Met ner Pappnas gebore

szóval ugye a hónap elején kezdtem dolgozni az új munkahelyen, és alig töltöttem ott másfél hetet, mikor is a főnök úr megkérdezte, hogy Frau Göbölös, lenne-e kedve Düsseldorfba menni? én meg természetesen kapva kaptam az alkalmon, és amikor kiderült, hogy ez pont aznap kellene hazajönni, amikor a düsseldorfi karnevál kezdődik, olyan kedvesen mosolyogtam a telefonba, hogy a főnök csak megkérdezte, hogy esetleg kíváncsi vagyok-e a karneválra, na jó, ha igen, hát akkor maradhatok péntek reggelig csütörtök este helyett.
mindent persze nem láttam így sem, mert hát az csak egy nap volt a karnevál 4 vagy 5 napjából, de azért mély nyomot hagyott bennem. az egyik kollega volt olyan kedves, és a napközbeni megnyitóra elkalauzolt minket - a "csak kiugrunk kicsit, aztán jövőnk is vissza dolgozni" felkiáltásból egy 2 órás extra szünet lett, pár pohár sörrel ("ugyan már, ennyitől még tudunk dolgozni!") majd munka után a céges karnevál - miután ugyanis láttam a délelőtti verziót, úgy döntöttem, nem merek egyedül kimerészkedni az esti őrületbe, inkább választom a kissé már ismerős arcokat az irodaépület biztonságos üvegfalai közt :)
szóval aki azt gondolná, hogy a németek savanyújánosok (sokan gondolják ezt) és nem tudnak igazán mulatni (sokan látják így) az menjen ki a a karneválra. mert az valami hihetetlen. valószínűtlen. semmiben nem hasonlítható a mi kisstílű farsangunkhoz.
hogy beöltözni kötelező. én ezt nem vettem komolyan, mert a beöltözős bulikra az embereknek általában 15 - max 30% vesz fel tényleg valami mókásat. node így az utcai árustól kellett sürgősen vennem egy flitteres kalapot meg egy bohócorrot, mert nem akartam kilógni túlságosan a business-confirm outfitemel. jobbra tőlem egy banán töltötte magába a sört, balra egy gorilla szürcsölt valami töményet, előttem egy csoport boszorkány énekelt, mögöttem meg matrózok táncoltattak méhecskéket. a matrózok voltak a lányok, a méhecskék a fiúk. just to know.
és mindehhez a zene - a KARNEVÁLI zene, ami az én fülemnek valahogy a blasmusik, a jodli és a német dáridó furcsa keveréke, és ezt ordítja nagymama és tinédzser unokája egymásba karolva az utcán - szürreális. zseniális.
folyik a sör, a bor, a mit-tudom-én-mi napkeltétől napnyugtáig. háromkor még telefon-konferenciázol, négykor ugyan azokkal az emberekkel már lent táncolsz az ebédlőben. a különbség annyi, hogy a teamleader az öltöny és szúrós szem helyett most hippiparókában és napszemüvegben nyomul, a titkárnő indiánlány-szerelésben hozza ki a harmadik kört, a kedves kolléga a bajor bőrnacijában leginkább egy kertitörpére hajaz, és akárhányszor leveszed a bohócorrot, hogy levegőhöz juss, rád szól, hogy tedd vissza, és kinevet.
sör-kolbász-zene-tánc-sör-perec-zene-tánc, ez ismétlődik négytől tizenegyig, amikor is a magyar ember lánya hazavánszorog a hotelbe, mert hát holnap korán kell kelni, indul a repcsi.
aztán a fél világon és három repülőtéren keresztül hordozza a lila flitteres kalapot, és minden reptéri dolgozó mosolya furcsáról megértőre változik, amikor a tekintetük a karikás szemről és kalapról a beszállókártyára vándorol. ja, hogy düsseldorfból jön.

kép a karneválról nincs. (asszem mindenkinek jobb így :P)

itt a testvéremnek prezentálom szkájpon csodás álöltözetemet

ijesztően megnőtt a lekvárpusztítók száma kicsiny hazánkban.
idén már a kilencedik stücköt jelentik kémeink.

lassan mindenki ellátogat hozzánk. így vagy úgy, de jön.

