amikor a zsűlnek (aki épp külföldön tartózkodik, ezért csak online kapcsolatteremtésre alkalmas épp) elmeséltem a webkamerába, hogy paradicsomot ültettem , meg virágokat és zöldfűszereket, és hogy három virágládám is van az erkélyen, és milyen csudajó az új erkélybútorunk, akkor a zsűl elhúzta az orrát, rendesen elfintorodott, hogy ez olyan felnőttes.
hát kérem nem. ez nem felnőttes, hanem végtelenül menő, és majd amikor a balkonparadicsomunkról szemezget nyáron, akkor már biztosan szerinte is menő lesz, meg amikor jövő héten hazajön látogatóba és majd színes virágok közt szürcsölheti a kávéját a balkonon napozva és kindlit olvasva, miközben mókus úr és harkály úr randalíroznak fent a fán, akkor már tuti szerinte is tök menő lesz :P

a paradicsomok egyébként még a hálószoba ablakban várják, hogy kikelhessenek - az a növényovi. a többieket már kiereszetettem a tavaszba.






oké-oké, szóval kertészkedésről és macskáról blogolok, ettől még nem vagyok túl felnőtt, kicsit sem öreglány, és ez életem elég cool. tényleg.

sznobság

a lekvárfaló tegnap este elgondolkodva jegyezte meg, hogy reméli, most nem tartanak minket sznobnak az ismerősök azért, mert ide költöztünk, egy ilyen környékre, egy ilyen lakásba, ennyiért.
marhára nem érzem magam sznobnak, de azon elgondolkoztam, hogy most ez tényleg így tűnhet? és most nem a bizonyítványt akarom magyarázni, mert nem hiszem, hogy szükség lenne rá. csak nincs kedvem mindenkinek egyenként elmagyarázni, hogy miért és hogyan. aki kérdezi, azt majd ideirányítom.

a régi lakást szerettük. tényleg, nagyon, mert szuper, csak - mint azt korábban is írtam már - kinőttük. amikor oda költöztünk másfél éve, épp hogy csak összebútorozva, alig három hónap kapcsolattal a hátunk mögött, akkor tökéletes volt, elég volt. azóta viszont felépítettünk egy közös életet, és annak már kevés az az 50 négyzetméter. de nem akartunk minden áron, minél hamarabb költözni, csak ha megtaláljuk azt, ahova tényleg szívesen megyünk. ami nincs túl messze a várostól, a munkahelytől, és mégis csendes, nyugodt, zöld. ami elég nagy ahhoz, hogy egy pár évig most ne kelljen költözni. ami elég szép és felújított ahhoz, hogy szívesen lakjunk benne. és legyen hely mindennek, kocsinak, bringáknak, macskának, embernek. és persze meg tudjuk fizetni.
az igények nagyok voltak, éreztük mi ezt, de lejjebb adni nem akartuk. úgy néztük a lakásokat, hogy egy kompromisszum belefér, több nem. ennek persze ára van, de.
és itt jön a legtöbbet kritizált pont, az ár. és mennyit fizettek érte. mennyit??? hú, hmm, hát, ha nektek bele fér... igen, belefér. azt, amit más amerikai nyaralásra költ el, én a mindennapjaimba ölöm bele. szívesebben érzem magam jól - tökéletesen - az év 365 napján, mint csak abban a 3 hétben, amire egész évben spórolok. nyilván kisarkított mondat ez, de remélem értitek, mire gondolok.
lakást venni nem akartunk. bár magyarországon a saját ingatlannak van presztízs-értéke, kultúrája, ettől még szerintem teljességgel felesleges. ha nyugatabbra nézünk, ott a lakásbérlés nagyságrendekkel elterjedtebb. és nekem ez így tetszik. egy ilyen lakást nem tudnék megvenni, most nem, talán majd sok év múlva. és most nem is akarnék, hiszen ki tudja, mi lesz velünk 10 év múlva, érdemes-e egyáltalán itt lekötni magunkat, szívni a hitellel, a vásárlással, a felújítással. nyilván el fog jönni a lakásvásárlásnak az ideje is, de ez itt és most még nem az. viszont addig is, szeretnénk (és szeretünk) szépen és jól élni. és ez szerintem nem sznobság egészen addig, amíg ismerjük, és betartjuk a saját korlátainkat.

