meggyőződés

sokféle ok miatt követhetünk valamit (embert, eszmét, istent, vagy épp egy piros furgont). lehet a józan eszünkre hallgatva, érvek és ellenérvek mentén döntve, vagy meggyőződésből, elvakultságból, megszokásból, tradícióból. mindezen sok ok közül az egyetlen meggyőzhető, akivel - aki ellen érdemes vitázni, aki érvek mentén dönt. a többivel lehet, de felesleges.
itt van ez az esztergomi dolog is, én személy szerint egészen biztos vagyok benne, hogy józan ésszel itt csak egyféle képpen lehet oldalt választani.
éppen ezért nem álltam le vitatkozni ma, amikor az iroda Másik Esztergomi fiújának egyik elejtett megjegzéséből az derült ki: nem egy oldalon állunk.
mert egyébként nincs vele semmi problémám, sőt. és ez a téma nem is tartozik a munkahelyre. nincs értelme vitatkozni, meggyőzni nem fogom. visszanyeltem inkább a felszökdécselő mondatokat. minek. csak egy is keserű szájíz maradt.
hétvégén kimentünk az egomi zarándoklat végálloomására. előtte pár íméles egyeztetés a lányokkal, mikor , hol is találkozzunk. és az a kósza, halványszürke mondat az egész ímélfolyam tetjén, hogy a Negyedik Lánynak inkább ne szóljunk. nem mintha nem akarnánk, hogy jöjjön, csak hát, a családi vonal, no mindegy, szóval ez inkább ne is merüljön fel konflikturforrási lehetőségként.
az még csak csak oké, hogy négyévente egyszer egy hónapig mindez része az ember életének.
de hogy minden nap... ez nem fair

az a pár nap németországban a munkáról kellett volna, hogy szóljon, de tulajdonképpen inkább a kulináris élvezetek nyomakodtak előtérbe- hát mégis, milyen csudás az, hogy az ember leánya négy csillagos hotelben wörkshop-ol, ahol reggelire-ebérde-vacsorára lazacot lehet enni! illetve hát persze bármi mást is, de én mégsem jutottam túl a schwarzwalder schinkenen meg a lazacon. oh jaj, hát hogy reggelizzek így itthon mosolyogva párizsit, ilyen ízemlékekkel buksi fejemben?
és azok a bajor sörök, azok a bajor barna búzasörök, ohhh.

korán reggel a város egész más, máshogy sietős, mint napközben.
napközben arctalan emberek rohannak el nem figyelve egymás mellett, tömeg mindenütt, mindenki csak a saját célját kajtatja.
de reggel kevesen vannak még, tízből kilencen még alszanak, vagy szűk szemekkel épp akkor próbálják bekapcsolni mamuszban a kávéfőzőt. a többiek azonban szorgos hangyaként cikáznak fel-alá a városban, hogy mire a többiek felkelnek, flottul-rendben vághasson neki a nagyvilág az új napnak.
fut a péktől jövő szállító az utolsó láda zsömlével a boltba, a tanár-előadó az első órára készülve a jegyzeteit olvasgatja a villamosra várva, a postás hozza az újságot, az informatikus is sietve teker az iroda felé, hogy mire megnyomják a gyárban a Nagy Piros Gombot a futószalag elindításához, minden adatbázis rendben legyen.
ezek a kicsit még csipás szemű-álmos arcú emberek még valamiféle bajtársiassággal viseltetnek egymás iránt. ilyenkor az autós még nem dudálja le az útról a biciklistát, a biciklista nem anyázik az úttesten átfutó gyalogosra, a gyalogos nem duzzog a ritkán járó villamos miatt. az eső is mintha megszánna mindenkit és gyérebben szitálna, a portás is mosolyog még a bejáratnál.
és az a biztos tudat, hogy a korán kezdődő nyolc órás munkanap korábban is ér véget, és enyém az egész délután, csak még szívderítőbbé teszi az egészet.
csak ne kéne ehhez reggel ötkor felkelnem...

az első olyan szürke őszi esős reggelen, amikor az ember lyányának reggel hétkor már a munkahelyén kell csücsülnie, elkerülhetetlen a depresszió.
ez a depresszió azonban jól kezelhető egy második reggelivel: croissant-al és kávéval.
a világ máris szebb.