az a pár nap németországban a munkáról kellett volna, hogy szóljon, de tulajdonképpen inkább a kulináris élvezetek nyomakodtak előtérbe- hát mégis, milyen csudás az, hogy az ember leánya négy csillagos hotelben wörkshop-ol, ahol reggelire-ebérde-vacsorára lazacot lehet enni! illetve hát persze bármi mást is, de én mégsem jutottam túl a schwarzwalder schinkenen meg a lazacon. oh jaj, hát hogy reggelizzek így itthon mosolyogva párizsit, ilyen ízemlékekkel buksi fejemben?
és azok a bajor sörök, azok a bajor barna búzasörök, ohhh.

ab jetzt gibt's Schokolade im OP!

minden németül beszélő, bridget jones és dr. house rajongó hölgy figyelmébe ajánlom a Doctor's Diary sorozatot, ami egész egyszerűen ohh, zseniális. vicces, romantikus, szerencsétlenkedős, hétköznapilányos, ironikusan rózsaszín és olyan európai.
a német RTL-en megy szerda esténként. mondjuk már a harmadik sorozatnál tartanak, de ez ne kedvetlenítsen el senkit. én is véletlen kaptam el az egyik részt - akkor szerettem bele :) aztán a Lekvárpusztítótól megkaptam ez első két évadot DVD-n, és én ugyan igyekszem beosztóan élni vele, családom egyéb nőtagjai egy este plusz egy délelőtt alatt bedarálták az elsőt(végülis, csupán 8 rész :) )

most még szükségem lenne a filmzenéket tartalmazó cédére, mert zseniális számok mennek alatta, meg kéne gondolom nincs sok hátra a 3. évadból és alig láttam belőle részt, szóval kéne az is lassacskán.
legyetek ti is Dr. Marc Meier-rajongók :)

Németország legkeletibb csücskében a felhők néha leesnek az égből, illetve nem is olyan néha, sőt olyan gyakran, és amikor keresztül mész rajtuk, na olyankor egészen olyan, mintha egy tejesüveg közepébe keveredtél volna.



ja és lényegesen jobb zsömlék teremnek ott, mint itthon.
Németország, zsömlenagyhatalom!

német fiú költözik a helyemre az albérletbe.
nóri mutatta meg neki a lakást, mással nem is találkozott hamarabb, tegnap be is költözött, én meg ugye majd ki, csak hát még kicsit javítgatnom kell a szoba falán, meg még a cuccaim is ott vannak, szóval elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk.
szóval tegnap pakolászunk meg takarítgatunk meg ilyesmi a régi-albiban a Lekvárpusztítóval, amikor halljuk, hogy pittyen az kapu, oké, itt az új srác. ott is áll már az ajtóban, szépen köszönünk, bemutatkozunk, elejtünk 1-2 mondatot.
a fiú meg óriási szemekkel néz ránk, még mindig az ajtóból, a csodálkozástól komolyan el is felejt beljebb jönni, az arcán enyhe zavar, hogy vajon tényleg jó helyen van-e, majd kiböki végre, mi az ami ennyire meglepte, ez az őt végletekig megzavaró, váratlan fordulat:
- ööö, spricht ihr deutsch? (ti beszéltek németül?)

sprechen sie deutsch? III.

- ja. - így hangzott egy éve az egyszavas kétségbeesett válasz
- ja, aber... - így kezdődött pár hete a néhánymondatos bizonytalan válasz
- ja. und habe ich das schon erzählt,... - hangzik ma a nemtörődöm válasz, megspékelve utána némi tökéletesen nem idetartozó sztorival

a vicces az, hogy ugyanaz, pontosan ugyanaz a nyelvtudás áll mindegyik mögött. tizeniksz évig tanultam a nyelvet, egy év nem változtat semmit, három hét sem. a hozzáállás változik csak. hogy megpróbálod elmondani, vagy meg sem próbálod elmondani. hogy ha nem találsz egy szót, akkor idegesen toporzékolni kezdesz, vagy körbeírod. esetleg viccesen el-activityzed.
apa jut eszembe néha. borzalmas nyelvérzéke volt, és maximum 100 szavas német szókincse. és mégis, megértettette magát, elbeszélgetett órákig alfreddal. mondjuk kellett neki hozzá egy papír meg ceruza is pluszban. csak talpraesettség és akarás kérdése az egész.
angol-német-magyar.
a nyelvi korlátok nem léteznek.

