lementem ugyan edzeni, de nem sok köszönet volt benne, a derekam sajgott, a bokám sajgott, de legjobban a szívem fájt, pedig azt hittem, hogy a futás meg a labda majd jót tesz, eltereli a figyelmemet. de nem tette, csak felerősített mindent, vagy hát nem is a foci nyilván, de mégis képtelen voltam koncentrálni, már hüppögve-szippogva futottam az elkapók után.
aztán az edző félrehívott, hogy mibaj, én meg kibuktam, bőgtem neki pár percet, megveregette a vállam, szar, persze, tudja, hogy szar, jólvan, csináljam amennyire tudom, azért igyekezzek. tessék, zsepi, kell?
és ez tett a legjobbat egész nap, onnantól már legalább lelki problémáim nem voltak egy pár órára, a százszázalékos teljesítményt csak a fájó testrészek akadályozták (oké, azok azért rendesen... :P)