A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangulat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hangulat. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. április 23., hétfő

a folyamatos hiszti a munkahely miatt egyébként csak pótcselekvés, a gőz meg a feszültség kieresztése. mert azért az ember nem simul bele olyan könnyen az új élethelyzetbe, és én februárban kapásból egy dupla csukafejest nyisszantottam, új lakás és új munkahely. a cél az volt, hogy letudni a mindkettővel járó stresszt egy kalap alatt, aztán öröm és boldogság.
és persze valamilyen szinten továbbra is igazat adok magamnak, milyen jó is lesz ez, amikorra már elsimulnak a hullámok. nem is ÚGY hullámok ezek, mert nincsenek emiatt összezördüléseim konkrétan senkivel és semmivel, csupáncsak nyafogok néha, meg érzem magamban a feszültséget. nem azt az idegesség-félét, hanem azt a nem találom a helyem félét, mit csináljak-félét, önkeresés félét. pedig nyugodtabb hétvégéken már átsejlik a ködön az alagút vége, és tudom, hogy nincs nekem semmi bajom az önértékelésemmel meg az öndefiníciómmal, csak még vissza kell hogy zökkenjenek a dolgok a saját kerékvágásukba.
kitaláltam még valahogy február végén, hogy nekem erre az lenne a gyógyír, ha el kezdenék járni jógázni, és hosszas keresgélés után találtam szimpatikus stúdiót, jónak tűnő tanárt passzolós időpontban - már ha a hétfő kora reggel nevezhetjük így. és egyébként tényleg tetszett is nagyon, pont az én ízlésemnek megfelelő volt. aztán megvariálták az órarendet, lecserélték a tanárt, és a kissé nyers lány helyett egy lassú lelkizős lány jött, és egyre kevésbé lett fontos felkelni korán reggel, és már egyáltalán nem is hiányzott az egész. pedig tudom, hogy az első órák milyen jók voltak, de olyan fura keskeny gerenda nekem ez a jóga, hogy ahhoz, hogy megtaláljam benne, ami tetszik, nagyon megfelelő tanár kell, mert a spirituális részére annyira vagyok csak kábé fogékony, mint elefánt az akvarellkészítésre, szóval ahol a lelkizés túlsúlyba kerül, ott engem elvesztettek. ahol a kényelmesség túlsúlyba kerül, ott is.
és végül a jóga megint kicsúszott a kezeim közül.
szóval mankó nélkül próbálom túlélni a hátralévő szakaszt a személyes kis viharomból.

2011. október 22., szombat

amikor ma reggel tudatosult bennem, hogy a testvérem egy másik kontinens másik országának másik városában van van, rám telepedett a nihill. ez tök hülyeség persze,hiszen hónapok óta tudtam, hogy megy, meg hát mégiscsak ő az okosabb az ügyesebb a gyorsabb és kitartóbb, és mégis, mert hát csak én vagyok a nagytestvér, és tök hülye érzés az, hogy a kistesóm elérhetetlen messzeségben van, hogy ha bármi történne vele, én tehetetlen vagyok. és tudom, hogy nem fog történni vele semmi, és neki most tök jó odakint (ezért meg irigykedek, na tessék, tönkretesz teljesen ez az egész, mire hazajön, én egy érzelmi roncs leszek :P) azért én mégis veszettül aggódom.
és ebben az az egészen bizarr, hogy egyébként meg nem mintha annyira egymáshoz lennénk nőve, néha két hétig nem is találkozunk, max telefonálunk, vagy ilyeemi, de most, hogy tudom, hogy erre lehetőségem sincs, piszok módon szarul érzem magam.

úgyhogy zsűl, ajánlom, hogy épségben gyere haza két hét múlva, különben mérges leszek :)

2011. október 5., szerda

vagy az életem vesz (nem normális módon) hétről hétre dramatikus fordulatokat, vagy én veszem véresen komolyan a leghalványabb lehetőséget is és fontolok meg túl sokszor könnyelmű és nem is komolyan gondolt ajánlatokat. ági tudna mesélni ezen dolgokról, minden rituális szerdai együttebédeléskor elsírom neki a világ összes bánatát bánatát, amire a következő szerdán már nem is emlékszem, mert valami teljesen más borzasztó döntéshelyzet előtt állok. szerintem legalábbis.
és ez így megy hétről hétre. mint egy rossz szappanoperahősnő, olyan vagyok én.

