többszörösen érthetetlen, hogy miért is ültettem én ruccolát, amikor nem csak hogy nem szeretem, de legalább még a szagával is ki lehet üldözni engem a világból. sebaj, legalább sikerélményem van vele, nő mint a dudva. nem úgy, mint a bazsalikom meg a kakukkfű. pedig azokat bezzeg szeretem :P

ültettem paradicsomot, az ilyen tíz fakkos kis kosárkába, amiben a tíz tő muskátlit, meg ilyesmit lehet megvenni.
de a paradicsommagok kicsik és kezelhetetlenek, na meg mi van, ha nem kel ki mind, szóval raktam elég sok magot minden kis fakkocskába. és persze kikelt egy csomó, és nnek is szépen. és volt olyan fakkocska, ahol már 6 kis paradicsomtő szoroskodott, na ma úgy határoztam, hogy legalábbis ezek megértek az átültetése - ha most nem választom szét őket, megfojtják egymást, aztán később egy sem marad belőlük. így hát ők átkerülhetnek a növényoviból a növénysuliba (továbbra is szigorúan általános, alsó osztály, maradnak az ablakban, még nincsenek készen a zord és kegyetlen kinti világra.)
ellenben annyi kicsi cserepem nem volt, hogy mindet átültessem. és ez tök rossz, mert így ilyen valóvilágosan a leggyengébben szereplő kis csenevészeket ki kellett szavazzam, vérzett is a lelkem, hogy hát az én kis palántáim, amiket szorgosan nevelgetek itt már hetek óta, és most egyszerűen eldobom őket.
egyébként ez csak rosszabb lesz, mert még az egész ovinak csak a 20%át ítéltem szintlépésre, szóval van még egy csomó balkonparadicsompalánta-kezdeményem, amiknek nem tudom, mi lesz a sorsa.
ha kell egy pár, szólj.(de garanciát nem vállalok értük :P)

mosógép mizéria

nos, ma kidobtunk az ablakon valamivel többet, mint párezer forint, és gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal.
de legalább nem kellett új mosógépet venni.
szóval az van, hogy beköltöztünk ide az új albiba, és itt van mosógép, és bár nekünk van saját, de az felültöltős, ide meg csak elöltöltőst lehetne berakni, szóval használjuk azt, ami a lakáshoz jár.
nem is volt vele sokáig semmi probléma. aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nem centrifugál rendesen. aztán meg egyszer csak tűzforróan vettük ki a rukáhat a gépből, a lábtörlőnket még meg is olvasztotta, hát úr isten, nem jó ez így, szerelőt kell hívni.
hívtuk is, jött is.
kiderült,
- a forró ruhák azért voltak, mert van szárító funkciója is a gépnek, amit a gombok bizonyos kombinációjának benyomásával lehet előhívni - ezt sikerült produkálnunk véletlenül
- a centrifuga azért nem ment rendesen, mert a szűrő már teljesen tele volt és így nem tudta rendesen leszivattyúzni a vizet. szóval csak ki kellett tisztítani a szűrőt (amit ugyebár mi is meg tudtunk volna csinálni)

meg ha már itt volt, megtisztította a csövet ott ahol a falba megy - de az nem lett volna létfontosságú. meg kicserélte a törött nyitókáját a mosógép ajtajának.

kifizettem hát a jó sok pénzt a nem létező, meg az egyébként magunk által is orvosolható hibáért (meg szombati kiszállásér, ugye-ugye)
DE legalább az elöltöltő ajtókának van új kilincse.

ez a kilincs a következő egy óra folyamán, a második nyitás alkalmával letört.

de legalább nem kellett új mosógépet venni. és kiderült, hogy van szárítógépünk

amikor a zsűlnek (aki épp külföldön tartózkodik, ezért csak online kapcsolatteremtésre alkalmas épp) elmeséltem a webkamerába, hogy paradicsomot ültettem , meg virágokat és zöldfűszereket, és hogy három virágládám is van az erkélyen, és milyen csudajó az új erkélybútorunk, akkor a zsűl elhúzta az orrát, rendesen elfintorodott, hogy ez olyan felnőttes.
hát kérem nem. ez nem felnőttes, hanem végtelenül menő, és majd amikor a balkonparadicsomunkról szemezget nyáron, akkor már biztosan szerinte is menő lesz, meg amikor jövő héten hazajön látogatóba és majd színes virágok közt szürcsölheti a kávéját a balkonon napozva és kindlit olvasva, miközben mókus úr és harkály úr randalíroznak fent a fán, akkor már tuti szerinte is tök menő lesz :P

a paradicsomok egyébként még a hálószoba ablakban várják, hogy kikelhessenek - az a növényovi. a többieket már kiereszetettem a tavaszba.