vébé

nos nem vagyok egy nagy focirajongó. illetve nincs semmi bajom vele, egész egyszerűen csak nem értem. ha százszor nem magyarázták még el, mi az a les, akkor még egyszer sem, és akkor és ott meg is értem, hogy áhá, megvan, oké, de másnap már megint nem tudom. és képtelen vagyok a labda 2 méteres környezetén túlra koncentrálni, nem látom, hogy kinek hol kéne lennie a pályán és hogy kinek mi a feladata, sok ez nekem, bonyolult. oké, azt észreveszem, ha gól van, de itt kábé ki is merül a focitudományom.
no de a vébé mégis csak vébé. vuvuzelástól, meccsnézésestől, kedvenc csapatóstul együtt. ilyenkor még belőlem is lelkes (igaz, roppant butaságokat beszélő és laikus) szurkoló válik, pár napra még engem is lázba hoz a kerek labda is.
ezalkalomból pedig a mai napon pedig drukkoljunk együtt a német csapatnak.

önkritika

- schreib was witziges drin...
- hey! ich bin ein deutsche, ich bin nicht witzig, ok?

sprechen sie deutsch? II.

bármennyire el voltam ájulva magamtól korábban, hogy én aztán hűdemennyire talpraesetten beszélem a németet, nos, visszakoznom kell.
vannak élethelyzetek persze, amikre elég az, amit és amennyire tudok. elcsacsogok akármilyen IT-dologról, és valószínőleg hermetikus környezetben levizsgázni is le tudnék, mindegy milyen témát dobnának elém a vizsgáztatók. és egy sör mellett felületesen elcsacsogok én bárkivel egy fél órát, sőt, megérteni továbbra is megértek én majdnem bármit.
node. vannak helyzetek, amikor ez közel sem elég. amikor mélyebben és többet és komolyabban. na akkor megfeneklik időként a tudományom. és úgy érzem magam, mint egy másféléves kisgyerek, aki kétségbeesetten próbálja 50 szavas szókincsével elmegyarázni a felnőttekne, hogy akkor most mi, de a felnőttek értetlenül néznek, és ő elmondja még egyszer, és még egyszer, de nem értik, és akkor még egyszer, de már vörösödik a feje, és könnybe lábad a szeme, és tehetetlen dühében nem tud mást, csak hisztizni, nem megy másként, nincsenek meg a megfelelő kifejezések, értsetek meg ennyiből.
kéne a fülem mögé egy usb-csatlakozó, hogy bármikor ráköthessem a buksimra a mobilnet-sticket, és nulla-huszonnényben korlátlanul használhassam az online szótárakat, két pislogás=duplaklikk, á, már meg is van a jelentés. igen, pont ezt akartam mondani.

sprechen sie deutsch?

rozi vs. német futárok

- wieso sprichst du so gut ungarisch? (hogyhogy ilyen jól beszélsz magyarul?)
- weil ich ungarin bin... (mert magyar vagyok...)
- wirklich? hmm... dann wieso spricht du so gut deutsch? (komolyan? höö... akkor hogyhogy ilyen jól beszélsz németül?)

- und woher kommst du denn? berlin? (és te hova valósi vagy? berlini?)
- nein, ich bin von hier, ungarn. (neeem, idevalósi, magyarországra)
- wiiirklich? na das hätte ich nicht gedacht. du sagst solche dinge auf deutsch, die auch ich nicht kenne... (komolyan? nem gondoltam volna... olyan dolgokat mondasz németül, amilyeneket még én sem...)

nem gondolok olyasmit, hogy tökéletes a németem, mert ohh, közel sem az. de bátran beszéltem a hétvégén, és sokat, a srácokban meg sok volt időnként a sör, időnként az adrenalin, máskor meg a fáradtság, ezért fel sem tűnt nekik, ha hülyeséget mondtam.
mindenesetre dagadt a mellem a büszkeségtől az ilyenek hallatán :D

ECMC 2010 Budapest - Checkpoint Hauptstadt Berlin jelenti

hát, ha röviden össze kéne foglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!
ha hosszan kell összefoglalnom, akkor wáááá-wáááá-szupervolt-wáááá!!!übertuttirohadtjóvolt!!!wááááá!!!

szóval egy igen jól sikerült hétvégével és egy - szerintem - egész jól sikerült futár-EB-vel a hátam mögött ülök most a munkában, próbálom kiheverni az olyan fizikai tüneteket, mint hullafáradtság és rákvörösreleégettség. de mindez mit sem számít, amíg a sztorik és élmények és mindenféle kavarognak a fejemben.