nem jó nap

minden elvárásommal ellentétben a nap negatív csúcspontja nem az volt, hogy fogfájással ébredtem. mit fogfájással, ez valami sokkal borzasztóbb volt, mintha ezernyi kis kamikaze-harcos ütne-fúrna a bölcsességfogam körül, mit sem törődve azzal, hogy mivel próbálom irtani őket. a dolog tegnap délután kezdődött, reggelre pedig a helyzet tarthatatlan lett, orvosért kiáltottam hát. illetve bringára pattantam és mentem.
gondoltam olyasmi lesz, mint legutóbb volt, kicsit helyi érzéstelenítik, kicsit megpucolgatják, kicsit antibakterizálják, kicsit antibiotizálják, oszt csókolom. hát, nem ez lett.
ez egyrészt jó, mert végre egy orvos, aki komolyan veszi a problémámat és rövid helyett hosszú távon próbál meg orvosolni (van élet a fájdalom és a foghúzás közti időszakban is! kár, hogy mindez piszok drága, de legalább tudom, mire költhetem az idei prémiumom jelentős részét :P), másrészt viszont nem jó, mert három injekciót kaptam ott helyben, mire végre lezsibbadtam, és mert borzasztó, amikor nyiszálják szét a szádat, és mert most is nagyon fáj (bár legalább tudom, hogy elmúlik). szóval a három szuri egyértelműen elnyerte a "worst moment of today" címet, és épp ezen morfondírozva fordultam rá zöld jelzésnél a járdára a gellért téren, amikor egyszer csak - no lám! - eltalált bal oldalról egy ezüst toyota.
hupsz. na álljunk meg egy pillanatra.
ez utóbbiakat már a földön fetrengve gondoltam. légzés - rendben. kar, láb - mozog. gyógyszeres tampon a fogamon - a helyén. oké, nagy baj nincs. eddigre már láttam magam körül a toyota kétségbeesett sofőrjét, meg két másik embert, akik kiabálnak vele, hogy hívjon már mentőt. nem kell, kösz, megvagyok, csak fáj. ő magyarázkodik, ne haragudjak, elnézte a lámpát, a másik pasi mondja: hja, ha nem engem üt el, akkor az ő kocsijának ment volna neki, ő kanyarodott volna arra a sávra. nekünk volt zöldünk. én mindebből vajh mi keveset fogok fel. csak meg vagyok ijedve, meg örülök, hogy élek. egy kis sokk.
küldeném is gázolót, menjen csak, meg van neki is a maga baja, épp a leukémiás feleségét hozza kezelésről, asszem a nő szarabb bőrben lehet, mint én. a pasi szabadkozik, a másik mondja hogy legalább az adatokat írjam fel. ja tényleg, oké. név, telefon szám, rendszám, autó típus. meg ad egy névjegykártyát, szóljak, ha tanúskodni kell. oké, persze, kösz a segítséget. rendőrség? jaj, hagyjanak már. nincs kedvem várni, nem történt semmi komoly, az elégtétel már megvan: tudják, hogy nem én voltam a hibás. feljelentgetni nincs kedvem.
egyéb jó ötlet híján bementem a céghez - ott van üzemorvos, ő megmondja, mit csináljak. meg különben is, közelebb van, mint haza. ott aztán leraktam a bringát, átbuszoztam a kórházba (taxi? ennyire? ne vicceljetek már, át se kell szállnom) ott röntgen, miegymás, nincs törés, csak zúzódás. vigyázzon magára, pihentesse.
hazafele már taxi. nincs kedvem átszállni, mert azért fáj, a fogam is, az oldalam is, a lelkem is.
nem mondhatom, hogy életem legrosszabb napja volt - végül is a felét fájdalomcsillapítóktól zsibbadtan vagy sokkban töltöttem. de a legbizarrabb címre még esélyes azért.
és hogy van-e tanulság? nem hiszem. hacsak az nem, hogy húzasd ki a bölcsességfogad, mielőtt elkezdene fájni.

