"... Viszont egyre zajosabbak azok, akik egy másik egészségügyi téveszmét hirdetnek, tudniillik, hogy a számos műtét közül speciel a szülést otthon kellene elvégezni.
Érdekes, hogy sem az amatőr szemészetnek, sem a házilagos vakbélműtétnek nincs ilyen tábora...."

"mert lehet, hogy az anyának jólesik a megszokott pókhálókat nézegetni közben, de a csecsemőnek teljesen mindegy, mivel nem is lát el odáig. Neki az a fontos, hogy ha bármi gáz van, akkor a lehető legközelebb legyen a segítség"

ez az otthonszülés téma mindig megdöbbent, felesleges marhaságnak tartottam eddig is, és tótaw most annyira, de annyira jól megfogalmazta azokat a gondolatokat, amik eddig is kavarogtak a fejemben, ha gerébágnes szóbakerült valahol...
olvassátok el.

a tisztelet vajon mi?

akkor mostantól máshogy lesz, semmi mókázás és jófejség és barátkozás, mostantól szigor lesz és tisztelni fogtok, írta magából kikelve X. vagy ha nem is pont így, de ez volt az egésznek a lényege.
a képernyő előtt pedig felhúztam a szemöldökömet. hogy dehát ez nem így megy.
a tisztelet nem attól függ, hogy mennyire vagyunk jóban, a tisztelet nem távolság kérdése, nem fordítottan arányos a barátsággal. sőt. minden barátomat tisztelem, mindenkit másért, mert mind kiérdemelték. merem mondani, őket tisztelem a legjobban, pont a közelről és pontosan megismert értékeik miatt. az adott témákban az ő szavukra adok a legtöbbet és felnézek rájuk, megbízom maradéktalanul abban, amit mondanak.
és vannak emberek, akik hiába állnak felettem a hierarchiában, semmit, de semmit nem mutattak eddig, amiért tiszteletet érdemelnének. elfogadom amit mondanak, mert el KELL fogadnom. de ez minden. megcsinálom, mert muszáj. mert nincs más választásom. de nem értek egyet vele és nem hiszem el.
ez az egész dolog a tisztelettel nem úgy megy, hogy jön ajánlott levélben a határozat, hogy holnaptól márpedig az X felé mutatott tisztelet kötelező. amit X így kap, annak köze nem lesz a tisztelethez, az a néma távolságtartás lesz, a véleménytelen utasításkövetés és nem ritkán a belső megvetés.

kategóriák

a bios-lányok és bios-fiúk olyan arcok, akik annyira jellegtelenek és használhatatlanok, mint egy számítógép, amin van ugyan bios, de hiányzik róla az oprendszer.
a különbség az, hogy míg egy számítógépre olyan oprendszert raksz, amilyet tetszik (de valamilyen tuti felmegy rá) és ily módon egy csomó lehetőséget hordoz marában, a bios-emberekre ez egyátalán nem igaz.

a sebtapasz-pasi (vagy sebtapasz-lány) az, akivel csak a szeretetéhség miatt vagy együtt, mert mellette nem - vagy csak kevésbe - fáj a bármi vagy bárki által ejtett seb, mert párosan szép az élet, mert jó tudni, hogy szeretnek. csak éppen neked nem jelent ezeknél többet.

olyanról beszélgettünk még tegnap este, hogy végül is ki az intoleráns: akinek már az apja, a nagyapja, a dédapja, az ükapja is ebben az országban élt, és pofát vág meg fúj a bevándorlókra,
vagy azok a bevándorlók, akik annyira szemellenzősek, hogy bár a nyugat pénze és kényelme kell nekik, de a kultúráját akár csak minimálisan is befogadni már nem hajlandóak.

az, hogy egy iszlám családban a nőt lenézik és elnyomják, az egy dolog, abba nekünk nincs beleszólásunk, az ő kultúrájuk. de hogy egy nyugat európai város játszótéren egy ilyen családnak a a fiúgyerekét egy "őslakos" anyuka azzal tudja csak leszerelni, hogy "oké, de van mobilom és ha kell, hívom a rendőrséget", mert a szép szóra csak körberöhögi őt a srác, az azért abszurd.
mint ahogy az is, hogy nem a nők (nem ,nem csak arab országokból származók) sokszor nem hajlandóak megtanulni az itteni nyelvet, egy egyszerű kérdésre sem tudnak - és nem is hajlandóak válaszolni. a gyerekek úgy kerülnek iskolába, hogy nem beszélik az ország nyelvét, amelyikben élnek - van hogy már itt születtek, és még így sem.