dedede, most pont ez tartja bennem a lelket, hogy csak pár nap, és lesz valami más amin lehet aggódni, és ez a mostani ez már nem is lesz aktuális.
no de kérem, milyen ősz ez már, ez nem tisztességes, tessék visszaadni az őszömet, a teázós, rozsdaszínű, esőszagú, kötöttpulcsis színeskendős, ködös őszömet.
kívánja minden porcikám, és nem csak azért, mert az ősz a legkirályabb, hanem azért is, mert az októberi nyár nem természetes. lázad ellene minden végtagom, minden porcikám, minden sejtem, minden kicsi mitokondriumom.
nem tudom eldönteni, milyen zenét hallgassak és milyen filmet nézzek és milyen könyvet olvassak, mert a nyári könnyed kultúra már hamisan cseng, az őszi komolyabb meg ilyen időben nem esik jól. nem tudom, mit vegyek fel reggelente, mert a hosszú napközben nagyon meleg, a rövid meg reggel még nagyon hideg. este kíméletlenül korán sötétedik, délben meg kíméletlen erővel vakít a nap.
javítsátok meg a világot légyszi.
kösz!

2011. június 14., kedd

esik, esik, esik. minden nap viharnap, heló, medárd, kösz így utólag is.
mintha az egész világ összeesküdne azért, hogy nekem keresztbe tegyen, kérem szépen mi ez, munka, rossz idő, mi jöhet még?
de egyébként nem engedem ám meg csak úgy bármilyen jöttment világ kitoljon velem, lehet szemerkélő esőben is futni, ki lehet vinni a laptopot a városligetbe is és úgy tollasozni, és ha végleg otthon ragadunk mégis, akkor meg főzzünk olasz! hétvégéket csapni, jó az ám, de még mennyire hogy.
csak bosszantóak a körülmények, ugyebár.

2011. június 7., kedd

régebben úgy gondoltam, simán lehet kompromisszumok nélkül élni. ez kb akkor volt, amikor focizni kezdtem, amikor fixizni kezdtem, amikor minden megvettem és megtettem, amihez csak kedvem volt. a munka? az nem volt fontos. amit akkor csináltam, nem igazán szerettem, az akkori teamet 1-2 ember kivételével szintén nem igazán szerettem, a munka egy szükséges rossz volt csak, napi max 8 órában, ki lehetett bírni.
azóta sok minden megváltozott.
lett diplomám, lett párkapcsolatom, lett másik munkám. megváltozott a sorrend, a világ egyik fele kitágult, a másik viszont némileg korlátok közé szorult. ez nem baj, de hát ez van, olyan nincs, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, nem várhatjuk el, hogy mások áldozatokat hozzanak értünk és bízzanak bennünk, ha magunk nem vagyunk képesek ugyanerre.
és amíg régen nem volt fontos a munka, most az, most szeretem, amit csinálok, szeretem a teamet is, de ahhoz, hogy ez így maradjon, most nekem kell fejet hajtani, és dolgozni, ami eddig napi max 8 óra volt, az most kitágul, remélhetőleg csak átmenetileg. mert telefonügyelet, jó sok, és hétvégézések, és egy projekt helyett kettő, pörög-forog a mókuskerék, nem lehet kiszállni belőle.
egyszer ez van fent, másszor az. nem lehet minden egyforma fontos egyszerre, vagy az ego és a hobbik, vagy a tágabb kör.
a kompromisszum az, hogy választani kell.

2011. május 16., hétfő

hiszti van, jobb boka hiszti, a jobb bokám sztrájkol, ami lassan az agyamra megy, nem tudom mi történt vele, de fáj és nem akar jobb lenni, persze néha egy pár órára alig érzem és akkor elhiszem, hogy mindjárt meggyógyul, de száz méter séta, és megint alig tudok ráállni, pedig még focin sem történt vele semmi, meg biciklizés közbe sem, csak úgy, hisztizik.
ez nagyon sok okból kellemetlen, pont most veti vissza a kata-fut projektet, amikor már kezdte belejönni, hogy heti kétháromszor elmenjek kocogni a városligetben, pont most amikor a foci-szezon elkezdődött, akkor akaszt meg (persze oké, nem a cserejátékosfog legjobban hiányozni, na de akkor is. meg azért remélem, hogy nem lesz akadályoztatásom hosszútávú). na meg ugye fáj is, nem utolsó sorban.
de legalább bringázni tudok vele, ez is valami.