megj. 1: azért a bölcsességfogam bekaphatja ám, mert ha Bécsbe mennék, mindig fáj, nagyon, és most is, merünk volna Bécsbe adventelni, és tessék. hát, most így nem megyünk

megj. 2: sokan kinevettek vagy lecsesztek, hogy bevettem a gázoló "leukémiás a feleségem, most hozom kezelésről, nem is vagyunk pestiek" dumáját. igen, elhittem, elhiszem most is, láttam az arcát, igaz volt - vagy ha ennyire jó színész, akkor azért érdemli meg. nem vagyok hajlandó feladni azt a szuperképességemet, hogy megbízom az emberekben

posta-para

hát a pesti postásunk mostmár igazán elmehet a búsba. úgy igazán, úgy örökre.
mert nem kézbesít, csak értesítőt hagy - a lekvárfőző betegszabin volt egy hétig, otthon volt, átvette volna, de CSAK értesítő jött. meg se próbálja. pedig asszem ezért kerül annyiba amennyibe az ajánlott, a nagyalakú, a csomag. mert ez a szolgáltatás, hogy nekem azt kihozzák, jár mellé. illetve nem is az hogy jár, meg mellé, hanem hogy én azt megveszem, kifizetem. osztán a magy büdös francokat, ott díszeleg az értesítő, én meg menjek a postára, de csak másnaptól, mert csak akkor kerül ki ablakhoz a küldemény, amit "nem tudott kikézbesíteni", álljak sorba fél órát, stb. nem mintha nem tudnám megtenni, de én nem ezért fizettem. De az még a jobbik eset, ha kapok értesítőt, mert előfordult már, hogy nem kaptam, egyet se pedig kettőt is kell tudomásom szerint, két nap múlva ugye újrakézbesítés, ha nem megyek érte. de nem, nem jött egy se, csak a telefon a bolttól, hogy ők visszakapták a csomagot, mert nem mentem érte a postára. mi? miért? kellett volna?
megoldás az, hogy újra küldetem, ezúttal anyához. mert az ottani postásban megbízom.
én nem szidom a postát. én dolgoztam ott, többször is, nyaranta, és igen, leveleket vittem ki, és nem néha sok volt, és néha kényelmetlen a nagy táska ha tele van, de azért kaptam a fizetésemet, tehát megcsináltam. igen, rossz volt felmászni az emeletes ház negyedik emeletére is az ajánlott levél miatt, de megtettem. mert ez volt a feladat. és otthon nincs is, nem is volt rossz tapasztalat , mindig minden időben megérkezett. ha para van a napilappal, betelefonálsz, megoldják. maga a rendszer nem rossz, ha a legtöbb helyen működik, nem lehet rossz. csak a nagyváros, az arctalan nagyváros, ott van a gond már megint.
ha itt pesten para van a kézbesítővel, mindenki tagad. de hát csókolom, otthon voltam, és nem csöngetett senki, csak az értesítő jött. mi a válasz? az nem lehet. de tényleg, nem vagyok hülye, érvel az ember, a másik oldalról a kisasszony csak morlomja a mantrát: az nem lehet, mert a kézbesítőnek ki kell vinnie. igen, tudom, hát nem tetszik érteni, épp ez az!hogy nem viszi!hogy nem hozza! nem, az nem lehet.
elkerekedett szemmel áll az egyszeri ügyfél az ablak előtt. jó. hát akkor nem lehet. érzi, ahogy nőnek ki a tollak a hátán és már villódzik halványan a homlokán a neonfényű PALIMADÁR felirat, de nem tud mit csinálni vele. a PEDIG DE nagy érv, az adu ász, azzal vitatkozni nem lehet.
mit tegyek hát egyszeri ügyfélként? mostantól izguljak, hogy a számláim vajon megjönnek-e időben, hogy befizethessem őket? mondjak le ámblokk a posta szolgáltatásáról? vagy daráljam őket tovább, hogy megértsék: gond van, komoly gond van?
ha akkora a munkanélküliség, az azt jelenti, hogy elvileg elég sok ember közül meríthet a posta: megengedheti magának, hogy elküldje a nem becsületes embereket, és lecserélje őket megbízhatóakra. könyörgöm, ezek az emberek naponta millió forintokkal kell, hogy elszámoljanak, a számláimat, a pénzügyeimet, a vásárolt dolgaimat bízom rájuk. évente több tzí-százezer forintnyi értékem múlik így vagy úgy rajtuk. nem engedhető meg, hogy a versenyszférában oly sokszor emlegetett QoS, Quality of Service, a szolgáltatás minősége csak olyan 70-80 százalék körül legyen. ha az áramszolgáltató mutatna fel ilyen számokat, az azt jelentené, hogy hogy napi 4 órában nincs áram. mobilszolgáltatónál, hogy egy tíz percesre tervezett telefonbeszélgetésed a nyolcadik perc után megszakad. gáznál, hogy télen heti egy napon nem megy a fűtés. ott nem nézik el. nem nézzük el. a postánál de.
és amíg a posta nincs rákényszerítve, hogy felülvizsgálja ezeket az embereket, nem is fogja megtenni. mindaddig, amíg ez nem történik meg, én igyekszem elkerülni, hogy bármit is a pesti címemre küldessek.