oké-oké, szóval kertészkedésről és macskáról blogolok, ettől még nem vagyok túl felnőtt, kicsit sem öreglány, és ez életem elég cool. tényleg.

sznobság

a lekvárfaló tegnap este elgondolkodva jegyezte meg, hogy reméli, most nem tartanak minket sznobnak az ismerősök azért, mert ide költöztünk, egy ilyen környékre, egy ilyen lakásba, ennyiért.
marhára nem érzem magam sznobnak, de azon elgondolkoztam, hogy most ez tényleg így tűnhet? és most nem a bizonyítványt akarom magyarázni, mert nem hiszem, hogy szükség lenne rá. csak nincs kedvem mindenkinek egyenként elmagyarázni, hogy miért és hogyan. aki kérdezi, azt majd ideirányítom.

a régi lakást szerettük. tényleg, nagyon, mert szuper, csak - mint azt korábban is írtam már - kinőttük. amikor oda költöztünk másfél éve, épp hogy csak összebútorozva, alig három hónap kapcsolattal a hátunk mögött, akkor tökéletes volt, elég volt. azóta viszont felépítettünk egy közös életet, és annak már kevés az az 50 négyzetméter. de nem akartunk minden áron, minél hamarabb költözni, csak ha megtaláljuk azt, ahova tényleg szívesen megyünk. ami nincs túl messze a várostól, a munkahelytől, és mégis csendes, nyugodt, zöld. ami elég nagy ahhoz, hogy egy pár évig most ne kelljen költözni. ami elég szép és felújított ahhoz, hogy szívesen lakjunk benne. és legyen hely mindennek, kocsinak, bringáknak, macskának, embernek. és persze meg tudjuk fizetni.
az igények nagyok voltak, éreztük mi ezt, de lejjebb adni nem akartuk. úgy néztük a lakásokat, hogy egy kompromisszum belefér, több nem. ennek persze ára van, de.
és itt jön a legtöbbet kritizált pont, az ár. és mennyit fizettek érte. mennyit??? hú, hmm, hát, ha nektek bele fér... igen, belefér. azt, amit más amerikai nyaralásra költ el, én a mindennapjaimba ölöm bele. szívesebben érzem magam jól - tökéletesen - az év 365 napján, mint csak abban a 3 hétben, amire egész évben spórolok. nyilván kisarkított mondat ez, de remélem értitek, mire gondolok.
lakást venni nem akartunk. bár magyarországon a saját ingatlannak van presztízs-értéke, kultúrája, ettől még szerintem teljességgel felesleges. ha nyugatabbra nézünk, ott a lakásbérlés nagyságrendekkel elterjedtebb. és nekem ez így tetszik. egy ilyen lakást nem tudnék megvenni, most nem, talán majd sok év múlva. és most nem is akarnék, hiszen ki tudja, mi lesz velünk 10 év múlva, érdemes-e egyáltalán itt lekötni magunkat, szívni a hitellel, a vásárlással, a felújítással. nyilván el fog jönni a lakásvásárlásnak az ideje is, de ez itt és most még nem az. viszont addig is, szeretnénk (és szeretünk) szépen és jól élni. és ez szerintem nem sznobság egészen addig, amíg ismerjük, és betartjuk a saját korlátainkat.

az új lakás egyszerűen szuper. van benne hálószoba. hálószoba!!! ami nem osztozik íróasztallal, olvasósarokkal, nem osztozik semmi egyébbel, csak és kizárólag alvásra funkcionál. valami megmagyarázhatatlanul szuper, eddig nem is tudtam, hogy ennyire. és reggel, amikor az ember széthúzza a függönyt, pont a fákra lát rá, ahol lakik vagy három-négy mókus, és a reggeli kávéhoz lehet nézni őket, mert az aztán az igazi cirkusz, nem olyan, hogy hoppá, most egy pillanatra láttam őket, hanem vagy fél órán keresztül egyfolytában a látóterünkben cikáznak.
és a nappali hatalmas, és van hozzá erkély, kertre néző és nagy - vagy legalábbis ahhoz elég, hogy tavasszal majd ott lehessen reggelizni. meg nyáron is. és van dolgozószoba is, illetve egy szoba, ahol az íróasztal van, meg ahol a macska alszik, és nem (vagy csak kevéssé) titkolt későbbi funkciója majd gyerekszoba lesz tán (majd! most ne lássatok gyereket a hasamba ettől a kijelentéstől, mert NINCS ott :P) és minden szép és új és csodás és csöndes, és van tároló, csak a mienk, és van helye a kocsinak is.
és van szomszéd, aki napközben zongorázik, szép, klasszikusat, és ezért ma a kanapén teát szürcsölve, miközben kintről besüt a nap a kopasz faágakon keresztül, úgy érzem magam, mintha valamelyik jane austen regény filmverziójában csücsülnék.
szép. nyugodt. igazán jó.
a lekvárfaló mondta az, nogy na itt már nem csak lakni lehet, hanem élni is.