2011. május 5., csütörtök

már csak pár nap, és újra hazatér a lekvárpusztító, akkor jó lesz megint minden, addig pedig ezt a nagy kupac negativizmust, ami belőlem árad a napokban, letakarom valami szép színes pokróccal, és úgy teszek, mintha ott sem lenne.

2011. február 18., péntek

ma reggel egészem vigasztalhatatlan vagyok. pedig a cseresznyevirágos tányéromból reggeliztem, és még mézes joghurtot is engedélyeztem magamnak a pirítós után, és második bögre kávét, de semmi nem segített.
menthetetlenül végkimerülős péntek reggel van, egy mozgásnélküli hét végén, a Lekvárfaló svájcországba távozott tíz hétre, ami beláthatatlanul hosszú időnek tűnik még úgy is, hogy néha azért hazajöhet, és ráadásul a tavasz sem igyekszik kicsit sem, hogy mosolyt csaljon megkeseredett orcámra.
ohh jaj.

2011. február 4., péntek



minden elmúlik. minden elmúlik?
nem vagyok hajlandó elhinni, nem akarom és nem is fogom, muszáj elhinni, hogy vannak kivételek, és ezek a kivételek mi vagyunk.
de azért azt látni, hogy hozzánk túl közel álló barát-barátnő tündérkastélya és jövőképe hullik hirtelen darabokra, előjelek nélkül, egyik pillanatól a másikra, abba egy picit mindig mi is belehalunk. értetlen pillantások, ezt-nem-hiszem-el-ek hangoztatása, összeesküvés-elméletek gyártása, ez marad ilyenkor. és lefekvés után az ember bebújik a takaró alá, és összeszorított szemmel és szájjal szuggerálja a jövőt, hogy ez velünk nem történhet meg.
nem is tudom, nem tudom, hogy lehet-e kell-e ilyenkor okosakat mondani, vagy csak ott lenn, várni, hogy elmúljon, és kacsintani, hogy lesz itt egy szebbik, másik, jobb.

2010. október 27., szerda

- nem szeretem a NY Giants-et. mert csúnya a mezük.
- sokkal jobban szerettem volna anno Dell laptopot venni. mert annak olyan szép borítása van.
- és a kávé is sokkal finomabb egy szép bögréből, mint egy csúnyából.

a nők asszem tényleg más dolgok mentén döntenek, mint a férfiak.

2010. október 7., csütörtök

át kell gondolnom ezt a blog dolgot. a véleményem sokszor túl markáns ahhoz, hogy le akarjam írni - hogy leírjam úgy, hogy ne értsék félre.
azért meg csak, hogy legyen, nincs kedvem a semmiről ötsorost posztokat írogatni.
alkotói válság, vagy csak más keretek, vagy nem is tudom.
mindenesetre ezt most így elég üresnek érzem.

2010. szeptember 23., csütörtök

nem hagyunk hátra sebesülteket?

múlt héten találkoztam ádámmal, és bár ez mondjuk mindegy is, azért ez volt az a momentum, ami megint elindított egy csomó, kolival kapcsolatos gondolatmenetet.

nem is tudom, hogy csak én hagytam mégis hátra tavaly a sebesült kollégista felemet, vagy a többiek is. tény, hogy ott vérzett el valahol a schönherz lépcsője környékén, nem sikerült átmenekíteni a rejtőjenő utcába. ez egy dolog, a nagyobb probléma az, hogy a baleset helyszínéről mindenki más irányba menekült, és azóta sem találjuk egymást. KollégistaRozi, aki megmaradhatott volna összekötő kapocsnak, ha nem hagyjuk hátra, megoldhatta volna ezt a problémát. de hát ez a vonat már elment. (hű, ennyi képzavart egy bekezdésben...)