ma voltunk squasholni, squasholni nagyon jó, még akkor is, ha csak reggel nyolcra tud pályát foglalni az ember és emiatt györtően korán kell felkelni és szűk szemmel szürcsölni a kávét, szóval ott izzadni és ütni a labdát és fetrengve kacagni a padlón akkor is nagyon jó.
és tegnap zumbázni is nagyon jó volt, pedig a csajok most nem is tudtak jönni, mert még kenutúrán voltak, amire én nem tudtam menni idén, sajna-sajna, és ráadásul zumba előtt nagyon éhes voltam, és degeszre ettem magam, és a SOKO Wismarnak sem lett vége indulásig, ezért pont nem tudtam meg, ki a gyilkos, de azért mégis rászántam magam, és elmentem, és milyen jó volt, zumbázni egyszerűen buli.
és tegnapelőtt meg tollasoztunk a városligetben, és már egész jól vagyok benne én is, már túl tudok lépni a sima oda-vissza ütögetésen és rendesen JÁTSZANI is tudok, igazán, így sokkal viccesebb.
ha az ember megtalálja a jó sportokat, akkor sportolni öröm. eddig is voltak öröm-sportjaim, de most ezek még jobbak.

a nap híre tegnap az volt, hogy a svájci frank 245 forint már. nincsen frank hitelünk, se svájci exportra dolgozó vállalkozásunk, szóval az ilyen hír fölött egy mások iránti együttérzést kifejező lakonikus sóhajt megeresztve el is vonulhattam volna.
no de volt egy olyan kósza tervünk, hogy egyszer majd megyünk oda hosszú távra. na most ez ezzel a szemtelen frankkal meg az ő csapodárságával végig semmivé foszlott (oké, a terv egyébként sem állt annyira stabil lábakon, de ez megadta neki az utolsó pofont)
de semmi baj! nem esünk kétségbe, hiszen mielőtt az előző meghalt volna, az én fejemben már meg is fogant az új cél, ami sokkal praktikusabb, mint az előző, valamint nem elhanyagolható módon mindkettőnk szívéhez közelebb is áll.

Österreich! Ausztria! Osztrák sógorok! Bécs! Wienerwald! ilyesmi...

persze a hiteles tudósítás kedvéért meg kell jegyezni, hogy a költözés szükségességéről csak én vagyok meggyőződve, a Lekvárpusztitó pedig megpróbálja beleélni magát a lelkesedésembe. remélem sikerül neki

nem én voltam

tegnap leánybúcsúban voltam.
így a ma "reggeli" ébredéskor megállapítottam, hogy crazy shit amikor azt tanítják, hogy a többi állatnak nincsen én-tudata, az egysejtűeknek tuti van, én legalábbis abban a pillanatban meglehetősen egy egysejtű-énnek tudtam magam.
de a lekvárpusztító belém tuszkolt egy kávét, meg két szendvicset, meg áztattam magam a zuhany alatt, suhogott a hajam, olyan sebességgel suhantam felfelé az evolúciós létrán ezeknek hatására.
egy fél óra múlva már a konyhában köröztem:
- mikor lesz ebéd? éhes vagyok. nem ettem még ma semmit...
- micsoda? de hát előbb reggeliztél....
- nem. az nem én voltam. az még az amőba volt.