étteremben

a német kollégák meglátogattak minket itt magyarországon, ez alkalomból pedig elvittük őket gianni éttermébe.
hát hű.
nem vagyok nagy étterembejáró (a pénztárcámnak nincs kedve hozzá) és nem vagyok nagy szakértő sem. de ha valamivel le lehet engem venni a lábamról, az az olasz konyha, a maga egyszerűségével és rusztikusságával. és ebben ez az étterem igen-igen jó volt. viszonyítási alapom persze nincsen, hogy milyennek kéne lennie, nem tudom. de hogy incsifincsi volt, hogy nekem döbbenetesen ízlett, az tuti.
a tipikus olasz előételek, a friss saláta, rozmaringos krumpli, a marha rostélyos, a bébicsirke persze nem hordozza magában a kirívás, az extremitás lehetőségét. de ez nem baj, egy jó vacsorához tökre nem is kell a csinadratta, és ezek a fogások hozták a kötelezőt, pont olyanok voltak, amilyennek lenniük kell.
a tészták már jobban megmozgatták az fantáziámat, na de hát tésztabolond vagyok, nincs ezen mit csodálkozni kéremszépen. és mintha csak a homlokomra lenne mindez írva, a pincérfiú annyit szedett a tányéromra, hogy szegény tamásnak már alig maradt. pironkodva kért tőle elnézést, hogy jaj, hát elszámolta, de hát ő úgy tanulta, "ladies firsrt".
és a borok, óóó, máté olyan borokat választott nekünk folyamatosan, hogy, hogy, hogy... szóval ilyenkor örülök, hogy multinál dolgozom, ahol ha nem is gyakran, de időnként azért belefér egy-egy ilyen este a keretbe.
desszertre már nem maradt erőm. a gyümölcsöket levadásztam a tálról, de az almatorta és a tiramisu a fiúké maradt :)

szóval egy tuti: ide visszamegyünk még.

éjszaka biciklizni budapesten, az az igazi, éjjel egykor enyém az üllői út összes sávja, és nem dudálnak le a felüljáróról, szlalomozhatok a nagykörúton, ha úgy tetszik, a hűvös szellőben nem izzadom betegre magam még akkor sem, ha tizenegykét kilométer kell tekergélnem, és pillanatok alatt ott lehetek bárhol, ahol csak akarok.
csak mondjuk sokkal jobb lenne, ha nem ezért bicikliznék az éjszaka kellős közepén, mert a saját majmócaságom miatt már megint fél egyig ültem a munkahelyemen és vártam, hogy felépüljenek az indexek és beimportálódjanat a táblák.
de legalább mindez most nyáron és nem télen, és legalább utána nem haza az üres szobába, hanem valami olyan helyre, ahol várnak.

a DBA kacag

és amikor ezt kaptam munkaidő közben, na akkor nevettem annyira, fennhangon, hogy még a szomszéd szobában is hallották.
informatikusok előnyben :P

a Mosolygós Fiút (Akiről Egyébként Továbbra Sem Tudom Kicsoda) már hónapok óta nem láttam bent az irodában, biztos is voltam benne, hogy már nem dolgozik itt. aztán ma mégis, ettől pedig olyan vidor kedvem kerekedett tökéletesen indokolatlanul, hogy dupla adag habot is nyomtam a kávémra, better dayst kezdtem hallgatni (az egyetlen zenekar, aminek nyomát is nehezen lelem az interneten) és várom, hogy milyen szuper dolgok történnek még ma.
mert már legalább 12 órája nem esik az eső, és moziba is megyünk zsűllel, szóval ma kétségtelenül hepinesz-áradat van.

bringa és a munkahely

bevettek a srácok az ITSH Cycle Banditos BAM csapatba, kész a zárható bringatárolónk és kulcsot is kaptam hozzá, és most reggel az eső sem esett.

még a kezdődő vihar sem tudja elrontani a mai bringajókedvemet

nem az én napom

miután két órát vártam a szabadnapomon a főnökre az irodában, hogy aláírassak vele egy papírt ,nem jött persze - illetve ott volt ő valahol az ezer fős irodaházban, csak nem találtam (de legalább a munkapajtijaim elvileg elintézik nekem)
ezek után a körúton sikerült bringával belecsorogni egy dugóban álló kocsiba, és ezzel a lendülettel lazán betörni a balhátsó lámpabúráját. mondjuk legalább van bringás felelősségbiztosításom, na de akkor is, azóta is a hívogatom a iztosítót meg minden.
asszem, ma már inkább ki sem mozdulok a lakásból.
bár az eddigieket tekintve közel sem biztos, hogy ez megakadályozza a balszerencse további áradását.
inkább elmennék aludni.

kezdődő munkamánia?

