miután egész héten a sebeimet nyalogattam, hogy milyen rossz, hogy egyedül vagyok, és nem főztem, nem sütöttem, nem csináltam semmi, úgy döntöttem, ideje egy produktív napnak. úgyhogy főztem (nagy adag húslevest, sok tésztával ebédre, és sok lével, amiből meg holnap rizottó lesz) csináltam sütit(ronda és finom - túrórudi torta, fincsi lett, csak nem állt meg rendesen a krém - lehet hogy egyszer végre a recept szerint kéne működnöm és nem variálni, akkor úgy sikerülne, ahogy a nagykönyvben meg van írva :P) kitakarított az egész lakást - még a sütőt! meg bevásároltam, és kiszabtam két felsőt magamnak.
ha nem lát senki, egész jó háziasszony tudok lenni. csak az emancipált énem elnyomja ezt, ha férfi is van a közelben (raji nem számít :P)

az viszonylag egyértelmű volt, hogy a ma túlságosan lefoglal az evolúciós fejlődés névre keresztelt másnaposság ahhoz, hogy biciklire pattanjak, a jóidő mégis az után kiáltott, hogy a szabadba menjen az ember, a városliget viszont már unalmas, és tele van. de hát hoppá, már vagy 5 napja is boldog autotulajdonosok lévén bepattantunk BillyGeorgba, és felmentünk a hegyre, aztán elmentünk az erdőbe sétálni, és még az Erzsébet-kilátót is megmásztam, zúgó fejjel, egyrészt mennyire stramm vagyok már, másrészt király volt :)

svájcban

ha eltekintünk a csillagászati áraktól, ami gyakorlatilag odakünn mindenre jellemző, azt kell mondjam, bern is the best city to live in. vannak macik, tehenek, gyönyörű város, finom sör, zöld mezők, napsütés, kacagás, Einstein-múzeum, hibátlan zsömle, folyó, rend, tisztaság, cicák, biciklik, ollé.
ha női focicsapatuk is lenne, költöznék oda rögvest.

látjátok a macikat?

the hills are alive with the sound of music

pózolj tehénnel

altes tramdepot, házisör. két decis korsó a gyengéknek :)

ha nem jön a tavasz, csinálj magadnak

Németország legkeletibb csücskében a felhők néha leesnek az égből, illetve nem is olyan néha, sőt olyan gyakran, és amikor keresztül mész rajtuk, na olyankor egészen olyan, mintha egy tejesüveg közepébe keveredtél volna.



ja és lényegesen jobb zsömlék teremnek ott, mint itthon.
Németország, zsömlenagyhatalom!

tegnap úgy gondoltam, hogy a nagy zakózás után megérdemlem fájdalomdíjként még egy példányt a bögregyűjteménybe. a hivatalos induklás persze az, hogy ami bent van a cégnél, arról pattog le a zománc és nem túl komfortos így már inni belőle, ezért kell másik.

korán reggel, csöndben és sötétben, hogy ne ébredjen fel, gyertya mellett, mert ősszel-hidegben az már jár, kávészürcs.

hegyek! napsütés! kastélykert! nyüzsi! meg zöld! zwetschgenkuchen! csúnyamacska! meg egy egész szakajtónyi Lekvárfaló :)
jaja, Bécsben jártunk :)

miután órákig centizett, ragasztott, fúrt, csavart, akasztott és anyázott, hogy a három bringa elférjen másfél négyzetméteren, a Lekvárpusztító Ezermester közölte, hogy ha ez nem kerül fel a blogra, holnap reggelre leszedi az egészet.
és mivel ezt nem akarhatom, tessék-lássék. az egész ménes:



egyébként riszpekt, hogy megoldotta és megcsinálta és minden, tényleg nem volt egyszerű, és szegénynek még a keze is fáj ráadásul.