Tegnap autót vettünk, dolgozni voltam, meg bevásárolni, aztán futni is, végül éjszakába nyúlóan átültettük az összes zöldet a lakásban, mondjátok hát, hogy nem volt produktív napom :)
btw mindig azt hittem, hogy nagy élvezet elkölteni sok pénzt. nem az. a szívem szakadt meg, amikor rápillantottam a bankszámlám egyenlegére a nap végén :P

vajon mondja otthon prince philip néha az angol királynőnek, hogy "hey, lizzie" vagy csak azt, hogy "dear elisabeth"? szokta a walesi herceg "daddy"-nek szólítani az apukáját? van a királynőnek mobiltelefonja? szokott internetezni? és sms-t írni? elküldheti-e harry herceg camillát melegebb éghajlatokra azért, mert az apjának a szeretője volt mindig is, vagy mosolyogva kell együtt teáznia vele minden hónap második vasárnapján?
van-e bármi hasonlóság az ő életük és a mienk között?

nem vagyok elég hazafi, viszonylag kevés bennem a romantikus kötődés ehhez az országhoz, valamint európán belül ma már nincsenek távolságok.
beleszerettem az alpokba, a bocikba, a napsütésbe, a hegyi levegőbe,abba, hogy ott más, mint itt.
anya azt hiszem nincs elragadtatva az ötlettől. nem mondta,de gyermeki megérzésem azért nem hiszem, hogy nagyot tévedne. a lekvárpusztító sem örül túlságosan, azt mondja, pont mikor kezdte magát tényleg otthonosan érzeni ebben az országban.
csak az én seggemben van puskapor.
tervek nincsenek. nincsen konkrét hova, nincsen konkrét mikor(oké, annyi azért biztos,hogy egy éven belül nem). még az is lehet, hogy pár hónap alatt elmúlik elmúlik az egész. de most képeket festek a fejemben, színezem őket színesre, és irigylem az éppen dániába készülő barátaimat :)

irigylem az angoloktól a királyi családjukat.
mármint nem magát a királyság tényét, mert például a spanyol meg a véd meg a monacoi királyi család tökéletesen hidegen hagy, de ezekben a mai Windsorokban van valami szeretné való, a félszeg mosolyukban, a régimódiságukban és mégis maiságukban, abban, hogy megtestesítik minden lány princesszin-álmait már csupán a létezésükkel, az angolokban, ahogy tényleg szeretik őket meg minden.
nem akarnék hercegnő lenni, de olyan jó látni, hogy azért vannak mások, akik igen, és hogy a régi mesék tökéletesen beleférnek a mai világba is.

a német adókon minden este gyakorlatilag japánról szól.
a képek borzasztóak, a hírek borzasztóak. sokkol percről percre, és mégis, innen a meleg radiátor mellől, vacsorával a kezemben azzal a biztos tudattal, hogy ha megcsörgetem a telefont, anya, hugi, a lekvárfaló - mind felveszik, kurvára fogalmunk sincs arról, hogy mi történik ott a világ másik végén.
virtuális katasztrófaturistaként csóváljuk a fejünket a híreket nézve, aztán átkapcsolunk a barátokköztre.
és tudom, hogy nem tudok, hogy nem tudunk mást csinálni, de akkor is...

