nekem meg mennem is kéne már... és a fasírt meghallgatta szavam kész lett, és míg a süti sült, még ki is takarítottam :)
mindenesetre whoa! ez az eddigi rekordom!

him-brom-joh. beere :)

ritkaronda, ritkafini

vega-ebéd

na tessék, hát ilyen incsifincsi, bár egyáltalán nem olyan odaülős-komoly-vasárnapi ebédet ettünk ma. pita cikkekre vágva, megpirítva, tzatziki meg fűszeres túró. jippí, juhú.




(mert reggeli után egyébként a tipikus "betegre ette magát" tüneteit sikerült produkálni, mivel ilyen esőben kell az édes, és ha 5 különböző lekvár, meg kalács is van az ember előtt az asztalon, meg még óriási szemű szőlő is, az minden szempontból kimeríti az édes fogalmát. úgyhogy ilyeténképpen ebéd már csak volt, mert ebédelni azért mégis csak kell valamit.)

a világ legjobb lekvárja

a sárgadinnyés-őszibarackos.
na ezt próbáltam meg reprodukálni, több-kevesebb sikerrel.

még amikor kisebbek voltuk, anya csinált néhányszor, és zsűllel egybehangzó véleményünk alapján nem létezik ennél finomabb lekvár az egész földkerekségen.
évek hosszú aknamunkájával idén sikerült anyát rávenni, hogy főzzön ilyet megint. főzött is, kaptam is egy üveggel, de hát, mit is mondjak, ez kétségbeejtően kevésnek bizonyult.
pedig nem voltam korábban nagy lekvárevő, a fiú viszont az, és mostanában rászoktam én is. így hát ami máskor hónapokig elég, most mondhatni pillanatok alatt elkopott.
mit volt mit tenni, neki kellett állni magamnak. most, hogy újra megízleltem a csodalekvárt, tudtam, nem bírok ki újabb tizenöt évet nélküle.
akcióra fel hát, vettem punnyadt, lekvárnak való barackot meg illatos sárgadinnyét, és nekiláttam.
illetve hát nekiláttunk, mert Lekvárpusztító Úr is besegített, hősiesen aprította mellettem a barackot, küzdött vele rendesen. ketten egész gyorsan összedobtuk, utána már csak főzni kellett egy kicsit, a titkos hozzávalókat beleönteni, üvegbe dölteni, és tádáááámm, kész a csoda.
majdnem olyan jó lett, mintha anya csinálta voltna. de csak majdnem.
és soha többé nem főzök lekvárt negyven fokban (pedig köt későn csináltuk este. és mégis dögmeleg volt. legközelebb majd inkább télen főzök lekvárt :P)

étteremben

a német kollégák meglátogattak minket itt magyarországon, ez alkalomból pedig elvittük őket gianni éttermébe.
hát hű.
nem vagyok nagy étterembejáró (a pénztárcámnak nincs kedve hozzá) és nem vagyok nagy szakértő sem. de ha valamivel le lehet engem venni a lábamról, az az olasz konyha, a maga egyszerűségével és rusztikusságával. és ebben ez az étterem igen-igen jó volt. viszonyítási alapom persze nincsen, hogy milyennek kéne lennie, nem tudom. de hogy incsifincsi volt, hogy nekem döbbenetesen ízlett, az tuti.
a tipikus olasz előételek, a friss saláta, rozmaringos krumpli, a marha rostélyos, a bébicsirke persze nem hordozza magában a kirívás, az extremitás lehetőségét. de ez nem baj, egy jó vacsorához tökre nem is kell a csinadratta, és ezek a fogások hozták a kötelezőt, pont olyanok voltak, amilyennek lenniük kell.
a tészták már jobban megmozgatták az fantáziámat, na de hát tésztabolond vagyok, nincs ezen mit csodálkozni kéremszépen. és mintha csak a homlokomra lenne mindez írva, a pincérfiú annyit szedett a tányéromra, hogy szegény tamásnak már alig maradt. pironkodva kért tőle elnézést, hogy jaj, hát elszámolta, de hát ő úgy tanulta, "ladies firsrt".
és a borok, óóó, máté olyan borokat választott nekünk folyamatosan, hogy, hogy, hogy... szóval ilyenkor örülök, hogy multinál dolgozom, ahol ha nem is gyakran, de időnként azért belefér egy-egy ilyen este a keretbe.
desszertre már nem maradt erőm. a gyümölcsöket levadásztam a tálról, de az almatorta és a tiramisu a fiúké maradt :)

szóval egy tuti: ide visszamegyünk még.

isten pedig megteremté a hagymát, a búzát, a retket és a tejet (oké na, a tehenet, de ezt most hagyjuk).
a pék megteremté a hagymásbagettet.
a baktériumok megteremték a sajtot.

rozi pedig megevé sajtos-retkes szendvicsét, és áldá mindeközben Isten nevét, valamint úgy mellékesen a pékeket és a baktériumokat is.