nem, nem, és határozottan, még egyszer, hangosan NEM!
az ilyen napokon, mint a mai, jövök rá, hogy nem vagyok karrierista, képtelen vagyok fejfájás és hiszti nélkül túlórázni, nem nekem találták ezt ki.
mert ma egész nap munka volt, lazítás nélkül, ahogy berobbantam a céghez, máris. egészen addig, amíg haza nem indulhattam. aztán itt elővettem a táskából a cégesgépet, és folytattam onnan, ahol az infoparkban előtte egy fél órával abbahagytam. nem tudtam így edzésre sem menni, nem tudtam így semmit csinálni.
gyűlöletes dolog az ilyen. ezért nem leszek bahamákon nyaraló menedzser soha, mert ahhoz abszolválni párszáz maihoz hasonló napot, hogy megmutassam, mennyire tudok.
hát én nem akarom megmutatni. jól kicseszek velük :P

a nagybetűs stressz

borzasztó, ha az embernek olyan kollégája van, akit nem csak, hogy nem szeret, de aki nagyjából 10 perc alatt tudja az ember vérnyomását az egekbe nyomni.
még szörnyűbb, ha ezzel az emberrel napi 8 órában össze vagy zárva.
elég idegőrlő.

teakonyha kisszínes

két konyha is van itt az emeleten: az ebédelős, és a teakonyha. ez utóbbi kicsi, ácsorgós, majd' mindenki, aki szinten dolgozik, megfordul ott. legtöbbjüket csak arcról ismerem - vagy még arról sem. hiába, nagy az emelet, mi pedig csak egy kicsi, elzárt részleg vagyunk.
reggelente pedig mindig tumultus van, ilyenkor történnek - hangzanak el blogolni való dolgok, mint például:

- már office-outfitben, kisszoknyában-kötöttkardigánban átlibegek én is a kávémért, széles reggeli mosollyal köszönök annak, aki ott van. nem ismerem, talán csak látásból, de hát annyi ember van itt. köszön ő is, és kérdezi, hogy "és messziről jársz be biciklivel?". én meg csak lesek, hát rólam itt mindenki tudja? a homlokomra van írva, hogy biciklista? mintha csak én lennék a téli bringázzmunkába céges kabalafigurája. és persze vidáman és örömmel felelgetek, mert ez mennyire tökjó és pozitív már :)

- van abban valami bájos, amikor marcona arcú informatikus férfiak a reggeli kávéjuk melett arról beszélgetnek, hogy "Jaj, és tudod, milyen KASPÓT vettünk tegnap a Butlersben?"

kezdődhet a munka

de csak ha minden szükséges hozzávaló már az asztalon van :)

bicók a belsőudvaron

a bringák tulajdonosait nem ismerem. pontosabban a balance-ét igen, az solymié, és az egyik trekking meg a mosolygósfiúé (de őt sem ismerem, csak archoz tudom rendelni a vasat), egy másik pedig zitáé (de nem tudom, melyik, meg télen különben sem, csak most a sztrájk alatt van megint).
mégis, már kicsit ismerősként kezelem mindet, és fura, ha valamelyik nincs a helyén, mert mindegyiknek fix helye van, úgyám. a dancelli fixi mindig közvetlen mögöttem áll a padkához állítva, jóval mögötte a balance kitámasztva, a lila-fekete monti pedig az ajtóval szembeni oldalon a falnál pihen, aztán van még a szürke, ami mindig kint az ajtó előtt vár a fához láncolva. ők voltak a tél mindennapos szereplői. aztán a feketemonti a szarvakkal az első padnál, ő is gyakran csatlakozott most a hidegben is, a szegény matrixot pedig jól ittfelejtették, napok (hetek?) óta ki van már kötve a második padhoz. időnként belepi a hó, aztán leolvad...
és most, a sztrájk alatt megjelentek a régi ismerősok is, a lila-sárga bájosan bumfordi radiant például, ha azt meglátom, mindig vidám leszek :)

(jaj és azt is észrevettem ám, hogy a piros-fehér KTM strada, amelyik meg a koli előtt lakik a korláthoz lakatolva, és egy időben következetesen keverték páran luival, gyönyörű új pályakormányt kapott karácsonyra rikítópiros bandázzsal :))

rozi vs. németek

részlet egy levelezésből (vigyázat, németül):

rozi:
"...Für mich war es nicht wegen der Sprache uneindeutig, sondern wegen der Logik...."

német:
"...ich glaube, das mit der Logik, lag ursächlich an unserem grandiosem typisch deutschen Satzbau… Wir sind wahre Meister darin, einfache Dinge völlig verdreht und irrsinnig kompliziert zu Papier zu bringen... lol..."