amikor beköltöztünk a koleszba csillogó szemű gólyákként, mindenki azt mondta, hogy életre szóló barátságokat és ismeretségeket kötünk majd itt, ők lesznek a második családunk, satöbbi. nem így lett. az a pár barátság, ami megmaradt, nem a kolesz érdeme, nem oda kötődnek, nem ott születtek, még csak katalizátoruk sem volt, vagy csak kis mértékig - németescsoport, egy szakítás háttértörténete, ex tesója, ezekhez a kék ház csak háttérkép volt. amik viszont ott születtek, valahogy elfogytak.
persze én is saras vagyok. roppant keveset tettem azért, hogy ez másképp legyen, bár mentségemre legyen mondva, kiköltözés utáni évben el voltam foglalva a sebeim nyalogatásával, és Ádámék miatt máig nem szívesen megyek abba a schönherzbe. de az emberek ettől még függetlenek kellettek volna hogy legyenek az épülettől.

persze picsogás helyett inkább örülnöm kéne, hogy ezekkel az arcokkal legalább pár évig igazán jóban lehettem, végül is változik a környezet, változnak a minket körülvevő emberek, nem ragaszkodhatunk foggal-körömmel mindenkihez. inkább örülök annak, hogy igenis vannak, akik állandóak - nem is olyan kevesen.

2010. szeptember 16., csütörtök

van az a fajtakonstans idegesség, aminek nincs racionális oka, csak úgy minden további nélkül elkezdődik felkeléskor és csak a lefekvéssel ér véget.
amikor aznap semmi sem jó. hozzámszóltál? minek? hozzám se szólsz? menj a fenébe.
még jó, hogy időben felismertem ma, mielőtt sárkány-énem elkezdte volna bontogatni szárnyait és kiszabadult volna, az egész iroda kárára.
és hogy hogyan lehet felismerni? ó, igen egyszerű.
elgondolkozol azon, hogy mitől lenne most jobb. mondjuk ha a főnököd fejét 10 ütés/sec sebességgel fél órán keresztül döngölhetnéd a falba, vagy ha ehetnél most egy óriás adag ikeás almatortát vaníliahabbal, vagy otthon a takaró alá kucorogva nézhetnéd nullahuszonnégyben a gilmorgörlzt, vagy egy jótündér eléd pottyantaná a kész diplomamunkádat...
szóval ha nem találsz semmi ilyet, ha egész egyszerűen nincs semmi, ami javíthatna a hangulatodon, akkor egyértelmű, hogy a fentebb leírt típusú spontán dühfelhővel állunk szemben.
ez esetben inkább ne veszekedj mégse senkivel. nincs értelme. nem fogod tőle jobban érezni magad.

2010. szeptember 8., szerda

nem vagyok elég multitaszk ahhoz, hogy egyszerre legyek jó diák, jó munkaerő, jó barátnő és jó barátné, jó sportoló és jó táncos és jó gyerek és jó tesó és jó exkollégista és könyvmoly és sorozatfüggő és táskagyáros egyszerre.
hát erre a világ összes ideje sem elég :P
egynek-másnak mennie kell.

2010. augusztus 30., hétfő

mint az oviban

az ősz idén nem úgy jött, mint tavaly.
nem csöndben, nem lopózott, nem bujkált, nem sejtetett, nem titkolózott. inkább ránk törtre az ajtót valahogy augusztus közepén, és mint az akaratos óvodás, akinek hiába szól az óvónéni, hogy még a másik játszik a markolóval, mégiscsak megpróbálta kirángatni ezt a két hetet a nyár kezéből.
a nyár persze nem hagyta magát. (hiszen hát mutass egy olyan óvodást, aki minden további nélkül átnyújtja a markolót) küzdött még ezért a két hétért. mi pedig csak kapkodtuk a fejüket, hiszen a kis kakasviadal aktuális állása szerint hol hét ágra sütött a nap, hol zuhogott az eső, tikkasztó meleg és szélvihar váltogatták egymást kiszámíthatatlanul.
de úgy tűnik, végül az ősz bizonyult erősebbnek. vagy akaratosabbnak. vagy kitartóbbnak.
mert ugyan augusztus van, de hideg. roppant hideg. előkerült a vastag takaró éjszakára, a pulcsik napközbenre, könnyű kendők útközbenre, zoknik a babacipőbe.
és próbálom megszokni a gondolatot, hogy este nyolckor már sötét van.