én tényleg nagyon liberálisan állok hozzá a majdnem mindenhez. most komolyan. messze áll tőlem, hogy bárkit is a származása, a bőrszíne alapján ítéljek meg. de elfogadni csak azt lehet, aki szeretné, hogy elfogadják, nem pedig követeli és kierőszakolja, ahhoz közeledik szívesen az ember, aki nem csak egy helyben áll, hanem szintén megteszi a szükséges lépéseket.

azért nagyon elcsodálkoztam azokon, amiket csőri mesélt.

terápia

tegnap rettenetes napom volt. olyan lélekháborgós.
a baj az volt, hogy álmodtam. túl jót, túl szépet, túl boldogat. aztán felébredtem. és az ébredéssel rádöbbentem, hogy semmi nem volt igaz az egészből, és ettől mélységes letargiába zuhantam, vissza akartam kapni azt álmot, a boldogságot, a mindent.
próbáltam lefoglalni magam mindefélével, ikeába mentem beszerezni még ezt-azt, meg bevásárolni, meg táskákat szabtam.
de nem sikerült, sőt, a táskákat nem tudtam megcsinálni, mert marina aludt és nem akartam a varrógéppel felébreszteni, meg a darálóval sem, úgyhogy sütit se sütöttem.
itt ültem hát este a sikertelenség és önsajnálat szemétdombján, és csak azt figyeltem, mikor kopogtat a depresszió első jele, úgy gondoltam, ennél tényleg nincs mélyebb szarul-érzem-magam bugyra a lelkemnek.
aztán mikor ma felébredtem, már jobb volt, nem álmodtam semmi veszélyest. úgy ítéltem, még valami jó is kisülhet a napból.
rögtön kávézás után megcsináltam a tegnapra betervezett csokis-zabpelyhes kekszet (mert az könnyű, gyorsan megvan, nem lehet elrontani, és NAGYON finom). isteni reggeli volt. aztán előkaptam matildát, és összevarrtam a szuper bicós futártáskámat. talán az első olyan munkám, amit tényleg hibátlannak értékelek, pont olyan lett, amilyennek szerettem volna, amilyennek elképzeltem :)
aztán ebédet főztem, nyárbúcsúztatót, sült zöldségek, fokhagymás-rozmaringos husi meg kuszkusz.
és a házitündér-terápia működik, már mosolygok a tegnapi depin, örülök a táskának, a sütinek, a finom ebédnek, a napsütésnek, és annak, hogy estefele kibicózok egy málnafröccsre ökörsütésre is tán.

magánélet -e?

azon gondolkozom mostanában, hogy hol húzódik az a kényes határ, ami a magánéletre és közéletre fordított idő optimális elosztását jelenti.
én alapvetően önző vagyok: ha tehetném, csak magánéletem lenne, már nem foglalkoznék közügyekkel (ezalatt esetembe a kolis és hákás dolgokat értem), vagy legalábbis csak annyit, amit nagyon muszáj.
van persze a másik véglet: nincs magánélete gyakorlatilag, az összes idejét azzal tölti, hogy másokkal, másokért dolgozzon. ez is egy lehetőség, van aki ezt szereti.
de hol van az a határ, ameddig önzőek lehetünk? mekkora felelősséggel viseltetünk a társadalomért (többi emberért) és mekkorával a családunkért? nemet mondhatunk-e a társadalomnak olyan címen, hogy mi csak kis porszemek vagyunk, lesz más, aki megcsinálja helyettünk? nemet mondhatunk-e a családunknak azon a címen, hogy de ott rám most elengedhetetlenül szükség van?
természetesen megtehetjük mindkettőt. de meddig? mikor áll jó helyen a mérleg nyelve? és melyik esetben lehetnek beláthatatlanabbak a következmények, ha rosszul döntünk?

rozi ügyes

hugi hétvégén kesergett, hogy nem elég nagy a táskája, meg ilyesmi. én meg - mivel haza vittem a táskának szánt anyagjaimat - nagylelkűen felajánlottam, hogy nézze meg őket, hátha megtetszik valamelyik, meg vázolja fel az elképzeléseit, és meglátjuk, mit tehetünk az ügyért.
és hát volt, ami megtetszett neki. a nagyon szép kék, amiből én kisebb, sporttáskára emlékeztető fazonú, vállra akaszthatóst álmodtam magamnak anno. de hugi mást kért, mást is kapott. ötvözve az ő igényeit az én elképzeléseimmel, megszületett ez itt ni:



íves, bővülő alsó rész, leleffenő cipzáras felső, állítható vállpánt. csak a bélés hiányzik, de megígértem hugnak, mihelyt veszek anyagot, lesz az is.

ezzel azonban nem ért véget kreatív pályafutásom, ugyanis hétfőn meg ráakadtam a tükörtojás leírására. a tükörtojást kb. egy éve láttam ájka barátnőm kabátján. horgolt kitűző formában. ő ugyanis egy másfél-két éve rákapott a horgolásra, mindenféle hihetetlen jó apróság kikerült más a keze közül. én meg csak csodáltam, egyszer megpróbáltam én is, de nem ment. most azonban, hogy már leírásom is volt, éreztem, nem állhat semmi az utamba. és valóban: a tükörtojás pont olyan lett, mint elképzeltem. azóta pedig jönnek sorozatban a többiek: a muffin, a pingvin, a piros bogyó.... és ki tudja, hol lesz a vége.
egy biztos: ne vegyél horgolótűt a kezedbe, súlyos addikciót okoz.

hit, valla's, Isten, satobbi

ZM-nel olvastam ma hitet, vallast erinto dolgokrol. ez megadta a kezdoloketet egy poszthoz, hiszen a teman gyakran es sokat gondolkozom.

kezdetben
Lajos bacsi volt regen a hittantanarom. gyerek fejjel nem nagyon szerettem, nem talaltuk a kozos hangot. erdekes modon ez pont kamaszkoromra valtozott: akkor mar orommel jartam hittanorakra, igen hangos es vehemens hitvitakat tudtunk folytatni. nem hiszem, hogy sok hitoktatoval meg lehet ezt csinalni, de o nem varta el, hogy konkretan a Heidelbergi Kate szerint gondolkodjunk barmi hitet es vallast erinto dologrol, meghagyta nekunk a szabadsagot, hogy ugy tekintsunk Istenre, ahogy nekunk tetszik.
sokszor gondolkozom azozn, hogy az en vallasossagom tulajdonkeppen nem is egyhazhoz, hanem Lajos bacsihoz kotodott: miota nincs, nem fogadom el az uj lelkeszt, keptelen vagyok vegighallgatni odafigyelve az igehirdeteset, az o szajabol nem hangzik szamomra kovetendonek szinte semmi. ugyanakkor tudom, hogy ez eloitelet, de nem tudok mit tenni ellene.

hogy vallasos vagyok-e?
nem. nem hiszem. nem tudom es nem is akarom elhinni a bibliat, nem akarom es nem is tudom beskatulyazni az elveimet es gondolataimat egy vallas keretei koze sem. ha kerdezik, akkor megis reformatus vagyok, hiszen azza kereszteltek. de hogy dontheti el barki gyerekkoromban, hogy milyen istenben es hogyan higgyek, ha felnovok?
valamilyen istenre szuksege van mindenkinek, de foleg a mai, szabadon gondolkodo vilagban nem szorithatjuk a hitet a vallasok adta keretek koze, nem ragaszkodhatunk az egyhazakhoz. egesz egyszeruen felesleges: nem lesz eredmenye.

hogy hiszek-e?
miben? Istenben, mint teremto eroben, mint mindenek felett allo valamiben? igen. ketsegtelenul. probaltam elkepzelni, hogy nem volt kezdet es veg, hogy a vilagegyetem vegtelen es orokke valo valami, hogy onmagat iranyitja, hogy nincs nagyobb ero, csak a veletlenek folyamatos sorozata. a gondolat orjito, bizonytalan es felfoghatatlan volt. Isten hihetobb es biztonsagot es jovot nyujtobb alternativa. maradtam ennel (pedig alapvetoen nagyon foldhozragadt es racionalis vagyok).
de hogy hiszek-e a bibliai istenben, aki teremt, pusztit, buntet, iranyit? nem.
nem hiszek a bibliai Jezusban sem, aki isten fia, es folaldoz mindent az emberisegert. hiszek ellenben Jezusban, aki koranak elkepesztoen kiemelkedo alakja lehetett, aki vegsokig harcolt az elveiert es embereiert, aki igenis befolyasolta tobbezer evre a tortenelem menetet, hiszek az EMBER fiaban, aki megerdemli, hogy a mai napig emlekezzunk ra es tiszteljuk.



