az autót nem kell lecserélni.
a cica újra elvisel.
egy csillaggal több van az égen, egy pár lábbal több lógáz egy felhőről.
azért remélem, kapunk majd tőle még egy esélyt.

szóval miután tegnap bepakoltuk a suzuki splashbe a saját karácsonyi ajándékainkat és a két hátizsákot, abban a pillanatban vált egyértelművé, hogy az autót mégis le kell cserélni a következő fél év folyamán.
én nem is értem, a lekvárpusztító kétkedő kérdését, miszerint "mit gondolsz,  jövő karácsonykor, ha megyünk németföldre, hogyan fogjuk bepakolni az akkor már félévest babakocsistul cuccostul két bőrőndöstül ajándékostul macskástul a suzukiba?" két hete még lezártam azzal, hogy "ó, hát megoldjuk majd simán".
nem. tegnap tudatosult bennem, hogy a dolog már ott megbukik, hogy babakocsi.
a küldetés telesíthetetlen.
úgyhogy autókeresés ON.

ijesztően megnőtt a lekvárpusztítók száma kicsiny hazánkban.
idén már a kilencedik stücköt jelentik kémeink.

lassan mindenki ellátogat hozzánk. így vagy úgy, de jön.

ma reggel egészem vigasztalhatatlan vagyok. pedig a cseresznyevirágos tányéromból reggeliztem, és még mézes joghurtot is engedélyeztem magamnak a pirítós után, és második bögre kávét, de semmi nem segített.
menthetetlenül végkimerülős péntek reggel van, egy mozgásnélküli hét végén, a Lekvárfaló svájcországba távozott tíz hétre, ami beláthatatlanul hosszú időnek tűnik még úgy is, hogy néha azért hazajöhet, és ráadásul a tavasz sem igyekszik kicsit sem, hogy mosolyt csaljon megkeseredett orcámra.
ohh jaj.

2010

különösebben részletes évértékelést mellőzve maradjunk annyiban, hogy a mérleg erőteljesen pozitív, ha csak ennyire lesz jó 2011, már elégedett leszek :)

karácsony után

otthon karácsonyoztunk esztergomban, nem voltam már előtte egy hónapja, nagyon hiányzott. az a fajta hiányzás volt ez, ami akkor tűnik csak fel, amikor mát otthon vagyok. itt pesten annyira el voltam foglalva folyamatosan, annyira nem jutott időm figyelni, hogy észre sem vettem, hogy elszállt ez a négy hét itt. így aztán otthon, illetve inkább amikor el kellett jönni otthonról már vasárnap (dolgozni, igen, így jár, akinek egy nap szabija sem marad decemberre :P) szóval csak a vonaton tűnt fel az újbóli hiány. no de nem is az a lényeg, hanem az, hogy piszok jó volt, együtt anya-mami-tibi-zsűl-anya-lekvárpusztító-mami2-jánosbá. aztán másnap unokatesók, kaja, játék dumcsi rogyásig, színes karácsonyfa, sztenderd karácsonyi műsor a templomban, meglepetések, hócsata, hómacskaépítés, hát mi hiányzik még egy karácsonyhoz?
és előtte meg még itt fent sütit sütöttünk és forraltboroztunk és karácsonyi dalokat énekeltünk hozzá, feldíszítettük a fánkat, és úsztunk a saját lokális kis boldogságunkban.
giccses ez így, de asszem a karácsony egy kicsit erről a giccsről szól, odakint és idebent, jó látni a csillogó-villogó-fényes-zenélős dolgokat mindnfelé, és igenis szeretem érezni pár napig ezt a túláradó giccses boldogságot is, ami csak ilyenkor jellemző. (persze ilyenkor jön a másik fele a közhelynek, hogy szeretni meg másokra figyelni nem csak karácsonykor kell, de szerintem nem baj azért, ha ilyenkor kicsit jobban, amiből viszont azért köszönöm, de elég nekem ez a pár hétnyi decemberi-adventi időszak is.)
most pedig? semmi. lassan el lehet kezdeni készülni a diplomavédésre - de azért csak lassan, most még pihi. meg el lehet kezdeni készülődni lassan németországba - megyünk januárban, készülnek ajándékok most oda (nem karácsonyi, csak olyan helló-örülök-hogy-látlak) kézzel varrt babák meg macik meg ilyesmi.
olyan nyugis minden.

