sznobság

a lekvárfaló tegnap este elgondolkodva jegyezte meg, hogy reméli, most nem tartanak minket sznobnak az ismerősök azért, mert ide költöztünk, egy ilyen környékre, egy ilyen lakásba, ennyiért.
marhára nem érzem magam sznobnak, de azon elgondolkoztam, hogy most ez tényleg így tűnhet? és most nem a bizonyítványt akarom magyarázni, mert nem hiszem, hogy szükség lenne rá. csak nincs kedvem mindenkinek egyenként elmagyarázni, hogy miért és hogyan. aki kérdezi, azt majd ideirányítom.

a régi lakást szerettük. tényleg, nagyon, mert szuper, csak - mint azt korábban is írtam már - kinőttük. amikor oda költöztünk másfél éve, épp hogy csak összebútorozva, alig három hónap kapcsolattal a hátunk mögött, akkor tökéletes volt, elég volt. azóta viszont felépítettünk egy közös életet, és annak már kevés az az 50 négyzetméter. de nem akartunk minden áron, minél hamarabb költözni, csak ha megtaláljuk azt, ahova tényleg szívesen megyünk. ami nincs túl messze a várostól, a munkahelytől, és mégis csendes, nyugodt, zöld. ami elég nagy ahhoz, hogy egy pár évig most ne kelljen költözni. ami elég szép és felújított ahhoz, hogy szívesen lakjunk benne. és legyen hely mindennek, kocsinak, bringáknak, macskának, embernek. és persze meg tudjuk fizetni.
az igények nagyok voltak, éreztük mi ezt, de lejjebb adni nem akartuk. úgy néztük a lakásokat, hogy egy kompromisszum belefér, több nem. ennek persze ára van, de.
és itt jön a legtöbbet kritizált pont, az ár. és mennyit fizettek érte. mennyit??? hú, hmm, hát, ha nektek bele fér... igen, belefér. azt, amit más amerikai nyaralásra költ el, én a mindennapjaimba ölöm bele. szívesebben érzem magam jól - tökéletesen - az év 365 napján, mint csak abban a 3 hétben, amire egész évben spórolok. nyilván kisarkított mondat ez, de remélem értitek, mire gondolok.
lakást venni nem akartunk. bár magyarországon a saját ingatlannak van presztízs-értéke, kultúrája, ettől még szerintem teljességgel felesleges. ha nyugatabbra nézünk, ott a lakásbérlés nagyságrendekkel elterjedtebb. és nekem ez így tetszik. egy ilyen lakást nem tudnék megvenni, most nem, talán majd sok év múlva. és most nem is akarnék, hiszen ki tudja, mi lesz velünk 10 év múlva, érdemes-e egyáltalán itt lekötni magunkat, szívni a hitellel, a vásárlással, a felújítással. nyilván el fog jönni a lakásvásárlásnak az ideje is, de ez itt és most még nem az. viszont addig is, szeretnénk (és szeretünk) szépen és jól élni. és ez szerintem nem sznobság egészen addig, amíg ismerjük, és betartjuk a saját korlátainkat.

régebben úgy gondoltam, simán lehet kompromisszumok nélkül élni. ez kb akkor volt, amikor focizni kezdtem, amikor fixizni kezdtem, amikor minden megvettem és megtettem, amihez csak kedvem volt. a munka? az nem volt fontos. amit akkor csináltam, nem igazán szerettem, az akkori teamet 1-2 ember kivételével szintén nem igazán szerettem, a munka egy szükséges rossz volt csak, napi max 8 órában, ki lehetett bírni.
azóta sok minden megváltozott.
lett diplomám, lett párkapcsolatom, lett másik munkám. megváltozott a sorrend, a világ egyik fele kitágult, a másik viszont némileg korlátok közé szorult. ez nem baj, de hát ez van, olyan nincs, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, nem várhatjuk el, hogy mások áldozatokat hozzanak értünk és bízzanak bennünk, ha magunk nem vagyunk képesek ugyanerre.
és amíg régen nem volt fontos a munka, most az, most szeretem, amit csinálok, szeretem a teamet is, de ahhoz, hogy ez így maradjon, most nekem kell fejet hajtani, és dolgozni, ami eddig napi max 8 óra volt, az most kitágul, remélhetőleg csak átmenetileg. mert telefonügyelet, jó sok, és hétvégézések, és egy projekt helyett kettő, pörög-forog a mókuskerék, nem lehet kiszállni belőle.
egyszer ez van fent, másszor az. nem lehet minden egyforma fontos egyszerre, vagy az ego és a hobbik, vagy a tágabb kör.
a kompromisszum az, hogy választani kell.