a történet fonalát ott raktam le csütörtökön ugyebár, hogy annyit tudtam: németekkel leszek együtt.
ezen kívül, ami még előzetesen motoszkált bennem, hogy hát én itt senkit nem fogok ismerni, miközben rajtam kívül egymást viszont mindenki, hát jaj. frissen-gyorsan kiderült aztán vasárnap reggel, hogy találok azért ismerősöket és virtuális világból többé-kevésbé már ismert pajtásokat. meg aztán gyorsan szert tettem még pár újra is :) onnantól már aztán igazán jó világ volt.
alig ismertük még ki magunkat Tamással (akivel együtt voltunk beosztva) a helyszínen megérkezés után, még a feladatokról sem tudtunk szinte semmit, Sinya már hozta nekünk az aggregátort, meg egy német srácot,hogy hát higgyük el, nekünk lesz a legkúlabb helyünk mindenki közül, mert ezek a srácok mekkora arcok, de igazán. ő ment is tovább persze, mi meg maradtunk, a német, a magyarok, meg az aggregátor. aztán ment az aggregátor meg a német is, hogy összerakják a checkpointot, nekünk meg maradt a feladat: megszerezni a szükséges infókat. meg egy hosszabbítót a hangcucchoz. kezdtük már sejteni: tényleg jó dolgunk lesz.
és valóban. mire minden előkészülettel készen lettünk, és megérkeztünk a kijelölt helyünkre, a német srácok (a berlini gondsprint.de munkatársai és egyben tulajdonosai, barátai és üzletfelei egyébként) már felállítottak mindent, belőtték a hangcuccot, behűtötték a sört, beizzították a megafonokat és egyéb szurkolószerkezetet, és indulhatott a banzáj. aztán nem indult még végül, csúszott a program, tűzött a nap, de a buli ment nálunk. volt így idő kidekorálni az állomást, elmondani minden apró instrukciót, összepajtáskodni mindenkivel. kaptunk berlines sapkát is, mondván ezen az állomáson anélkül ugyan nem lehet ám dolgozni, mi pedig böcsülettel a fejünkbe csaptuk, és integrálódtunk.
aztán megkezdődött a qualifying. özönlöttek a futárok, hozták a hoznivalókat, vitték a vinnivalókat, kapták a pecséteket, anyáztak, amikor rájöttek, hogy elrontottak valamit, de majd' mindnek volt ereje a tűző nap-dög melegben is visszamosolyogni-visszainteni a biztató szavakért. biztatásban pedig nem volt hiány, rekedtre ordítottuk a torkunkat és ráncosra vigyorogtuk az arcunkat és fájósra tapsoltuk a tenyerünket abban a 3-4 órában, amíg tartott a selejtező.
némi bandázás után aztán a viszonylag korai hazaút mellett döntöttünk, kell még másnapra az erőizom. szóval haza, félájultan ágyba zuhanás, szundi.
másnap korán reggel, miközben tekertem ki megint csepelre, egész sok rendezővel sikerült összefutni útközben, így már a soroksári útra egy kisebb csapatban kanyarodtunk rá, csak úgy süvítettünk ki az ipartalepre.
aztán mikor megérkeztünk, és megláttuk az előző este maradványait, egy darabig nem hittük, hogy itt akárki képes lesz magát dél körülre olyan állapotra hozni, hogy részt vegyen a döntőben. no de mi azért egy gyors reggeli után nekiálltunk, hajrá, fogd meg, rakd meg, rajtunk ugyan ne múljon.
és csodák csodája: mire eljött az idő, már talpon volt mindenki, és kezdődhetett a döntő. a mi állomásunk ha lehet, még zsúfoltabb volt, mint előző nap. minden berlini, aki kiesett a selejtezőn előző nap, megfordult nálunk. józan és kevésbé józan, idegesítő, szórakoztató emeberek, bohócok és komoly futárok váltották egymást.
és jöttek a versenyzők, ötven adrenalinbomba száguldozott a pályán, nekik már csak a manifeszt létezett, az utca és a checkpoint, mind a győzelemre hajtott már. nem hibázhattunk mi sem, sok múlt rajta. nekik.
de csak vége lett ennek is, és miután könnyes búcsút vettünk német pajtásainktól (bár minek, hiszen végtelenszer futottunk még velük össze aznap) bevetettük magunkat a sűrűjébe a dolgoknak, kezünkben sör, irány a skid a bikepolo-döntő, evés, ivás, nézelődés. fesztiválhangulat ezerrel.