óda a sarki pékséghez

kábé ovis korom óta nem nagyon foglalkoztatott a kakaóscsiga, mint olyan. mondjuk amit anya vagy csilla vagy mami csinálnak az más , az fincsi, de ugye hazai ízekkel mindig így van az ember.
a boltiak viszont tényleg nem hatottak meg, a kelttésztás szerintem nem jó, a levelestésztás mindig iszonyúan száraz, és mivel nagyon laposra és nagyon szélesre csinálják, szét is esik. a szélében túl kevés a kakaó, a közepében túl sok. a princesses-fornettis látványpékségi kakós csigák meg olyan geil cukrosak, hogy azokról inkább ne is beszéljünk.
szóval a számtalan rossz tapasztalat után a kakóscsiga egyátalán nem érdekelt.
egészen addig, amíg meg nem nyitott a sarkon az új pékség.
eleve aljasságnak éreztem, hogy bármilyen korán indulok munkába, vagy bármilyen későn érek haza edzésről, ők még mindig nyitva vannak, a kitárt ajón kiáramlik a frissen sütött péksütik illata - kísértés, galádság.
nóri mondta, hogy hát olyan kakóscsigát, mint ott, még nem evett sehol (és még rémesen olcsók is ráadásul). persze, kakaóscsiga, gondoltam én, hát egészségedre. aztán amikor rohantunk szombat reggel a vonathoz, nem volt idő itthon reggelizni, na akkor már nem lehetett tovább kerülgetni a dolgot, be KELLETT menni a pékségbe, át kellett lépni a határt. túrósszív és sajtoscroissant - ááááááh, isteni mindkettő.
olyan lett ez az első vásárlás, mint amikor felbontok egy tábla csokit - amíg becsomagolva, érintetlenül fekszik a polcon, akár hetekig sem nyúlok hozzá, de mihelyt megbontom, kész, megszűnik a visszatartó erő, onnantól elfogy 1-2 nap alatt.
szóval ez történt a pékség esetében is. amíg nem tudtam, mit hagyok ki, könnyedén kikerültem. de azóta....
aztán tegnapelőtt marina megkért, hogy ha megyek le a boltba, hozzak már neki egy kakóscsigát. beugrottam hát a sparból hazafele, áhh, nincs is csiga, keresem, mit vigyek helyette, amikor már hozzák is az új adagot, frissen kisütve-porcukorral meghintve, még szinte gőzölög. és nem nagy lapos, hanem szolid méretű, de magas, nem kelttésztás, hanem rendes. kérnék egyet, ööö, nem is, inkább kettőt, csak viszek magamnak is, annyira jól néz ki, nem tudom otthagyni.
sietek vele haza, ki ne hűljön, és marinával együtt esünk neki a langyos sütinek.
és nóri nem hazudott, tényleg az elmúlt legalább 15 év legjobb kakaóscsigáját majszolom elégedetten, puha, omlós, nem túl kakaós, nem túl száraz, nem túl édes, ó, porcukros szénhidrát-menyország.
azóta nem múlt el nap kakóscsiga nélkül. reggelire, vagy ebédre, vagy vacsira, valahova mindig besuvasztódik egy :)

ebéd

mozzarellás-frissbazsalikomos-szárítottparadicsomos grillezett pita, utána óriás adag gyümölcssaláta, ó tavasz-nyári kulináris boldogság :)

nyilván valami elborult perverzió, hogy szeretem a chilis teát, hugi közölte, hogy neki ettől hányingere van, anya fintorgott rá, tibi megkóstolta, azt mondta, hmm, érdekes, majd hogy ki kéri a többit?
pedig szerintem tök finom. csíp. és édes (magától, nem kell bele cukor)
persze akkor is furán néztek rám, amikor azt mondtam, hogy mostanában mézzel iszom a kávét, és milyen jó :)

hosszú várakozás előzte meg. sok munka és kitartás van mögötte. sokszor azt hittem, nem fog sikerülni. fel akartam adni, de nem, mindig tovább mentem. így végül büszkén kijelenthetem, hogy ma délelőtt végül megalkottam:


!!!a vilálg legrosszabb spagettijét!!!

I'm so proud :)

NOT

bäckerei

már hét eleje óta pizzára készülök. de nem rendelt pizzára, azon mindig kifogásolok valamit, hanem sajátra, mert annak pont olyan vékony és ropogós a tésztája, pont olyan rengeteg zöldség és kevés sajt van rajta, mint szeretem.
most pedig, hogy egy nap szabi, be is váltottam a magamnak tett ígéretet, pizza. viszont mivel nem lehet 1 személynyi tésztát csinálni, lett egy csomó (kb fél kiló lisztből - igazából amennyire 1 zacsi szárítottélesztő elég)
és hogy mi a fene legyen a maradékból? legyen kenyér. úgyis rég sütöttem már.
amikor marina hazaért a boltból, és meglátta, teljesen leöbbent - azt mondta, én vagyok az első ember, akit ismer és kenyeret süt. magyarázkodásnak tűnt, mikor azt mondtam, hogy dehátezaviláglegyegyszerűbbdolga. pedig tényleg.

(egyébként azért olyan szép barna, mert van benne rozsliszt is. kicsike.)