nekem igy kerek a vilag. es orulok, hogz Lajos bacsi miatt megadatott nekem a lehetoseg, hogy ugy higgyek Istenben, ahogz nekem tetszik. van egy sanda gyanum, hogy ha kicsit is vaskalaposabb, konzervativabb es turelmetlenebb lekeszunk lett volna, ma ateista lennek.

lilahajú nagymama

mivel hideg van és eső, ezért tegnap is meg ma is felvettem a csidicsuda lila sapkámat, amin oldalt még egy horgolt virág is van és nagyon tetszik. mikor hugi meglátott, köszönés helyett kiröhögött és azt mondta, úgy nézek ki benne mint egy lila hajú nagymama.
pedig nem is.

hülye heppek

mindenkinek vannak hülye heppjei. az egyik csak gabonapelyhet hajlandó enni reggelire, a másik csak mac-et használ, a harmadik meg tizekilómétereket fut naponta (bocs, hugi :))
nekem is van sok. ilyen például az alvás-dolog. illetve nem is maga az alvás, inkább a hol vagy hogyan alvás.
első és legfontosabb, a pizsama. ami őket illeti, régen egyátalán nem érdekeltek. egy kinyúlt póló meg valami boxer-jelegű kisgaya és kész. aztán amikor gólyatáborba mentem, vettem egy normálisat, mert mégis. azóta vagyok pizsamafüggő. télen csakis a kockás flanel. nyáron az, aminek kisvirágos ujjatlan felsője és égszinkék rövidnacija van, esetleg amin cukorkák meg sütik virítanak. tavasszal meg ősszel pedig a hálóingek, vagy a lila nadrágos, esetleg a macis narancssárga, amit anya hozott nekem germánföldről.
a második az ágynemű. vettem néhányat leárazáson ikeában, azóta ezeket is csak rendszer szerint lehet használni. mert nincs is jobb, mint télen bebújni a hópehelymintás paplan alá, első tavaszi napsugárkor elővadászni a kisvirágosat, nyáron pedig napsárga takarót magunkra teríteni (az őszi kicsit jellegtelen, drapposbarnás, jó lenne helyette valami lila-bordó-sötétbarna...)
lehet, hogy ez sznobságnak, vagy butasának tűnik. nekem inkább ólyan apróságok, amik segítenek jól indítani, vagy nyugodtan lezárni egy napot.

egészség

ma megint túl sokat böngésztem a neten. ezzel az a baj, hogy ilyenkor hirtelen rengeteg információ (félinformáció?) tódul az agyamba, elveszítem az értelmes mértéket az adott témában.
ma ilyen például az egészséges élet. Nem gondolkoztam eddig azon, hogy mennyire élek egészségesen vagy egészségtelenül. hiszen biciklivel járokdolgozni (általában) tehát mozgok, még ha keveset is, szoktam főzni(általában), tehát nem mindig csak a dzsánkfúd, meg van zöldség meg gyümölcs meg kiegyensúlyozottság. aztán néhány kattintás, és kapod az arcodba, hogy a vitamintabletta így meg úgy, a gabonaféléktől epilepsziás leszel, a fogamzásgátlódtól rákos, ha kimész az utcára, a szmog a tüdődnek árt, ha a szobában maradsz, az a fenékméretednek meg a testtömegindexednek. bio meg update meg test- meg súlykontroll egymást szidják felváltva, sorolva a mérgező és garantáltam halálos szövődményeket.
és hiába írod be a mindentudó gugliba a címszót, arra nincs garancia, hogy az oldal, amit kidob, valóban hiteles információkat tartalmaz. elolvasod, és nem tudod, hogy most akkor melyiknek is van most igaza? mi alapján dönts? (az, hogy hányadiknak is dobja ki a kereső, nem releváns, ugyebár...)
és mindaz a stressz, ami emiatt ér, csak még ront a helyzeten.

az eltűnt edények nyomában

hát mostanában minden "nyilvános" helyen hagyott edénynek, pohárnak lába kél. a koliba nyárra bevackoló angol diákok fel vannak háborodva, hogy bevisszük a cuccokat a konyhából, amik az ő fogalmaik szerint publicok (azaz jaj, kikerült a konyhába, hát leveszem a szárítóról, használom, aztán kajamaradékosan ott is hagyom) valójában azonban a mieink. gyarló dolog volt azt képzelni, hogy majd nyugodtan használhatjuk a konyhát mosogatásra. hát nem, ha kint hagyod a cuccaidat akár egy fél órára is száradni, nyugodtan keresztet vethetsz rájuk. ha mégis meglennének, és visszaviszed őket saját kis vackodba, kivívod egy egész szintnyi cserediák/nyaraló haragját.
nemérteménezt.
de mindezek után ma bejöttem dolgozni, és hiába keresem a virágos bögrémet, valaki más valahol már vidáman szürcsögeti belőle a kávét.
hát affene. pedig utána is néztem mindezen mai élmények után: nem, nem ma van a "nagy nemzetközi edényelcsóró nap".