és ha már egyszer képek, akkor nézzétek meg milyen zseniálisan jó madaras párnák vannak a zöld-fehér kanapén:




meg az informatikus munkasarok:

tizenöt perc hírnév a fixedgearhungary jóvoltából :)

pici-cipösz

a wok eddig kimaradt az életemből.
a hozzá kapcsolódó fogalmak összefonódtak a kínaikajával, ami számomra (sajnos) egyenlő a mindensarkon gyorsétkezdék kínálatával. nincs velük persze semmi bajom, időnként nagyon is jóízűeket tudok enni ott, na de akkor is, itt lezártam korábban a témát. mígnem múltkor (nem túl hosszas) unszokás után rábólintottunk, oké, renderjünk abból a wokos kajáldából, ha azt mondod, finom, legyen.
finom volt.
nagyon-nagyon finom volt.
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom, eszméletlen jó volt.
így hát első lelkesdésemben alig pár nap múlva az IKEAban beszereztem egy wokot, mert bár nem öntöttvas, de legalább olcsó, és kiscsoportos célokra tökéletesen megfelel.
azóta titkos konyhai laboratóriumunkban folyamatosan folynak a kísérletek, és bár én már az első próbálkozásból kisült cuccal is tökéletesen elégedett voltam, azóta csak még jobbak és profibbak leszünk :)

(a képeken meg a torz színek miatt végtelenül bizarrnak tűnik a kaja, pedig nagyon finom ám igaziból:) )

nyúlnak

őt a "nyulat a nyúlnak" projekt keretén belül kaptam mert hogy milyen aranyos már, és mivel Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr igazából talán nem is tudta pontosan, mit vett, gyorsan meg is nézettem vele egy kockásfülű nyúl részt, mert hát mégis csak magyar kultúra, ugyebár.



és mivel liebe már csak ilyen szentimentális egy dolog, a nyufi mindig ott lapul az éppen aktuális táskám valamelyik zsebében, és tessék, még akkor is segített, amikor huszadikán, miközben egy egész ország ünnepelt - vagy aludt éppen - nekem dolgozni kellett. a nyúl jelenléte és lelkesedése kelőképpen tükrözi az enyémet is



UPDATE: Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr letorkolt, hogy márpedig ő igenis tudta, mit vesz. ez persze mit sem változtat a tényen, hogy megnézettem vele a mesét :)

villámgasztro

az elmúlt egy évben igen nehéz volt beparancsolni engem a konyhába, de szóval ha az embernek olyan lelkes közönsége van, mint a Lekvárpusztító, akkor szívesen főz, ismét.
tegnap a hidegben bekattant, hogy én márpedig most almás sütit fogok enni. munka után tehát hazamentem, kerestem receptet, és elindultam bevásárolni. aztán vettem husit is, hogy juj, jól jönne egy kis fasírt másnap ebédre, és amikor hazafele beugrottam a zöldségeshez (mert ma este meg nagybani lekvárfőző szeánsz lesz, és kellett ez-ez) találtam fincsi bogyós gyümölcsöket - szedret, málnát és ribizlit - és beindult a lekvárfantáziám is.
mindennek köszönhetően villámkezű tündérkeként cukroztam - szeleteltem - kavartam - cikkeztem - cikáztam a konyhában, és a rendelkezésemre álló valamivel több mint két óra alatt el is készült minden - lekvár, süti, egybesült fasírt. a szűk keresztmetszetet pedig nem is én jelentettem, hanem a sütű, kétségbeesetten kérleltem a fasírtot, hogy jaj hát öcsi, legyél már kész, kell a hely a sütinek, nekem meg mennem is kéne már... és a fasírt meghallgatta szavam kész lett, és míg a süti sült, még ki is takarítottam :)
mindenesetre whoa! ez az eddigi rekordom!

him-brom-joh. beere :)

ritkaronda, ritkafini

vega-ebéd

na tessék, hát ilyen incsifincsi, bár egyáltalán nem olyan odaülős-komoly-vasárnapi ebédet ettünk ma. pita cikkekre vágva, megpirítva, tzatziki meg fűszeres túró. jippí, juhú.