úú, egyébként sikerült lakást találni, szuper lakást találni, fenn a zöldben a tizenkettedikben, szomszédunk (majdnem) a monakói nagykövet meg a grönlandi is, micsoda csodás, finom társaság!

ez a lakáskeresés-dolog, ez valami végtelenül idegölő.borzasztóan. pedig mi csak bérelni akarunk, még jó, hogy nem venni, az sokkal rosszabb lenne.
szóval nem azért akarunk költözni, mert bármi bajunk van a mostani lakással, nem, sőt, nagyon szuper, csak épp kinőttük. macskának, bicikliknek, terveknek, éjszakai ügyeletnek meg nekünk már így együtt nem elég, vagy legalábbis hosszútávon nem, tehát úgy döntöttünk: TOVÁBB! no de a mostani lakás nagyon magasra rakta a lécet. csendes. tágas. világos. felújított. megfizethető. felső emelet. cirkófűtés. egy sarokra van a városliget. jó a közlekedés.
szóval mi ennél keresünk jobbat, és bár még csak egy hete, a feladat mégis megoldhatatlannak tetszik most, ó balsors. mert valami mindig hiányzik, valami fontos, és ha nem hiányzik, akkor végtelenül messze van a munkahelyektől (napi 20 kmnél többet jó szível nem vállalok be bringával) vagy ha még ez is stimmel, akkor már rég lecsaptak rá, vagy nem is elérhető a hirdető. és létezik olyan lakás, amit mindezek ellenére elmentünk megnézni, és jó is lett volna - csak ekkor kiderült, hogy úgy mellesleg el is akarják adni. ja, oké, kösz, khm...
szóval nem egyszerű.
mindenesetre ha tudtok egy kiadó lakást a fenti paraméterekkel, szóljatok asap. köszi.
ja és még valami. ne menjetek ingatlanközvetítőnek. nem akarlak utálni titeket.

kezd téli hangulatot ölteni a lakás.

német fiú költözik a helyemre az albérletbe.
nóri mutatta meg neki a lakást, mással nem is találkozott hamarabb, tegnap be is költözött, én meg ugye majd ki, csak hát még kicsit javítgatnom kell a szoba falán, meg még a cuccaim is ott vannak, szóval elkerülhetetlen volt, hogy találkozzunk.
szóval tegnap pakolászunk meg takarítgatunk meg ilyesmi a régi-albiban a Lekvárpusztítóval, amikor halljuk, hogy pittyen az kapu, oké, itt az új srác. ott is áll már az ajtóban, szépen köszönünk, bemutatkozunk, elejtünk 1-2 mondatot.
a fiú meg óriási szemekkel néz ránk, még mindig az ajtóból, a csodálkozástól komolyan el is felejt beljebb jönni, az arcán enyhe zavar, hogy vajon tényleg jó helyen van-e, majd kiböki végre, mi az ami ennyire meglepte, ez az őt végletekig megzavaró, váratlan fordulat:
- ööö, spricht ihr deutsch? (ti beszéltek németül?)

nagyon sokat költöztem az elmúlt években, de az ez első, ami igazán örömet okoz és izgatott várakozással tölt el. egészen addig nagyon örültem neki, amíg nem kellett elkezdeni pakolni és szétszedni és leszedni és zsákolni és dobozolni és káoszolni.
mert semmimről nem tudom, hogy hol is van éppen és hogy hogyan és mikor kerül elő újra,mert festeni.glettelni kell a cellux alatt megfeketedett - vagy lejött - a fal miatt, mert csúszik a kulcsátadás, mert gyűlölök költözni, ójaj.
az éltet, hogy másfél hét múlva minden tök jó lesz. addig meg csak kibírom valahogy, összeszorított foggal, becsukott szemmel, mantrázva, hogy "szép-új lakás, csak kettőnknek"
nyehh.