jön Cordula

anyával beszéltem tegnap, mondta, hogy most jön Cordula. meglepett, bár tudtam, hogy jön a nyáron, de az nem tudatosult bennem, hogy ilyen korán. így valószínűleg nem fogok tudni vele találkozni, pedig jó volna, nem láttam őt 2003 óta - akkor voltunk kint nála hugival berlinben.
viszont ennek kapcsán eszembe jutott, hogy tejóÚristen, hát mikor beszéltem én utoljára rendesen németül. és rá kellett jönnem, hogy roppant régen és valószínűleg hiába is találkoznák Cordulával, meg se tudnék mukkanni. így hát lelkiismeretfurdalásom elaltatása végett elkezdtem gyorsan német zenéket hallgatni, és sürgősen be kell szereznem néhány német nyelvű könyvet is. anyát majd megkérem, ha lesz egy kis ideje, szedjen össze nekem otthon egy pár olyat, amit szerinte el is olvasnék (csak mert van olyan is, hogy Kafka meg Grass, na azokat tuti nem... :P)

kommunizmus

ohh bárcsak valóban ennyi lenne az egész... :P

kivételesen kiegyensúlyozottnak érzem magam. lementek a nagyon hajtós dolgok, lemen a tábor, a vizsgaidőszakon kívül semmi különösen stresszes dolgot nem látok magam előtt.
végre voltam kb-ülésen is, okos voltam, néha kiabáltam, néha tanítgattam. azt hiszem végre sikerült megalapoznom a tekintélyemet, meglátnom elmúlt 5 éves munkám értelmét és gyümölcsét :) lehet hogy csúszok az egyetemmel, de az az egy év közel sem votl hiába.
mintha a helyi ellentéteink is kezdődnek rendeződni: már talán nem fúj ránk annyira az ehk, már talán elfogadja a véleményünket, esetleg hallgat is ránk néha. csak legyünk mi is ügyesek, és el ne dobjuk magunktól ezt a nehezen elért eredményt. ha arra gondolok, hogy nagyon hasonlóról indultunk, mint az otthoni egom:istván dolog, akkor azt mondhatom, hogy egyrészt nagyon-nagyon ügyesek voltunk (félreértés ne essék, nem akarok semmi olyat mondani, hogy az otthoniak nem ügyesek) valamint hogy az ehk-ban ülő 16 műegyetemista milliószor inteligensebb (még ha homlokegyenest különböző elveket vallunk is) mint esztergom politikuokból álló vezetősége.

fogyitájm

szóval a szokásos tavaszi fogyókúra. mondhatnak nekem a norbik meg az alexandrák bármit, én maradok a bevált módszernél: keveset eszik, sokat mozog. ez mindig működik.
ennek ellenére nem kétlem, hogy az ő módszereik jók. hiszen rengeteg ember fogyott velük. a nevükkel fémjelzett termékekkel szemben viszont egyre komolyabb fenntartásaim vannak. egy zacskó zabkorpa miért lenne attól egészségesebb, hogy egy nő stilizált arcképe mosolyog le róla? és ez miért jogosítja fel rá, hogy kétszer annyiba kerüljön, mint a sima? a kekszet, ami meg ápdét 1, ugyan ehetem éjszaka is akár, bár poshadt, keserű íze van és megnedvesedett állaga. az pedig mindkettejük egytáléteire igaz, hogy a vadrizses húsnak, a paradicsomoskáposztának és a zöldséges-pulykamelles egytálnak pontosan egyforma íze és szaga van. rossz.
pedig nem vasgyok finnyás, tényleg nem. de ezek a kaják egyszerően borzasztóak. és drágák. ettől a lehúzástól pedig kiakadok.
persze legalább megértem a taktikát: 1) a terméket jó drágán megveszed 2) annyira pocsék, hogy inkább nem eszed meg 3) de legalább nem maradt pénzed másra, így nem eszel. ettől pedig fogysz.