(mert reggeli után egyébként a tipikus "betegre ette magát" tüneteit sikerült produkálni, mivel ilyen esőben kell az édes, és ha 5 különböző lekvár, meg kalács is van az ember előtt az asztalon, meg még óriási szemű szőlő is, az minden szempontból kimeríti az édes fogalmát. úgyhogy ilyeténképpen ebéd már csak volt, mert ebédelni azért mégis csak kell valamit.)

a világ legjobb lekvárja

a sárgadinnyés-őszibarackos.
na ezt próbáltam meg reprodukálni, több-kevesebb sikerrel.

még amikor kisebbek voltuk, anya csinált néhányszor, és zsűllel egybehangzó véleményünk alapján nem létezik ennél finomabb lekvár az egész földkerekségen.
évek hosszú aknamunkájával idén sikerült anyát rávenni, hogy főzzön ilyet megint. főzött is, kaptam is egy üveggel, de hát, mit is mondjak, ez kétségbeejtően kevésnek bizonyult.
pedig nem voltam korábban nagy lekvárevő, a fiú viszont az, és mostanában rászoktam én is. így hát ami máskor hónapokig elég, most mondhatni pillanatok alatt elkopott.
mit volt mit tenni, neki kellett állni magamnak. most, hogy újra megízleltem a csodalekvárt, tudtam, nem bírok ki újabb tizenöt évet nélküle.
akcióra fel hát, vettem punnyadt, lekvárnak való barackot meg illatos sárgadinnyét, és nekiláttam.
illetve hát nekiláttunk, mert Lekvárpusztító Úr is besegített, hősiesen aprította mellettem a barackot, küzdött vele rendesen. ketten egész gyorsan összedobtuk, utána már csak főzni kellett egy kicsit, a titkos hozzávalókat beleönteni, üvegbe dölteni, és tádáááámm, kész a csoda.
majdnem olyan jó lett, mintha anya csinálta voltna. de csak majdnem.
és soha többé nem főzök lekvárt negyven fokban (pedig köt későn csináltuk este. és mégis dögmeleg volt. legközelebb majd inkább télen főzök lekvárt :P)

kenutúra

tábortűz mellett danolós, drávában frizbizős-pancsolós, néguslányra barnulós, kacagós, bográcsban főzős, mindent fémbögréből evős*, instantkávét bubis-hidegvízben feloldós, kipihenős, sátorban puhárafővésig alvós, csajoknak könyvetfelolvasós, csudajó kenutúra volt ez.
nemzeti parkon keresztül végig, civilizációt csak a cseppnyi kis falvakban láttunk néha. hatvan-hetven forintért ittuk ilyenkor a jéghideg hosszúlépést, táncoltunk faluünnepen, együtt a helyi nagymamákkal és macsókkal, ilyet városban nem lát az ember. annyira-annyira-annyira más. megható, csodás, természetes. mondjuk a millió szúnyog már kevésbé az, amit nemzeti park lévén, nem irtottak egyáltalán. de így legalább voltak szitakötők is, vagy 5 különbözőféle, nagy szivárványos, meg kisebbek, meg sötétkékek, csodásak és gyönyörűek. (apró bökkenő csupán, hogy irtózok mindentől, aminek négynél több lába van. mondjuk amíg nem ér hozzám, addig nincs gond. távolról elvagyok velük :))
semmi internet, semmi elektronika egy hétig, ébresztőnek nem a heldenzeit ordított a fülembe a telefonomról hajnalban, hanem a nap sütött a hasamra, ha akartunk egymástól valamit, nem odacsörögtünk, hanem átkiabáltunk vagy átfröcsköltünk a másik hajóba.kávé és kóla helyett fröccs, mekdonáldsz és börgerking helyett lecsó, slambuc, gulyásleves. lady gaga és britney spears helyett népdalok.
rég voltam ilyen kisimult, mint ez után az egy hét után :)