Végre. diploma leadva, két záróvizsga letudva. még a diplomavédés, egybekötve az utolsó záróvizsgával, és csáó bámbínó, viszlát műegyetem, köszönöm, nem kérek többet elég volt.
és tudom, hogy csak magam tehetek róla, hogy nem kaptam időben észbe, hogy nem néztem meg alaposabban a határidőket és nem dolgoztam előre, no de akkor is, ez a vége durvára sikerült. 7 napon belülre esett a diplomaleadás éas mindkét vizsga. nem merem kiszámolni, hogy mennyit aludtam egy éjszakára vetítve az elmúlt hetekben, de nem sokat.
és most gyorsan rohanhatok konzultálni a jézuskával, mert hát nagy bánatomra nem igazán önjáró, segíteni kell neki ebben az ajándékozás-témában. de ez már a kellemes kötelesség, ezt szeretem, meg azt is, hogy végre találkozhatok a barátnőimmel az egyhónapos szobafogság után, és hogy januárban elkezdhetek focizni megint a négy hónapos kényszerszünet után, és annyit wii-zhetek a kanapén ülve, amennyit csak akarok, és végre megint mehetek biciklitúrára, és létálni a havas városligetbe, és moziba, és ilyesmi... éljen a szabadság, juhú :)

és már megvettük a fenyőt, aki a karácsonyfánk, az Első Közös Karácsonyfánk lesz. Hansnak hívják. nagyon menő kis fa :) a blaháról cipeltük (na jó, cipelte a lekvárpusztító) haza, mert én sétálni akartam a szakadó hóban, és mivel épp arra jártunk és talláltunk ott fát, hát meg si vettük. majd egy fél nap múlva kiderült, hogy a lakástól mindössze 200 méterre van budapest minden bizonnyal legnagyobb fenyőfapiaca. én kuncogtam. a lekvárpusztító nem :)

hegyek! napsütés! kastélykert! nyüzsi! meg zöld! zwetschgenkuchen! csúnyamacska! meg egy egész szakajtónyi Lekvárfaló :)
jaja, Bécsben jártunk :)

ch-ch-ch-ch-changes

nos, jelentem, ma este hivatalosan is befejeződött a költözés. leadta a lakáskulcsokat a Lekvárpusztító is, én is elhoztam a rejtőből az utolsó ottfelejtett-otthagyott dolgokat, éljen-éljen.
közben az új lakási is belaktuk már az elmúlt másfél hétben. hát, gyorsan ment, a jót roppant könnyű megszokni. csodás konyha, óriás beépített szekrény 4 méter magas tükrös ajtókkal, boltíves átjáró, kanapé, tévé, gyors internet - ó boldogság :), az első igazi saját Otthon.
és ha ennyi nem lenne elég, változik a munka is, végre. na ekörül nem kevés kavarás volt az elmúlt hónapokban, majdnem lett új cég, végül viszont csak új csoport, volt állásinterjú és "köszönöm, de nem"-et elfogadni nemtudó cégvezető.
és végre megint olyan időpontban van a hastánc, amire el tudok menni - elég későn ahhoz, hogy odaérjek. ellenben akárhogy szabom-varrom a dolgot, a foci most nem fér bele, egész egyszerűen nem végzek akkorra, hogy eljussak edzésre. szomorú.
ha valaki áprilisban azt mondja, hogy most itt és így fogok tartani, körberögöhöm :P

mi ez mi ez mi ez?
október augusztusban? legalább örülhetnék annak, hogy juhú, akkor mindjárt a szülinapom is itt van, de azért ez a része persze még nem, csak az eső meg a hideg. nem volt időm így ráhangolódni az őszre, össze vagyok zavarodva, nincsenek még fincsi teák a fiókomban, nincsenek még őszi zenék az ájpodomon, nincsen még meleg pulcsi a táskámban. így hát csak vacogok itt az asztalom mellett ülve és próbálok rendet teremteni a körülöttem kavargó káoszban, megtalálni a talpam alatt a talajt, amit ez a bolond időjárás kirántott így tegnapelőtt hirtelen. tudom, túl sokat számít a környezet a lelki egyensúlyomhoz, na de akkor is.
próbálok arra fókuszálni, hogy megkapjuk ma a kulcsokat és juhú lesz.

nyúlnak

őt a "nyulat a nyúlnak" projekt keretén belül kaptam mert hogy milyen aranyos már, és mivel Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr igazából talán nem is tudta pontosan, mit vett, gyorsan meg is nézettem vele egy kockásfülű nyúl részt, mert hát mégis csak magyar kultúra, ugyebár.