mert élni tudni kell

a hétfő délutánnak még a napsütésesebbik és boldogabbik felében, munkából hazafelé egyszer csak rám tört a bizonyosság, hogy ha nem veszek fagyit, akkor valami egészen katasztrofális dolog fog történni. meteorbecsapódás, cunami, hasonló.
a világ megmentése érdekében tehát megálltam a sparnál, vettem egy bödön csoki-vaníliát, otthon pedig kiültem vele a gangra, fagyival meg kávéval a szikrázó napsütésbe, a lábam felpakoltam a korlátra, süttettem a hasamat, gondtalan voltam, juhuhú. (a szomszéd ifjúanyukák megirigyeltek, miután visszahúzódtam a csigaházamba, ők foglalták el a helyemet)

how is it made? - diplomamunka

kell hozzá kávé, süti, tea, két laptop, meg kéne egy lelkes egytemista, aki nem véletlenül nem szerepel a képen :) :P

óda a sarki pékséghez

kábé ovis korom óta nem nagyon foglalkoztatott a kakaóscsiga, mint olyan. mondjuk amit anya vagy csilla vagy mami csinálnak az más , az fincsi, de ugye hazai ízekkel mindig így van az ember.
a boltiak viszont tényleg nem hatottak meg, a kelttésztás szerintem nem jó, a levelestésztás mindig iszonyúan száraz, és mivel nagyon laposra és nagyon szélesre csinálják, szét is esik. a szélében túl kevés a kakaó, a közepében túl sok. a princesses-fornettis látványpékségi kakós csigák meg olyan geil cukrosak, hogy azokról inkább ne is beszéljünk.
szóval a számtalan rossz tapasztalat után a kakóscsiga egyátalán nem érdekelt.
egészen addig, amíg meg nem nyitott a sarkon az új pékség.
eleve aljasságnak éreztem, hogy bármilyen korán indulok munkába, vagy bármilyen későn érek haza edzésről, ők még mindig nyitva vannak, a kitárt ajón kiáramlik a frissen sütött péksütik illata - kísértés, galádság.
nóri mondta, hogy hát olyan kakóscsigát, mint ott, még nem evett sehol (és még rémesen olcsók is ráadásul). persze, kakaóscsiga, gondoltam én, hát egészségedre. aztán amikor rohantunk szombat reggel a vonathoz, nem volt idő itthon reggelizni, na akkor már nem lehetett tovább kerülgetni a dolgot, be KELLETT menni a pékségbe, át kellett lépni a határt. túrósszív és sajtoscroissant - ááááááh, isteni mindkettő.
olyan lett ez az első vásárlás, mint amikor felbontok egy tábla csokit - amíg becsomagolva, érintetlenül fekszik a polcon, akár hetekig sem nyúlok hozzá, de mihelyt megbontom, kész, megszűnik a visszatartó erő, onnantól elfogy 1-2 nap alatt.
szóval ez történt a pékség esetében is. amíg nem tudtam, mit hagyok ki, könnyedén kikerültem. de azóta....
aztán tegnapelőtt marina megkért, hogy ha megyek le a boltba, hozzak már neki egy kakóscsigát. beugrottam hát a sparból hazafele, áhh, nincs is csiga, keresem, mit vigyek helyette, amikor már hozzák is az új adagot, frissen kisütve-porcukorral meghintve, még szinte gőzölög. és nem nagy lapos, hanem szolid méretű, de magas, nem kelttésztás, hanem rendes. kérnék egyet, ööö, nem is, inkább kettőt, csak viszek magamnak is, annyira jól néz ki, nem tudom otthagyni.
sietek vele haza, ki ne hűljön, és marinával együtt esünk neki a langyos sütinek.
és nóri nem hazudott, tényleg az elmúlt legalább 15 év legjobb kakaóscsigáját majszolom elégedetten, puha, omlós, nem túl kakaós, nem túl száraz, nem túl édes, ó, porcukros szénhidrát-menyország.
azóta nem múlt el nap kakóscsiga nélkül. reggelire, vagy ebédre, vagy vacsira, valahova mindig besuvasztódik egy :)

zsongás

megkattantak az albiban az állatok, a csubi elrágta a külső vincsi tápkábelét, a vérhörcsög meg kimászott a terráriumából és már egy teljes napja a lakás valamelyik ismeretlen pontján tartózkodik.
a hal egyenlőre nem csinált semmi botrányosat, de meggyőződésem, hogy csak idő kérdése, és ő is produlák valamit.
hát mi van itt, kérem?