*mert a fatányérkám 13 év szolgálat után a túra első napján megadta magát, végelgyengülésben elrepedt

a könnyes búcsú, meg a welcome on board

hétfőn leadtam luit a szokásos bringaszervizben egy közepesen hosszú kívánságlistával, ezeket tessék nekem megcsinálni. a bácsi szokás szerint messziről üdvözölt már. tudja, hogy luit csak akkor viszem hozzá, ha valami komolyabb csinálni való van rajta, amivel magam már nem boldogulok, úgyhogy fejcsóválva, csintalan gyerekeknek kijáró pillantással kérdezte tőlem némileg szemrehányó hangon, na már megint mit csináltam vele. semmit-semmit, tényleg, csak új gazdája lesz, és ezért kéne rajta alakítani (oké, meg hétvégén piszokmód összesároztam, tessék kicsit kipucolni a hátsó váltót, mert mát tényleg kritikán aluli. "na ugye? tudtam én" válaszolta mosolyogva) és mivel mindig olyan kis kedves és bájos vagyok és visszajáró vendég, meg minden, még azt is sikerült kicsikarni, hogy bár sok a munka, meg egyébként is, megy szabira mindjárt, ezért lehet, hogy csak jövő hétre lesz kész..., szóval hogy ehelyett - "na jó, de csak mert rólad van szó" - megcsinálta nekem másnapra.
elbattyogtunk hát érte ágival (ő a bicó új gazdája). egyenes kormány, új fékkarok, új pedál, lepucerált váltó, egész másképp vagány most, mint előtte. országúti paripából igazi városi csatalóvá avanzsált.
a bácsinak pedig megmutattam greget, aki pont ugyanúgy néz ki, mint a képen ott alul, ni, és hát jött a litánia. hogy minek nekem monti, hogy hogy adhatom el az országútit, amikor az sokkal szebb és jobb, és hát csak nekem lehetnek ilyen lehetetlen ötletei, hogy fixi, meg monti, hát ő igazán nem ért engem, jáj, a csélcsap lány, mindig más kell neki. és hiába magyaráztam, hogy na de tessék már elhinni, hogy nincs elég hely három bringának, és ígérem, lesz még országúti is, és ahova én a montival menni akarok, oda bizony az országúti nem visz el. csak mosolygott rám, hogy de hát akkor is. de ezeket a köröket mindig lefutjuk, és sosem értjük meg egymást (műanyag vagy fém klipsz, fixi-monti-országúti, milyen bandázs, milyen fék, milyen váltó és milyen pedál, sosem értünk egyet)
aztán már ági ült a bringára, már az ő jogos tulajdona, engem már csak az emlékek kötnek hozzá. lelki szemeim sarkában elmorzsoltam két könnycseppet, de roppant büszke voltam rájuk, a bringára, aki általam került fel budapestre, és a barátnéra, akit talán kicsit én is ösztönöztem a bringára ülésben.

és hát ugye ott a szép, az új, a csillogóan fekete, dübörgősen drabális, félelmetes és megfélemlíthetetlen új bringa. csodás. mentem vele egy keveset már a városban, meg ma munka utánra beterveztünk egy kicsi városon kívüli túrát is, csak hogy lássam hogy megy. eddig azt kell mondjam, csodásan. bár a boltban "elfelejtették" beállítani nekem a hátsó váltót, ezért másnap az első (na jó, második) utam a munkahelyhez legközelebbi szervizbe vezetett vele, ugyanis a letekert 10 km alatt ha harmincat nem ugrott a váltó, akkor egyet sem... na de beállították nekem, és most WHOA! egy álom. bár még furcsa tekerni, hiszen az elmúlt 2 évben csak országútin ültem, és ez az első teleszkópos kerékpárom, de tetszik, nagyon tetszik. csodás, új lehetőségek nyíltak meg előttem vele, erdő-mező-földút vigyázz, jövök :)

fészbúkról

"wie? was? es ist montag? hätte jemand mal bescheid sagen können, dann wäre ich auch vorbereitet gewesen."

"3 napi hideg élelem, gumicukor bekészítve, vészhelyzet esetére jäger a tanári hűtőjében, kezdhetjük a tanávzáró értekezletet :D"

"Ha az egy emberre jutó óránkénti szúnyogcsípés 2 és 10 között van, akkor enyhe a szúnyogártalom, ha 11 és 100 között, akkor erős, 100 felett pedig már elviselhetetlennek számít. A Dunakanyarban a napokban 800 - 1000 közötti csípésszámot mértek. - Hogy rohadna szét az összes."