és mivel liebe már csak ilyen szentimentális egy dolog, a nyufi mindig ott lapul az éppen aktuális táskám valamelyik zsebében, és tessék, még akkor is segített, amikor huszadikán, miközben egy egész ország ünnepelt - vagy aludt éppen - nekem dolgozni kellett. a nyúl jelenléte és lelkesedése kelőképpen tükrözi az enyémet is



UPDATE: Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr letorkolt, hogy márpedig ő igenis tudta, mit vesz. ez persze mit sem változtat a tényen, hogy megnézettem vele a mesét :)

i'm alive

nehéz mostanában írni, nagyon nehéz. minden, ami eddig stabil volt, most inog és bizonytalan, és minden, ami eddig el volt hanyagolva, vagy instabil volt, fontos és bebetonozott lett hirtelen.
nem rossz ez, egyátalán nem. mintha az életem egy nagy szorzat lenne, a szorzat tagjait egyenként negálták, de az eredmény pozitív lett-maradt, nagyon is.
csak a fontos dolgok, a sorrendek változtak.
és ebben a nagy viharban még helyére kell kerülnie ismét mindennek ahhoz, hogy nyugodt szívvel vethessek minddent újra virtuális papírra.
szóval vagyok-leszek, nem tűntem el végleg, csak egy kicsit, kis időre.

van valami egészen bájosan tündéri, esetleg cukrosan giccses ebben az egész mostani szituációban. itt csücsülök a barátom lakásán, ebédet (uzsonnát? vacsorát?) főzök, szivecskéket ragasztgatok neki a tükörre, meg a hűtőszekrény bejsejére is, hogy majd jól meglepődjön holnap reggel, és tapsikolva várom, hogy hazaérjen már a munkából.
jaj, hogy fog örülni, jaj, hogy meg fog lepődni.
éljen a lila köd :)

hirtelen felindulásból elkövetett nyaralás

úgy volt, hogy a hétvégén a voltra megyek egy napra, sopronba. aztán szépen lassan az összes útitársam visszamondta a dolgot olyan elfogadhatatlan indokokkal, mint munka, meg vizsgák :P . szóval csütörtökön ott ültem az asztalomnál azon szomorkodva, hogy a betondzsungelben fogok aszalódni egész hétvégén, és arról virtuális beszélgettünk, hogy milyen jó is lenne ehelyett mondjuk a balatonnál, amikor is azt mondtuk, hogy hát ha olyan jó lenne a balatonnál, akkor, öhömm, tulajdonképpen miért is nem megyünk oda, ha mindketten ráérünk? meg üdülési csekk is van a fiókban?
így történt hát, hogy csütörtök délután szállást foglaltam, szombat reggel pedig feldobtuk magunkat a negyed kilencek vonatra és - juhhúúúú - elmentünk nyaralni.
a terv az volt, hogy leszállunk kenesén és eltekerünk badacsonyig, másnap onnan keszthelyig, aztán meg mondjuk még lelléig, vagy ameddig kedvünk tartja.
ez a terv ott bukott először, hogy meguntuk a melegben-heringeffektben pácolódást, és már akarattyán leszálltunk. szikrázó napsütés, biciklik meg mi ketten, és ráadásul - ohhhóó, nézd csak, hát tényleg itt a balcsi! - mi kell még? neki vágtunk hát a nagy utazásnak.
alsóörsön lángosoztunk, és felfedeztük 4 üveg erejéig, hogy a borsodi friss még jobb mint a zitromos gösser, kacsákat néztünk és locspocsoltunk a lábunkkal a vízben, tihanyban (ami effektíve az útiterv második borulása volt, mert bár beszéltünk róla, hogy oda is megyünk, a kilométer-tervezésből kifelejtettük) fürödtünk és hegyetmásztunk és tátottuk a szánkat, réfülöpnél szenvedtünk, hogy mikoréérünkodaaa? és badacsonyban végül ettünk (isteni finom halakat, úúúúúú) és ittunk (isteni finom bort, íííí) és aludtnunk-aludtunk-aludtunk.
ez így kábé száz kilométer lett egy napra az eredetileg tervezett hetven helyett. öhh. kimerültünk rendesen. úgyhogy másnap a keszthely témát inkább ejtettük. helyette döglöttünk egész nap a strandon, áthajókáztunk fonyódra és tekerünk még egy keveset a déli parton is, földváron pedig újra vonatra szálltunk és meg sem álltunk hazáig.



jól lebarnultunk, jól elfáradtunk és roppant jól éreztük magunkat. sok ilyet mininyaralást, még még még :)

éjszaka biciklizni budapesten, az az igazi, éjjel egykor enyém az üllői út összes sávja, és nem dudálnak le a felüljáróról, szlalomozhatok a nagykörúton, ha úgy tetszik, a hűvös szellőben nem izzadom betegre magam még akkor sem, ha tizenegykét kilométer kell tekergélnem, és pillanatok alatt ott lehetek bárhol, ahol csak akarok.
csak mondjuk sokkal jobb lenne, ha nem ezért bicikliznék az éjszaka kellős közepén, mert a saját majmócaságom miatt már megint fél egyig ültem a munkahelyemen és vártam, hogy felépüljenek az indexek és beimportálódjanat a táblák.
de legalább mindez most nyáron és nem télen, és legalább utána nem haza az üres szobába, hanem valami olyan helyre, ahol várnak.