aztán hazafelé még elkapott minket a vihar. úgy igazán. nagyon. ha csukva volt a szemem, nem láttam, ha nyitva, akkor a pupillámon dobolt az eső, dobált a szél, otthon amikor ledobáltam a vizes ruhákat, pocsolyát eresztettek a parkettára. de még ezeken is csak nevettünk, valahogy illő lezárása volt egy ennyire eseménydús hétvégének.
még jó, hogy végül elállt az eső, így még át lehetett menni a tündérgyári afterpartira egykét sörre, csocsózásra és világmegváló beszélgetésre.

nem vagyok kipihenve ez után a hosszúhétvége után. de nem is hiányzik.



a képek Hadi Krisztiántól és potitól.

bécs, stephansplatz, mcdonalds.
várom, hogy zsűl lefussa a maratont, nagyon drukkolok neki.
közben nagyon fáj a fejem-nem tudom mitől, és nyűgös vagyok mert nem nagyon tudok mozogni, attól az 50 kiló cucctól, amit cígölni kell magammal keresztbe-kasul a városon, mert képtelenek voltunk kevés cuccal eljönni, hajszárító, laptop, van itt minden, ami nem kéne.
tegnap este meg csőriéknél voltunk, keresztanyám barátnőjénél, itt lakik, ide ment férjhez, és tök vicces volt úgy beszélgetni a vacsoránál, hogy két mondatot magyarul mondunk, aztán párat németül, hogy a férje is megértse, és miután a gyerekeknek is tiszta volt már, hogy értünk meg beszélünk németül, simán ők is úgy beszéltek nekünk is, hogy hol magyar-hol német, büszke voltam magamra, hogy tudtam tartani a tempót, élőben mégis csak más idegennyelvelni, kisgyerekek mellett, mint munkaidőben telefonon.
de most, most nagyon fáj a fejem, nem tudok ezen túllépni, honnan szerezzek én most fájdalomcsillapítót, jaj.
bécs egyébként még mindig űberkirály hely, nagyon szeretem.

deutsch

Mutti sagt, ich bin glücklich, dass ich täglich mit echten Deutschen sprechen kann. Für sie sind jetzt schon nur die Bücher da, seit alle deutschspachige TV-Sendungen weggenommen wurden.
Aber wenn ich schon seit 10 Stunden in dem Büro sizte und etwa hundertstmal mit dem selben deutschen Anwender telefoniere, dann kann ich dieses Glück gar nicht fühlen. Obwohl ich sowohl die Sprache, als auch mein Arbeit mag.
Vielleich hängt es damit zusammen, dass ich telefonieren schon seit mein Kindheit hasse.
(erst jetzt merke ich, dass ich in diesem kurzen Post gar kein Passiv benutzt habe. Komisch, während mein Arbeit stecke ich es fast in alle Sätze drin. Na ja, ich würde gerne die Meinung einer Deutschen über meine Sprachkentnisse hören. Ich kritisiere die anderen oft und stark, aber wie gur ich selbst bin, kann ich nicht beurteilen. )

anya szerinte szerencsés vagyok, hogy nap mint nap anyanyelvi németekkel beszélgethetek, irigykedik kicsit, mióta az utolsó német nyelvű tévéadót is levették a palettáról, már csak a könyvekben találkozik echte némettel.
de amikor már 10 órája ülök az irodában, századszor hívom ugyanazt a német felhasználót, akkor marhára nem érzem én azt a szerencsét. Pedig a nyelvet és a munkámat is szeretem.
lehet, hogy amiatt van a hiszti, hogy már kiskoromban is gyűlöltem telefonálni...
(höhö, csak most tűnik fel hogy ebben a rövid kis posztban egyáltalán nem használtam passzívot. megünnepelendő pillanat ez, a hétköznapokban minden mondatomba sikerül beleszuszakolni.
meghallgatnám egyébként egy anyanyelvi véleményét a némettudásomról. a többiekét ugyanis gyakran és elég erősen kritizálom, a sajátomat viszont képtelen vagyok objektíven megítélni.)

oké. egy mégis van benne.