diplomavédés

megvolt, túl vagyok rajta, lezáródott hét és fél év. voltak köztük szépek, és kevésbé szépek, ne soroljuk fel, mi mindent történt ez alatt. egyrészt, mert nyilván túl kevés lenne rá a számítógép előtt ülésre szánt időm, másrészt mert egy jelentős részének jobb is, ha a múlt ködébe vész :)
azt sincs értelme fejtegetni, hogy utólag visszatekintve minek mennyi értelmét láttam, hogyan döntenék, ha most lennék 18 és tudnám, mi és hogyan vár rám a felsőoktatásban.mindez már nem számít, csak az, hogy vége.HÁ!
eltelt - még ha döcögősen is - ez az utolsó, terven kívüli két és fél év is. és most még néha gyanús a hirtelen rám szakadt szabadság, és miközben újságot olvasok, vagy wii-lego-batmant játszunk, vagy csak egyszerűen délután alszom, felüti néha a fejét az a (mostmár indokolatlan) rossz érzés az agyam váratlanabbik zugában, hogy nem kéne-e nekem mással foglalkoznom. itt egy pillanatra mindig elbizonytalanodok, de végül fityiszt mutatva rádöbbenek, hogy NEM, mert már LEDIPLOMÁZTAM, nem kell írni, tanulni, szerkeszteni, átgondolni. diadalittas egy érzés ám :)
a diplomavédésem volt az a vizsga egyébként, ami előtt a legjobban izgultam. nem is az, hogy stresszeltem volna, hanem fizikálisan voltam rosszul. és szinte kívülről láttam magam, hogy hiába készültem fel, bohócosnak tűnt az egész előadásom, és hiába tanultam, makogtam a tételemnél. de végül minden jóra fordult, és megértették, és elhitték, és jól mondtam, és ez a lényeg.
mos pedig új célok kitűzése helyett egyenlőre élvezem a szabadságot. juhéjj.

tanulj, tinó

tegnap este a ZDF-en volt egy zseniális dokumentumfilm tanárokról, amin keresztül kicsit be lehetett pillantani a német oktatási rendszerbe, na meg a lekvárpusztítóval is sokat beszélgettünk már arról, hogy neki mennyire fura az itteni közép-és felsőoktatás úgy ámblokk. én meg mindig egyet kellett, hogy értsek, mert valóban fura. még nekem is.
aztán ma megjelent ez a zseniális cikk az indexen, ami egészen jól tükrözi a magyar felsőoktatásról alkotott véleményemet.

én nem akarom azt mondani, hogy mennyire szar, ami itt van, és hogy olyan kéne, hogy legyen, mint a németeknél. de a két rendszer elég kontrasztos ahhoz, hogy kibukjanak rajta keresztül a magyar oktatás hátulütői,mint az eltúlzott arányban jelenlévő de szakmát nem adó gimnáziumi oktatás, ami rég elvesztette az ötven évvel ezelőtt még jelenlévő elit voltát, az érettségi degradálása - majd próbálkozás a megmentésére a kétszintűsítéssel - de ezzel még durvább értékvesztése. A szakmunkásképzés hanyatlása és hanyatlani hagyása, presztízsvesztése, a felsőoktatás értelmetlen forszírozása és tömegesítése, az egységesítés mindenhol, mer mindenkit megillet a legjobb. khm.
hiányzik az egészséges és szükséges differenciáltság és szelekció. azzal a felkiáltással, hogy mindenkit megillet a legjobb és a maximum, legjobbak is ugyanazt a középszerűt vagy rosszat kaphatják meg, mint mindenki. a túlképzésről pedig inkább ne is beszéljünk.
és ez így együtt igazán elkeserítő.

egyenlőre még komolytalanul, de egyre többször eszembe jut, hogy vajon eljön-e a pillanat, amikor felteszem a kérdést a Lekvárpusztítónak, hogy nem folytatnánk-e inkább odaát a másik országban.
Nem vagyok az az emigráns fajta, és szeretek itt élni. és tudom, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még olyanabb volt, mint amilyen itt most készülőben van. de kicsit úgy érzem, olyan ez, mint hogy valaki vakon születik, vagy később veszíti el a látását - az utóbbi nehezebben viseli, mert tudja mit veszít.
én is nagyon nehezen viselem. pedig talán csak olyan dolgokat nem olvashatok a jövőben, amit nem olvastam el eddig sem. és szinte egyátalán nem nézek magyar tévét (nem valami felsőbbrendűségérzés miatt, hogy ilyenszennyeténnem, hanem mert ugyanazt a szennyet én a német adókon nézem. így alakult) és mégis-vagy tán épp ezért felháborít, hogy a lehetőségét is elveszik, hogy olyan dolgok is menjenek ott, illetve úgy menjenek ott, hogy kedvem legyen megnézni.ragaszkodom a nyugdíjamhoz, amit talán meg sem érek, hogy megkapjam, és ragaszkodom hozzá, hogy magam dönthessek, hogy az önállóságot és a gondolkodásra való képességet ne büntessék, áttételesen se.
dühös és szomorú vagyok mindezek miatt, mert tudom, hogy ha nem jön a jótündér suhintani egyet a varázspálcájával, hogy hirtelen minden újra habos és rózsaszín legyen, akkor semmiképp nem lesz most jó. mert itthon a bekorlátozottság, a hülyének nézettség és bizonytalanság, máshol meg a gyökértelenség és lelkiismeret-furdalás.