egyértelműen a múló időnek és a kornak a jele, hogy képes vagyok örülni egy olyan, minden költőiséget és boldogsághormon-termelést mellőző tárgynak, mint a porszívó.
magyarázva a bizonyítványt azért csöndben megjegyezném, hogy egy háztartásban, ahol szénanáthás-asztmás is lakik, a porszívó a házioltár csúcsán csücsül, körberajongott bálvány, ha jó, és gyűlölt szörnyeteg, ha nem, a tiszta udvar-rendes ház teljesen új értelmet nyer, főleg ilyen nyárfapihe-teljes napokban.
szóval a miután a régi porszívó már csinált mindent, csak port nem szívott, a háztartás szénanáthásabb fele pedig végleg visszatette székhelyét bernből budapestre, sürgős megoldás után kiáltott ez a probléma. miután átböngésztük a magyar elektronikaicikk- és háztartásigép-boltok online elérhető kínálatát, "egyszer élünk, csuhaj!" felkiáltással lecsaptunk egy nem túl billig, cserébe valóságos tisztaság-kapitány kinézetű darabra.
és nem kellett csalódnunk: valóban egy igazi monstrum, de dolgozik mint a kisangyal, mi pedig legalább annyira kacarászva ugráltuk körbe első bekapcsolás után, mint hároméves gyerekek az új pöttyöslabdát.
mert megérdemeljük :)

az ismerőseim és családtagjaim általában amiatt aggódnak, hogy a Lekvárpusztító ugye nem akar elköltözni magyarországról, miközben bennem egyre inkább nőnek a kételyek, hogy ebben az országban akarom-e leélni az életemet.
nem kell ezen senkinek felkapnia most a fejét, nem aktuális kérdés vagy probléma ez. csak ilyen magányos, a fejemben gyakran felbukkanó, alattomosan kígyózó gondolat.

tanulj, tinó

tegnap este a ZDF-en volt egy zseniális dokumentumfilm tanárokról, amin keresztül kicsit be lehetett pillantani a német oktatási rendszerbe, na meg a lekvárpusztítóval is sokat beszélgettünk már arról, hogy neki mennyire fura az itteni közép-és felsőoktatás úgy ámblokk. én meg mindig egyet kellett, hogy értsek, mert valóban fura. még nekem is.
aztán ma megjelent ez a zseniális cikk az indexen, ami egészen jól tükrözi a magyar felsőoktatásról alkotott véleményemet.

én nem akarom azt mondani, hogy mennyire szar, ami itt van, és hogy olyan kéne, hogy legyen, mint a németeknél. de a két rendszer elég kontrasztos ahhoz, hogy kibukjanak rajta keresztül a magyar oktatás hátulütői,mint az eltúlzott arányban jelenlévő de szakmát nem adó gimnáziumi oktatás, ami rég elvesztette az ötven évvel ezelőtt még jelenlévő elit voltát, az érettségi degradálása - majd próbálkozás a megmentésére a kétszintűsítéssel - de ezzel még durvább értékvesztése. A szakmunkásképzés hanyatlása és hanyatlani hagyása, presztízsvesztése, a felsőoktatás értelmetlen forszírozása és tömegesítése, az egységesítés mindenhol, mer mindenkit megillet a legjobb. khm.
hiányzik az egészséges és szükséges differenciáltság és szelekció. azzal a felkiáltással, hogy mindenkit megillet a legjobb és a maximum, legjobbak is ugyanazt a középszerűt vagy rosszat kaphatják meg, mint mindenki. a túlképzésről pedig inkább ne is beszéljünk.
és ez így együtt igazán elkeserítő.