ruhák

a napsütésre és tavaszra való tekintettel tegnap tüntetőleg, "márpedig itt aztán nem lesz tél most egy jódarabig" felkiáltással elpakoltam a téli ruháimat. a nagyon télieket legalábbis. a nyáriakat meg elővettem, a kicsit nyáriakat legalábbis. a nagy pakolászás alkalmából pedig
- megtaláltam a téli szoknyáimat végre, így márciusra. épp időben.
- meg egyéb elveszettnek hitt darabokat is megtaláltam, összevissza, mindenféle szekrénysarkokba begyűrve. tök örültem nekik.
- ellenben nincs meg a dallasos pólóm. az űbertuttikirály besztevör dallasos pólóm. vigasztalhatatlan vagyok. ha láttátok valahol, értesítsetek, légyszi
- elő kellett vennem a régi nadrágjaimat. mit ne mondjak, nagyságrendekkel felemelőbb érzés volt "kifogytam belőlük" felkiáltással nyár végén a szekrény mélyére suvasztani őket, mint most "visszahíztam beléjük"-et mormolva megint előtúrni őket
- túl sok a kabátom. túl sok a pulcsim. túl sok a pólóm. nem vagyok hajlandó lemondani egyikről sem. a fogyasztói - vagy inkább vásárlói, birtoklói társadalom gyermeke vagyok. nincs menekvés a civilizáció ezen vakvágányai elől. ráfutunk mindenképp.

csak egy konyhaasztal

most a hiperszuper új napsárga konyhaasztalnál ülök, onnan netezek, dolgozok, tanulok. marhajó :)
szokták mondani, hogy a konyha a családi élet központja. és még ha nem is vagyunk mi itt család, csak egy fura kis lakóközösség, na de akkor is. bent a szobámban el vagyok szeparálva mindentől és mindenkitől, oda csak be- és kikiabálni lehet, háromszor visszakérdezve, meg hasonlók. itt most megy mellettem a tévé az előszabában, tea készül a konyhapulton, olyan élő minden.
hiánypótló bútordarab volt már ez, eddig amikor hétvégén hajnal 11 körül kiténfergett mindenki a szobájából egy teára/ kávéra, talpon-falnakdőlve vitattuk meg az elmúlt napok eseményeit, pletykáit. mostmár van mihez leülni, van hova letenni a teásbögrét, van mire felhalmozni a mosogatóba már nem férő koszos edényeket, és van mire ráborulni hajnalban buli után az életmentő pirítósra várva.
i like it :)

a tévé újrafelfedezése

tévében filmet nézni valahogy más, mint számítógépen - az elsőnek szertartása van, az időben kezdődik, nem ő vár rád, hanem te rá. a gépes meg csak olyan adhoc.
és az m1-en jó filmet nézni, mert ott nincs reklám, kisfelső reklámlogó, sallang, és ráadásul az elmúlt hónapokban csak ott sikerült jót találni - legutóbb a földtenger varázslóját, most meg a grimmet.
szóval akárhogy is csipogtam itt nórinak, hogy mégis milyen már itthon puffadni péntek este egyedül az albiban, amikor kiderült a tévéműsor, már láttam is a fényt az egészben.
szóval esti film, két nagy bögre mézestea, pizsi, fürdőköpeny, paplan fotelbavackolódva, meg egy jó film.
nagyanyós.
hehehe.

bäckerei

már hét eleje óta pizzára készülök. de nem rendelt pizzára, azon mindig kifogásolok valamit, hanem sajátra, mert annak pont olyan vékony és ropogós a tésztája, pont olyan rengeteg zöldség és kevés sajt van rajta, mint szeretem.
most pedig, hogy egy nap szabi, be is váltottam a magamnak tett ígéretet, pizza. viszont mivel nem lehet 1 személynyi tésztát csinálni, lett egy csomó (kb fél kiló lisztből - igazából amennyire 1 zacsi szárítottélesztő elég)
és hogy mi a fene legyen a maradékból? legyen kenyér. úgyis rég sütöttem már.
amikor marina hazaért a boltból, és meglátta, teljesen leöbbent - azt mondta, én vagyok az első ember, akit ismer és kenyeret süt. magyarázkodásnak tűnt, mikor azt mondtam, hogy dehátezaviláglegyegyszerűbbdolga. pedig tényleg.

(egyébként azért olyan szép barna, mert van benne rozsliszt is. kicsike.)

tulipánok

ági volt hollandiában még az ősszel, és hozott nekünk tulipánhagymákat. a konyha ablakába lettek kitéve, hogy megmutassák, mit tudnak. soká tartott, mire kibújtak.
mostmár viszont egyész nagyok.
nyilván érzik, hogy lassan, de biztosan jön a tavasz :)