egy Kislánynak

egy Kislány a fészbúk szerint ma született meg 18:18-kor.
a Kislány szüleit nem ismerem, élőben legalábbis nem, de az ismerőseim, és az ismerőseim ismerősei, ők mind igen. és mind örülnek, és mind drukkoltak, és eskü, én velük örültem, és együtt drukkoltam egész nap.
És ha csak fele azt az erőt, kitartást, kurázsit és becsületet örökölted, mit ami a szüleidben van, már csodás-boldog ember lesz belőled. És remélem, mire már akkora leszel, hogy lásd, értsd, tudd a környezetedet, minden újra csodás-pillangós-szivárványos lesz otthon a Kisvárosban - mert tényleg, apudék minden apró szalmaszálat megmozgattak azért hogy ez így legyen. Megérdemlik ők is - megérdemled Te is - megérdemli mindenki a nyugit.
nőj nagyra, játssz sokat, lóbáld a lábad az asztal alatt és légy sokat csintalan :)

töklámpást faragni persze Pesten is lehet, sőt, innen is el lehet menni kirándulni.itt is lehet menni bevásárolni, de valahogy minden sokkal több szervezést igényel, mint Otthon, a Kisvárosban.
mert ott az ember október 23-a délután (mert nyilván ilyenkor jut persze eszébe töklámpást csinálni) csak felveszi a kintipapucsot, kikacsázik benne a kertbe, leszedi a tököt, kifaragja, örül. pesten ha ez eszébe jut, első lelkesedés után le is lombozódik, mert nem tud tököt szerezni.
meg mondjuk egy kirándulás sem igényel különösebb előkészületeket. kocsival 10 perc alatt fent vagyunk dobogókőn, de gyalog is húsz perc alatt már a városhatáron kívül, a vaskapu felé útban. mindez a fővárosban jóval komolyabb szervezést igényel, bkv, átszállás, mikor is indul, merre, csak a városból kijutni egy kész tortúra.
és bár lassan plázaváros budapest, számomra sokszor mégis megdöbbentően macerásnak tűnik egy komplett bevásárlólista minden tételének kipipálása. vagy csak eljutni macerás oda, ahol mégis megtehető, nem is tudom. de hiába budapest, ha tehetem, mégis inkább Otthon vásárolok be (oké, nyilván nem kenyér-tej azért) és sleppelem fel a nagyvárosba a dolgokat. valahogy gyorsabb, egyértelműbb, nekem valóbb.

sok embernek ezek egész egyszerűen nem problémák. simán lehet, hogy tökre nem érted, mire gondolok. sőt, tovább megyek: amikor hetekig nem keveredek haza, én is hajlamos vagyok elfelejteni, beleszokni a nagyvárosi zűrzavarba, megszokni, hogy itt minden bonyolultabb, nehézkesebb, tovább tart. de elég egy hétvége a szülővárosban, hogy megint irigykedhessek: lehet máshogy.
ilyenkor feltöltődve a nyugis "vidéki" hétvégével és az ezáltal generált sárga irigységgel úgy gondolom, mégse szívesen élném le egész életemet budapesten.
persze azért túl messze sem mennék. mondjuk piliscsaba, vörösvár vagy vác, ezek tetszenek.

nem hagyunk hátra sebesülteket?