egyenlőre még komolytalanul, de egyre többször eszembe jut, hogy vajon eljön-e a pillanat, amikor felteszem a kérdést a Lekvárpusztítónak, hogy nem folytatnánk-e inkább odaát a másik országban.
Nem vagyok az az emigráns fajta, és szeretek itt élni. és tudom, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még olyanabb volt, mint amilyen itt most készülőben van. de kicsit úgy érzem, olyan ez, mint hogy valaki vakon születik, vagy később veszíti el a látását - az utóbbi nehezebben viseli, mert tudja mit veszít.
én is nagyon nehezen viselem. pedig talán csak olyan dolgokat nem olvashatok a jövőben, amit nem olvastam el eddig sem. és szinte egyátalán nem nézek magyar tévét (nem valami felsőbbrendűségérzés miatt, hogy ilyenszennyeténnem, hanem mert ugyanazt a szennyet én a német adókon nézem. így alakult) és mégis-vagy tán épp ezért felháborít, hogy a lehetőségét is elveszik, hogy olyan dolgok is menjenek ott, illetve úgy menjenek ott, hogy kedvem legyen megnézni.ragaszkodom a nyugdíjamhoz, amit talán meg sem érek, hogy megkapjam, és ragaszkodom hozzá, hogy magam dönthessek, hogy az önállóságot és a gondolkodásra való képességet ne büntessék, áttételesen se.
dühös és szomorú vagyok mindezek miatt, mert tudom, hogy ha nem jön a jótündér suhintani egyet a varázspálcájával, hogy hirtelen minden újra habos és rózsaszín legyen, akkor semmiképp nem lesz most jó. mert itthon a bekorlátozottság, a hülyének nézettség és bizonytalanság, máshol meg a gyökértelenség és lelkiismeret-furdalás.

a tisztelet vajon mi?

akkor mostantól máshogy lesz, semmi mókázás és jófejség és barátkozás, mostantól szigor lesz és tisztelni fogtok, írta magából kikelve X. vagy ha nem is pont így, de ez volt az egésznek a lényege.
a képernyő előtt pedig felhúztam a szemöldökömet. hogy dehát ez nem így megy.
a tisztelet nem attól függ, hogy mennyire vagyunk jóban, a tisztelet nem távolság kérdése, nem fordítottan arányos a barátsággal. sőt. minden barátomat tisztelem, mindenkit másért, mert mind kiérdemelték. merem mondani, őket tisztelem a legjobban, pont a közelről és pontosan megismert értékeik miatt. az adott témákban az ő szavukra adok a legtöbbet és felnézek rájuk, megbízom maradéktalanul abban, amit mondanak.
és vannak emberek, akik hiába állnak felettem a hierarchiában, semmit, de semmit nem mutattak eddig, amiért tiszteletet érdemelnének. elfogadom amit mondanak, mert el KELL fogadnom. de ez minden. megcsinálom, mert muszáj. mert nincs más választásom. de nem értek egyet vele és nem hiszem el.
ez az egész dolog a tisztelettel nem úgy megy, hogy jön ajánlott levélben a határozat, hogy holnaptól márpedig az X felé mutatott tisztelet kötelező. amit X így kap, annak köze nem lesz a tisztelethez, az a néma távolságtartás lesz, a véleménytelen utasításkövetés és nem ritkán a belső megvetés.

olyanról beszélgettünk még tegnap este, hogy végül is ki az intoleráns: akinek már az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja is ebben az országban élt, és pofát vág meg fúj a bevándorlókra,
vagy azok a bevándorlók, akik annyira szemellenzősek, hogy bár a nyugat pénze és kényelme kell nekik, de a kultúráját akár csak minimálisan is befogadni már nem hajlandóak.