"bassza meg a jegesmedve már ezt a sz@r időt!"

"I honestly think I should open a school about What not to do when you are trying to pick up a girl... I have so much to teach! :S"

"az utsó vizsgára készülni a legnehezebb. :/ (amikor már a takarítás is kiváló és halaszthatatlan programnak számít, csak ne kelljen tanulni..)"

photo by Hannes Kutza

tattoo

egy éve fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy szeretnék tetoválást.
valami nem nagyot, nem feltűnőt, nem túl jelentőségteljeset.
csak olyat, ami tetszik, ami olyan katás, amit tuti, hogy szeretni fogok 30 év múlva is.
és ma, ma meglett végre.



iszonyú jól néz ki, egyszerű, kicsiben is jól mutat, egy starwars-jelkép tökéletesen beleillik a világképembe, és ha nagyon jelentéstartalmat is akarok vizsgálni, akkor a jedi-rend által képvisel értékeket tekintve senkinek nem lehet kifogása az ellen, ha ez kerül rám.
már csak a végső elhatározás kell, hogy tényleg megcsináltassam.
(azt hiszem, ez is valami olyan dolog lesz, hogy ha 1 hónap múlva is tetszik még, na majd akkor. az ilyesmit nem szabad elkapkodni)

bergauf-bergab

tegnap egész nap nyafiztam, hogy senki nem jön velem sehova. estére aztán ráunva saját hisztimre összekapartam magam. úgyis megpiszkálta a büszkeségemet előző este T félmosolya, hogy hát mi, sosem voltam még bringával a várban? hát még nem. na de majd most.
azt nem mondom, hogy férfiasan összeszorított fogakkal, de felértem, hahh, hát mit nekem, illetve nekünk alfival egy ilyen kis emelkedő, dombocska, mint a vár. jó-jó, megizzasztott persze, de hát fent vagyunk, vagy fent vagyunk? diadalmasan zötyögtem körbe a macskaköveken, süttettem az arcom a kései nappal.
hmm, még csak hét óra, hát csak kéne még valami, a quimby csak fél kilenckor kezdődik. megakadt a szemem a citadellán, és a fizikai képességeimmel nem-egészen-tiszában-lévő manó máris sikongatva ugrált a fülembe: menjünk oda! menjünk-menjünk! menjünk már!
úgyhogy átmentünk a citadellára is.
namármost.
oda vagy soha többé nem megyek fixivel, vagy mostantól hetente kétszer, amíg fel nem jutok anélkül, hogy meg kelljen állnom.
fölfele folyamatosan pöröltem a már fentebb említett kismanóval, hogy hogy adhatott ilyen elvadult ötletet, hogy én? ide? fel? meredek volt. nagyon. szenvedtem. nagyon. gyengének éreztem magam. eléggé.
de végül oda értünk. diadalittasan felhívtan zsűlt, legyen rám büszke. az volt :)

egyébként borzasztó, hiába élek már 7 éve pesten, most voltam eslőször a citadellánál.
valamint a várban is utololjára még lacival, jesszusom, hiszen annak már akkor legalább 5 éve, ha nem több. még azt is meg tudom mondani, mi volt akkor rajtam: a kék retro farmerom egy fekete nagy kivágású pólóval. ráadásul az egyik övbújtatóm akkor akadt be valamibe, és szakadt le. hű de rég volt már.
ideje volt felmenni megint :)

aztán átgurultam még, hogy meghallgatom a quimbyt, de annyira fáradt voltam a koránkelés-munka-hegymenet kombótól, hogy csak ültem egy fa tövében, szopogattam a sörömet, nem volt erőm megkeresni nóriékat se, nem volt kedvem beljebb menni a tömegben. csak figyeltem az embereket, érdekes volt, jó volt. hiába a tömeg meg a hang és fény, nyugis volt.