múlt héten találkoztam ádámmal, és bár ez mondjuk mindegy is, azért ez volt az a momentum, ami megint elindított egy csomó, kolival kapcsolatos gondolatmenetet.

nem is tudom, hogy csak én hagytam mégis hátra tavaly a sebesült kollégista felemet, vagy a többiek is. tény, hogy ott vérzett el valahol a schönherz lépcsője környékén, nem sikerült átmenekíteni a rejtőjenő utcába. ez egy dolog, a nagyobb probléma az, hogy a baleset helyszínéről mindenki más irányba menekült, és azóta sem találjuk egymást. KollégistaRozi, aki megmaradhatott volna összekötő kapocsnak, ha nem hagyjuk hátra, megoldhatta volna ezt a problémát. de hát ez a vonat már elment. (hű, ennyi képzavart egy bekezdésben...)

amikor beköltöztünk a koleszba csillogó szemű gólyákként, mindenki azt mondta, hogy életre szóló barátságokat és ismeretségeket kötünk majd itt, ők lesznek a második családunk, satöbbi. nem így lett. az a pár barátság, ami megmaradt, nem a kolesz érdeme, nem oda kötődnek, nem ott születtek, még csak katalizátoruk sem volt, vagy csak kis mértékig - németescsoport, egy szakítás háttértörténete, ex tesója, ezekhez a kék ház csak háttérkép volt. amik viszont ott születtek, valahogy elfogytak.
persze én is saras vagyok. roppant keveset tettem azért, hogy ez másképp legyen, bár mentségemre legyen mondva, kiköltözés utáni évben el voltam foglalva a sebeim nyalogatásával, és Ádámék miatt máig nem szívesen megyek abba a schönherzbe. de az emberek ettől még függetlenek kellettek volna hogy legyenek az épülettől.

persze picsogás helyett inkább örülnöm kéne, hogy ezekkel az arcokkal legalább pár évig igazán jóban lehettem, végül is változik a környezet, változnak a minket körülvevő emberek, nem ragaszkodhatunk foggal-körömmel mindenkihez. inkább örülök annak, hogy igenis vannak, akik állandóak - nem is olyan kevesen.

na de hogy lehet ilyen nagy fejben ilyen kis száj? teszik fel nekem a kérdést, teljesen jogosan. (a fejem ugyanis annyira nagy, hogy néha még a legnagyobb, 58-as női sapkák is kicsik rá)
az állkapcsom viszont kicsike.
ezért kellett fogat húzni már akkor is, amikor az első fogszabályzómat kaptam, ugyanis laza egyszerűséggel nem volt ott annyi hely, mit amennyi fog. és ez tart most ismét rettegésben, ezért szaladgálnak a kismanók nagy, piros NEMAKAROM feliratú transzparensekkel a fejemben. tegnap ugyanis a fogászaton közölte juditnéni: hát ő ezzel nem tud mit kezdeni, irány a szájsebész. ki kell műteni. a bölcsességfogaimat, alul, mindkettőt. jaj ne.
már napok óta fájt egyébként, de bécsben durrant el igazán, láz, gyulladás, minden. nem lehetett tovább halogatni a dolgot, el kellett menni vele fogászatra. reméltem, hogy csak egy kicsit rá kell segíteni szikével és akkor kijön, vagy mittudomén. de nem. neeeem. alig két másodperc után szemembe vágták a meztelen valóságot: nincs hely. műtét. szájsebész. budapest.
és bármit is ír zoli, én most, kérem, rettegek.

ha én lennék a zállamfő(vagy mi) és mindenképpen akarnék valami minden médiumra kötelezően érvényes határozatot, akkor az az lenne, hogy a híradásokban a pozitív hangvételű és tartalmú jelentések aránya meg kell, hogy haladja a negatívakét, az összesnek minimum hatvan százaléka kellene, hogy legyen.
csak semmi államcsőd, tömegmészárlás, ilyesmi, vagy ha már mégis, akkor egy csomó szép és jó hírt is mellé. nem hiszem el, hogy nincs.

nyuszit-pillangót-szivárványt mindenkinek, wlkám tu rozisz wandörlend.