tegnap vagy sportközeli tevékenységet folytattam, vagy standby üzemmódban agonizáltam. a normális állapot kimaradt, nem voltak átmenetek sem a kettő közt.
az, hogy az ilyen szintű agyzsibbadtság oka mi volt, nem sikerült megfejteni. mert 4 órát azért aludtam éjszaka, ami kevés, de volt már kevesebb is, és nem voltam tőle így kiütve soha. másnapos sem voltam, a másnap ennél sokkal rosszabb, az fáj is és nyúz, ez nem csinált semmi ilyet. csupán alig éltem. az átlagos 90-100% körüli pörgés helyett a maximum, amit ki tudtam magamból préselni, a 10% volt. a napi átlag inkább csak 2.
már a reggel is furán kezdődött. nem kívántam kávét. KAKÓT ittam helyette. nem tudom, mikor volt utoljára példa ilyenre. aztán elfelejtettem reggelizni. tényleg elfelejtettem. csak bambultam zsibbadtan magam elé, kezemben bögre, agyamban teljes üresség. nem villant fel a kis "egyél!" lámpa. néha felmerült bennem, hogy a reggel valahogy más szokott lenni, valami mintha kimaradt volna, de ezt betudtam a kávé-helyett-kakaó dolognak. biztos csak emiatt.
de hát hiába az élettelenség, munka van, be kell menni. óvatosan tekertem végig a körúton, csak semmi rohanás, nem bíztam magamban. miután beértem, csak lezuppantam a székembe. egy órába telt rávenni magamat, hogy elmenjek átöltözni, meg kávéért. duplakávéért. ez a kis kirándulás viszont annyira kivette belőlem a maradék energiát is, hogy ebédelni megint nem voltam hajlandó elmenni - azon egyszerű ok miatt, mert akkor fel kellene állni a székből. á-áá, no way. hál' Istennek találtam a fiókomban egy tábla csokit (70%os, narancsos, nyamm...), ez megmentette a napomat. látjátok? minek ide főtt kaja.
bent a cégnél egész nap azzal küzdöttem, hogy nyitva tudjam tartani a szememet. elég sokan nevettek rajtam, és volt, aki megjegyezte, hogy roppant szarul nézek ki. nem ellenkeztem. úgy is éreztem magam. komolyan nem tudtam, hogyan fogok visszaülni hazafelére a bringára, de aztán sikerült, ahogy kiértem a kapun, a frisslevegő felpörgetett annyira, hogy azzal el tudtam gurulni hugiékig, aztán haza, aztán még niára.
merthogy azért este még elmentem niára is, mert áginak megígértem még előző nap (meg aznap a duplakávé 15 percig tartó hatása alatt meg is erősítettem :P), és nem volt pofám lemondani. szeretek oda járni, de tegnap azt is csak ímmel-ámmal, nyűglődtem, szenvedtem. nagyon. de legalább végigcsináltam.
aztán végre-végre haza, ledobni a cuccokat, végignyúlni az ágyon. ott szembesültem megint a problémával, hogy fel kéne állni és elmenni fürdeni. jajnemár. olyan jó most így. aztán némi erőgyűjtés, ímélolvagatás és írogatás (háton fekve, úgy, hogy mellettem van a laptop, szóval elég lassú és nehézkes dolog volt :P, iwiwcsekk, fészbúkcsekk, időelb*ás, aztán csak elvonszoltam magam a fürdőszobáig.
utána már csak szundi. végre. mint akit agyonvertek, úgy aludtam.

ahogy közelednek az ünnepek, egyre kihaltabb a virtuális világ. az emberek szabadságra mennek, vagy haza a családjukhoz, vagy forraltborozni a barátaikkal. nem ülnek egész nap a gép előtt, nem írnak bejegyzéseket, hozzászólásokat, nem küldenek emaileket és üzeneteket.
és ez így van jól, a karácsony - ha nem is giccsesen a szeretet, de mindenképpen a valóság ünnepe, visszazuhanni a pozitív értelemben vett hétköznapokba, az igazi arcok és emberek, a valódi értékek közé. hátrahagyni a biteket, valós színeket látni a 32bitmélység helyett, levenni a fülhallgatót és gyerekzsibongást hallgatni a playlistek és soundtrackek helyett, átkiabálni a szomszéd szobába az msn helyett és puszit adni az email végi "üdv: k" helyett.
hiányzik már anya és a mamik és a gyerekek, igényem lenne a meghittségre és a fészekmelegre.
irigyen nézem az emberek neve mellett az offline jelet. én is szeretnék már. de még holnap estig tuti online.
addig legalább gondoljatok rám, ti ott a realityben.

karácsony előtt. mindenki szabin. nincs munka. bent kell lenni. unalom.
a napom apró fénypontjai, ha valaki mailt, üzenetet küld, vagy új bejegyzést jelez a google reader - akkor van mivel elfoglalni magam pár percre.
írjatok nekem, szóljatok hozzám, jaaaaj....

a srácok az irodából

a srácok az irodából nehezményezték, hogy nem írok róluk semmit, pedig mennyire szeretem őket, és hát pedig még teázni meg kávézni is velük megyek, és igazán megérdemelnének már egy bejegyzést, milyen is vagyok már, hogy eddig nem volt.
szóval hatalmas helló ezért innen a bekaptímnek: laci, kleine, csabi, andrás, gabi, szevasztok :)