2010. augusztus 23., hétfő

annyi minden van, amiről eszembe jut napközben, a legkülönbözőbb időpontokban és helyeken, hogy hú, erről mennyit és milyen jót lehetne írni.
aztán viszont annyira pörög az életem most, hogy mire végre gép elé kerülök és időm is van, addigra mindig elfelejtem, hogy mi is volt az.
na mindegy, lassan kicsit kiegyensúlyozottabb lesz megint minden, akkor gyakrabban jutok ide is.
egyébként teljesen pozitív jellegű a felfordulás most itt körülöttem, mert albikeresés (és találás) és költözéstervezgetés Lekvárpusztító Úrral, időkeresés (és teremtés) diplomaíráshoz, munkadolgok rendbeszedése, pénzkeresés, baráti kapcsolatok ápolgatása (vagy legalábbis az erre való törekvés), otthoni láblóga, meg bringa.
jó ez, a bizsergés, meg az izgalom, meg a lótásfutás. de elkéne egy kis nyugi is ám.

2010. augusztus 16., hétfő

fájdalmasan hasított belém ma a hazafeléúton a felismerés, hogy nem vagyok jó csapatjátékos.
az edzőtáboron gondolkoztam, az edzéseken, magamon, és rá kellett jönnöm, hogy míg aprólékosan gondolatba végigmentem emberről emberre, kielemezve mindenkit, csak magamat hagytam ki, pedig hát. az ellentétek és rossz érzések okozói nem csak mások.
nem tudom, hogy túl kéne-e lépnem ezen, vagy elfogadnom. magányos sportra továbblépnem, vagy felülkerekedni az önzőségem, hogy ne a játék érdekeljen, hanem az eredmény, ne annak örüljek, ha én voltam ügyes, hanem annak, ha a csapat, hogy be tudjam áldozni a saját örömömet egy nagyobb jó érdekében.
nem tudom, nem tudom. nehéz.
és én önző vagyok.

2010. július 14., szerda

azon agyalok (miközben figyelem, hogy a számítógépen pixelekből imitált animált analóg óra virtuális másodpercmutatója hogyan vánszorog előre, húzva-vonva a percmutatót, hogy ketten egyesült erővel rábírják a kismutatót, hogy mutasson a hatosra, hogy én végre felpattanhassak és hangos VAKÁCIÓ rikkantással egy hétre - mit egy hétre, nyolc! napra - magam mögött tudhassam az irodát) szóval hogy ez a be positive! meg think pink! dolog mennyire nem magától értetődő. mármint hogy ez nem ilyen velem született tulajdonság, ha az volna, nem lennének múlt augusztusból mindenféle világfájdalomról tanúskodó bejegyzések (hogy csak a virtuális vetületét tekintsük az egésznek) nem lennének nagy kiakadások, sírva telefonálások és hagyjálbékén-szarnapomvan morranások.
igen is sok meló van az optimizmus mögött, mert néha nagyon is keresni kell a jót és napsütéses oldalt, hogy ne forduljon be az ember lánya. de mindenek van jó oldala, igenis.
mert már most biggyesztem a szám amiatt, hogy szeptember elejére egy aprócska nap szabim sem marad, és bent fogom tölteni a karácsonyelőttet és utánt és szilveszter napközbent az irodában. DE mennyire jó már szaloncukorral dobálózni a kihalt munkahelyen és pezsgővel koccintani a főnökkel munkaidőben? és például fesztiválozni sem megyek idén, mert az efottot üti a vízitúra, DE legalább elkerülhetőek a kínos pillanatok exszel és exnével. és alig van pénz a számlámon, de csudás új biciklim van, és minden elmaradásomat és tartozásomat is rendeztem már, és és és és és. sorolhatnám még.
persze tűnhet ez kicsit balekságnak is, vagy lustaságnak, mert megtehetném, hogy a negatívumokat nem derűvel fogadom, hanem felveszem a kesztyűt, és addig ütöm a dolgokat, amíg át nem fordulnak ténylegesen és minden szempontból pozitívba. fene tudja, melyik a jobb. de amíg így is pink és cukorborsó és vidám és kiegyensúlyozott tudok maradni, addig inkább extra egyéb örömforrásokba ölöm az energiáimat. mondjuk nem túlórázok hétvégén egy plusz később bármikor kivehető szabadnapért, hanem elmegyek biciklitúrázni :)

2010. június 23., szerda

edzésen flegma kamasz, biciklin lelkes kiskölyök, munkában az örökké csak tanuló, itthon mindent széthagyó rendetlen egyetemista, Vele csicsergő rosszcsont gyerek, csak éppen felnőttként nem tudok sosem viselkedni