az, hogy egy iszlám családban a nőt lenézik és elnyomják, az egy dolog, abba nekünk nincs beleszólásunk, az ő kultúrájuk. de hogy egy nyugat európai város játszótéren egy ilyen családnak a a fiúgyerekét egy "őslakos" anyuka azzal tudja csak leszerelni, hogy "oké, de van mobilom és ha kell, hívom a rendőrséget", mert a szép szóra csak körberöhögi őt a srác, az azért abszurd.
mint ahogy az is, hogy nem a nők (nem ,nem csak arab országokból származók) sokszor nem hajlandóak megtanulni az itteni nyelvet, egy egyszerű kérdésre sem tudnak - és nem is hajlandóak válaszolni. a gyerekek úgy kerülnek iskolába, hogy nem beszélik az ország nyelvét, amelyikben élnek - van hogy már itt születtek, és még így sem.

én tényleg nagyon liberálisan állok hozzá a majdnem mindenhez. most komolyan. messze áll tőlem, hogy bárkit is a származása, a bőrszíne alapján ítéljek meg. de elfogadni csak azt lehet, aki szeretné, hogy elfogadják, nem pedig követeli és kierőszakolja, ahhoz közeledik szívesen az ember, aki nem csak egy helyben áll, hanem szintén megteszi a szükséges lépéseket.

azért nagyon elcsodálkoztam azokon, amiket csőri mesélt.

ez általában úgy szokott lenni, hogy az idősebb, tapasztaltabb, nyugodtabb, anyáskodóbb tesó szól a kisebb, felelőtlenebb, szétszórtabb tesónak, hogy főztem, ha gondolod gyere át enni egyet.
na most hugi az elmúlt hónapok során egyértelműen átavanzsált anyáskodóbb nyugodtabbá és én lettem a szétszórt, akinek szüksége van a gondoskodásra.
milyen már :)

érdekes látni magamat. érdekes, hogy egy fél éve azt hittem, már felnőttem, megkomolyodtam, kopogós cipőt vettem és élére vasalt nadrágot, és dolgozni kezdtem, és főztem gyakran, talpas pohárból ittam a szárazvöröst, és komoly, felelősségteljes embernek hittem magam.
aztán ugrott egy nagyot a világ, én meg visszafejlődtem, és pont olyan lettem megint, mint három éve. valahogy csak ahhoz tudom magam hasonlítani. pöttyet vad, kicsit féktelen, eléggé nemtörődöm, hebrencs és nagyon színes. most megint nem nézek a lábam elé az utcán, és megbotlok minden buckában, most megint nem főzök magamra, csak ha nem ettem már főtt kaját 3 napja, most megint minden délutánra jut valami program, és megint sikerült elnyomni a rendmániámat, a fejemben, az asztalomon kezd néha eluralkodni a kellemes káosz.
nem hiszem, hogy ez a mindenféle ellenkező nemű egyedek velem való interakciójának hatása lenne. de legalábbis közel sem csak az övék. ez az elmúlt félév mindenének hatása, a munka, az egyetem, a grafika, a viharok és napsütések (mindenféle értelemben) a szobatársak és barátok, a nagyon sok befele figyelés és gondolkodás, új emberek és nagy adag lázadás.
nem tudom, mikor és miért sikerült magamhoz képest túlfelnőttesedni. nem tudom és nem is akarom másra, vagy a világra fogni: azt az irányi is én választottam magamnak.
most mindenesetre úgy érzem, magamhoz találtam vissza, mert én inkább vagyok piros sportcipő és kapucnispulcsi, műanyagpohárból a sör és fesztiválmásnapon hangnelhagyás, kétkerék és doktorhauz, parkban fűbenülés és moziban nyugtonmaradninemtudás.
persze előbb-utóbb muszáj lesz kicsit komolyabbnak lenni. 25 évesen nem lehetek majd olyan, mintha 18 lennék. most azonban még nem vagyok 25, még semmi szükség rá.