rozi vs. németek

részlet egy levelezésből (vigyázat, németül):

rozi:
"...Für mich war es nicht wegen der Sprache uneindeutig, sondern wegen der Logik...."

német:
"...ich glaube, das mit der Logik, lag ursächlich an unserem grandiosem typisch deutschen Satzbau… Wir sind wahre Meister darin, einfache Dinge völlig verdreht und irrsinnig kompliziert zu Papier zu bringen... lol..."

a kávé, a reggeli ébredős kávé nagyon hiányzik. és a főzős is, itt bent a cégnél csak automatás van, automatáshoz képest persze egész jó, de akkor is, nem az igazi.

hiányzik még a foci, a mozgás a sport, a sétálás nem helyettesíti, ha haza érerek, le sem szállok majd a bringáról napokig, és tuti, hogy minden edzésre elmegyek, ígérem, nem hagyok ki egyet sem egy jó darabig.

a szívecske-párnám is kéne még, az ikeás, mert azon szeretek aludni, hülye dolog ez, de hosszú idő után már tényleg nem jó annyira nélküle.

de most már végül mindegy is, itt ülök utolsó reggel, bepakolva a bőrönd, összerakva a hátizsák, már csak a laptop van kint. pár óra és hátam mögött lesz már a hotel lutter, a bmw, a dunkles weissbier, a hajnali kelések és délutáni mókázások.

egyik szemem sír, a másik nevet.

Nem szeretem a búzasört. Nem igazán iszom meg a barnasört se (persze ha nincs más…) Viszont a barna búzasör valami isteni, itt kint nem is ittam másmilyet, csak ha ez épp nem volt.

Otthon lehet ilyet kapni? Miért érzem úgy, hogy nem? :P

Képriport a Hofbrauhausból

csülök előtte, aligmegkezdve

csülök utána, megölve végleg

no meg a sör :)

müncsen

Kevés hely van, ahol szívesen élnék. Ahova odamegyek, és egyszerűen érzem, hogy itt a helyem, itt jó lenne, itt minden menne. Egészen pontosan két ilyen várost taáltam eddig: Münchent és Bécset. Nem tudom, véletlen-e , hogy mindkettő német vonatkozású és csak azért van így, mert nem túl sok helyen jártam eddig, vagy egyszerűen tényleg ennyire belém ivódott már a germanizmus.

Bécs régi szerelem már, München viszont egészen friss. Tavasszal nem sokat láttam belőle, nem sikerült megszeretnem. Most viszont másfél hete vagyok itt, és egyátalán nincs honvágyam. Ilyen még nem volt sosem. Persze az is magyarázza a dolgot, hogy most nincs kihez hazamenni (itt már magyarázkodom is huginak meg anyának meg másoknak, hogy éééértitek, mármint úgy, pasihoz, aki nagyon odaköt) de egyébként is, furcsa természetességgel mozgok mindenhol, szokatlan lazasággal beszélek az emberekhez, és egyszerűen magaménak érzem a várost.

Először jártam tegnap a belvárosban, de mintha mindig is ismertem volna. Ha körbenézek, már egész jól betájolom, merrefelé vagyok, és vannak helyek, ahová már elnavigálom az embereket kocsival is. Nem zavar , ha az eladó hozzám szól a boltban, sőt, el is beszélgetek vele, nyitott vagyok, közlékeny és igen, boldog.

Persze a kiegyensúlyozottságban az is sokat segít, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel jó. Munkahelyi pajtik, akikkel mindig lehet menni beszélgetni, meginni egy sört, eltévedni a városban, felmenni éjszaka a TV-toronyba, megmászni Neuschwansteint, elkocsizni Liechtensteinig, kávéval sétálni és megfagyni, csülköt enni a Hofbrauhausban, akik önfeledten ünneplik velem a szülinapomat. Német főnök, aki odajön gratulálni hétfőn, mert emlékszik, hogy pénteken említettem, hogy ünneplés lesz. Német kollégák, akikkel lehet együtt nevetni meg pletykálni. És jó, mert hiába a több száz kilométeres távolság, a net csodás találmány, és mindig utolérem anyát, hugit, akit épp akarok.

Tudnék itt lakni, élni, dolgozni.

München képekben

fent készültek a tévétoronyban, az Olympia-parkban.
Máté fázott, Tamás utálja, ha fényképezik, fújt a szél, sötétedett, szép volt, nagyon szép :)
a BMW meg muszáj, hiszen kenyéradónk :)