málnás étcsoki, melegszendvics, prince of persia, specialized hardrock comp, meg egy csipetnyi a titkos összetevőből.
ennyi kell a tökéletes estéhez :)

vannak blogtémák, vannak, amik kikerülhetnek ide, és vannak szigorúan nem blogtémák.
így ha valami nem kerül ki ide, az nem azért van, mert nem fontos, hanem mert az csak az enyém.
nyilván, ami kikerül, az is átmegy pár szűrőn, aztán itt lecsippentek belőle egy kicsit, ott hozzáteszek, amott meg kozmetikázok rajta. mert így lesz érdekes. nem a valóság, annak csak onlájn mása - mondja maf. és igaza van. maradjunk annyiban, hogy a blogot 95%-ban fedi a valóság. a valóságot alig 10%-ban a blog.

UP!

olyan ez, mint egy hullámvasút, egyik héten az egyik fiú miatt búsulok, másik héten már a másik jár sokat az eszemben. na nem azért, mintha ennyire könnyűvérű volnék. egyrészt magam is meglepődtem azon, hogy ilyen hamar abbahagytam a sajnálkozást az első miatt, én akkor, ott tényleg azt hittem, hogy komolyabban gondolom az egészet, de úgy látszik, hát tessék, mégsem, hiszen akkor kilábalni is tovább tartott volna. oké, persze, tudom, hogy rövid volt az egész, pár hét, alig két hónap mindent egybe véve, de a szép volt, jó volt, köszönöm, ennyin kívül nem maradt itt más. persze örüljek, hogy nem szenvedek.
aztán itt a másik, nem friss ez, csak olyankor kerül előtérbe, amikor nincs más, ami(aki) kitöltse a kis agytekervényeimet. és tudom, hogy irreális, hogy ne áltassam magam, és ugyan már, úgysem, de jó néha eljátszani a gondolattal, hogy mégis, mi lenne ha.

és maf varródanit posztolt, és erről beugrott ez:

Hát elkapott ma, kiscicám,
az ellenőr a metrón.
Nem volt érvényes matricám,
kívánom, bárha lett vón.

Leszállított – az alagút
most énelőttem ásít,
s eljutnom több mint bonyolult
a kívánt állomásig.

S míg kattog egyre távolabb
haladva lent a metró,
halkan kattog a bőr alatt
az ember szíve dettó.

Ó, bár ne kéne lógnia,
föladva minden elvét!
Ez itt egy allegória,
ha nem tűnt volna fel még.

Hisz látod, éppen így megyek
hogy földerítsem, úgy ám,
felszín alatti énedet
a lélek mélyvasútján.

De megvívnám bár érted, ó,
én héroszok tusáját,
nem jutok el hozzád a szó
szűk labirintusán át.

S a vágy metróján, hol az ok
zord ellenőre szétcsap,
mint potyautas utazok,
azt kell hogy mondjam, én csak.

Mert nincsen matricám, se más,
jegy, bérlet, bármi érvény,
a benned rejlő állomást
hogy egyszer is elérném.

S meglelve benned messzi, tág,
mély állomások mását,
meghallanám a bőrön át
a szíved kattogását.

/Varró Dani: Metró/

Ülnek a polcon ők. És néznek,
mint dekormackók a csecsebecse-boltban.
Akkor is látnak, amikor szépnek
talál egy pasi. És ülnek ottan
kisimult arccal és lesik, hogy lesz-e
az este végén egy újabb esély,
hogy két hónap múlva majd reményed vesztve
a barátnődnek sírva mesélj

lementem ugyan edzeni, de nem sok köszönet volt benne, a derekam sajgott, a bokám sajgott, de legjobban a szívem fájt, pedig azt hittem, hogy a futás meg a labda majd jót tesz, eltereli a figyelmemet. de nem tette, csak felerősített mindent, vagy hát nem is a foci nyilván, de mégis képtelen voltam koncentrálni, már hüppögve-szippogva futottam az elkapók után.
aztán az edző félrehívott, hogy mibaj, én meg kibuktam, bőgtem neki pár percet, megveregette a vállam, szar, persze, tudja, hogy szar, jólvan, csináljam amennyire tudom, azért igyekezzek. tessék, zsepi, kell?
és ez tett a legjobbat egész nap, onnantól már legalább lelki problémáim nem voltak egy pár órára, a százszázalékos teljesítményt csak a fájó testrészek akadályozták (oké, azok azért rendesen... :P)