MLM kalapom

ó igen. látom szinte magam előtt, most sokan rögtön keresztbe tett ujjakkal sátánt kiáltotok, hogy az MLM rendszer belzebubtól való, csak becsapja az embereket és butaság az egész.

a baj nem magával a rendszerrel van, hanem azokkal az emberekkel, akik bármit elhisznek. hogy ezzel mindenki csak nyerhet, és sokat nyerhet. van akinek megy ez, tudja csinálni, mert olyan ember, akihez illik ez a feladat. a legtöbbhöz azonban nem. én például informatikusként kínszenvedve elemeznék verset és egyáltalán nem tudnék házat tervezni, miből gondolom hát, hogy marketingben jó lenék? nem is lennék. az MLM nem feltétlenül a barátságok pénzre cserélése. aki jól csinálja, attól nem jön le rosszul az egész buli. de aki béna és nyomakodó és erőltetett, attól igen. pályatévesztett marketingesek, kíméljetek.
mindez nem azt jelenti, hogy ne lehetne beszállni. beszálltam én is. DE NEM azért, mert úgy gondolom, hogy ebből fogok meggazdagodni és a bahamákra utazni, mert ez aztán a mindenek felett való legjobb lehetőség és majd az összes rokonomat és üzletfelemet beszervezem. hanem azért, mert tetszenek a termékek, szeretem használni őket, és belsősként olcsóbban jutok hozzá, mint külsősként. ha egyéb előnyeim is lesznek még belőle, az csak jó. ha néhány embernek megtetszik rajtam keresztül, az is jó. de ismerem a saját korlátaimat: sem kommunikációban, sem marketingben nem vagyok jó, nem fogok hát igét terjeszteni.
különben is hülyeségnek tartom, ha valaki azért lép be egy vásárláson alapuló rendszerbe, mert gazdagságot remél. azért lépj be, mert vásárolni akarsz. aztán ha tetszik, ha azt mondod, hogy szerinted ez van annyira jó, hogy megéri az arcodat adni mellé, vágj bele. de bármi más hozzáállás nem lehet nyerő, mert elvakultságot, szemellenzősséget eredményez és innentől valóban idegesítő és talajtól elrugaszkodott lesz az egész.

24

bizony-bizony. amikor anya ennyi idős volt, volt már diplomája, pár év munkatapasztalata, jeggyűrűje, házassági anyakönyvi kivonata és én a hasában.
nekem egyik sem és huh de messze van még bármelyik is ezek közül, csak az évek, azok mennek, hogyafenevigyeel.

Télapónak

Kedves Télapó!

Ma, amikor lementem a boltba, meglepődve vettem tudomásul, hogy már lehet kapni mindenféle olyan nyalánkságot, amit a gyerekek Tőled szoktak szoktak kapni december 6-án. Ez azt jelenti gondolom, hogy lassacskán Te is elkezded a bevásárlást (különben minek is lennének kint a polcon, ugyebár). Ezért is írom ezt a levelet Neked most, szeretném ha megkapnád még A Nagy Beszerzés előtt.
Először is szeretném megköszönni az elmúlt évek ajándékait, mindig nagyon örültem nekik. A tavalyi december és az idei húsvét azonban megmutatták, kinőttem már a gyerekkorból, képtelen vagyok az olyan mennyiségű csoki és mogyoró elfogyasztására, mint fejlődésben lévő koromban. Annyit szeretnék csak ezzel mondani Neked, hogy bár egy pár szem gyümölcsnek, esetleg kicsike étcsokinak továbbra is nagyon örülök, de a többiről, amit idáig ezek mellé mindig kaptam még, lemondok: vannak kisebb és sokkal rosszabb sorsú (valamint sokkal inkább édesszájú) gyerekek, akiknek nagyobb örömet tudsz vele szerezni, mint nekem.
Köszönöm az eddigi gondoskodást, és jó munkát kívánok az előtted álló két hónapra:

Kata