nem is tudom pontosan, mikor vettem a Névtelen Laptopot. legalább négy éve, de lehet, hogy öt, valahogy úgy. még kint a termóban laktam, az biztos.
nagyon szerettem azt a gépet, igazából nem is tudom, miért nem adtam neki nevet. mindennek nevet adok, ami közel áll hozzám, hozzám, amit sokat használok, a kocsinak, a varrógépnek, a bicikliknek, még a karácsonyfának is.(oké, anak csak egyszer, de teljesen kiakadtam, amikor kellett dobni, úgyhogy azóta lett háziszabály, hogy tilos rövid élettartamú dolgoknak nevet adni. aminek neve van, az sokkal közelebb áll mindig)
mindenesetre a Névtelen Laptop már nem volt a régi, szolgálati ideje lejárt, és bár tisztességesen működött, mégis. olyan hangja volt már, hogy a Lekvárfaló csak diszkréten helikopternek hívta, az akkumulátora nem bírt ki kettő percet sem. legutóbb is több mint egy hónapig tartott, mire vettem hozzá tápkábelt, jó mutatja ez, hogy már mennyire nem használtam szívesen. mert sokáig tart, míg betölt, mert hangos, mert csak madzagról működik, mert nehéz, mert nehézkes rajta az XP. meg nyilván még egy csomó egyéb érvet fel lehet vonultatni amellett, hogy miért volt MUSZÁJ nekem egy új gép (a kontra-listát pedig mostmár fedje homály mindörökre), mindenesetre fontolgattam másfél hónapig, hogy kell-e. ez alatt a másfél hónap alatt leginkább a lekvárfaló gépét nyúltam le használatra, az enyémet kb csak akkor kapcsoltam be, ha szkájpolni valóm volt zsűllel. ez azonban már kezdett kényelmetlenné válni és háztartásbeli ellentéteket szülni (már megint bejelentkezve maradtál fészbúkon, és a nevedben lájkoltam valamit, jáááj, figyelj már oda!) szóval úgy döntöttem, kell az az új gép.
az elvárásaim konkrétak voltak: kicsi, könnyű, NEM netbook, windows, OLCSÓ (mármint úgy relatíve) ennek egyetlen gép felelt meg, a lenovo ThinkPad Edge E325. ami, gottzájdánk, ráadásul még piros is. hát kel ennél több? (kellene, mondjuk egy intel core i3as processzor az amd e-450 helyett, na de ne legyünk maximalisták)

szóval most egy ilyenem van. a helikopterrel még nem tudom, mi lesz, nem tudom, megvesz-e még valaki egy ilyen gépet. de mindenesetre online kalandjaim innentől a Maryska kévre hallgató piroskáról folytatódnak, majd beszámolok róla, hogyan muzsikál a kisasszony.

mosógép mizéria

nos, ma kidobtunk az ablakon valamivel többet, mint párezer forint, és gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal.
de legalább nem kellett új mosógépet venni.
szóval az van, hogy beköltöztünk ide az új albiba, és itt van mosógép, és bár nekünk van saját, de az felültöltős, ide meg csak elöltöltőst lehetne berakni, szóval használjuk azt, ami a lakáshoz jár.
nem is volt vele sokáig semmi probléma. aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy nem centrifugál rendesen. aztán meg egyszer csak tűzforróan vettük ki a rukáhat a gépből, a lábtörlőnket még meg is olvasztotta, hát úr isten, nem jó ez így, szerelőt kell hívni.
hívtuk is, jött is.
kiderült,
- a forró ruhák azért voltak, mert van szárító funkciója is a gépnek, amit a gombok bizonyos kombinációjának benyomásával lehet előhívni - ezt sikerült produkálnunk véletlenül
- a centrifuga azért nem ment rendesen, mert a szűrő már teljesen tele volt és így nem tudta rendesen leszivattyúzni a vizet. szóval csak ki kellett tisztítani a szűrőt (amit ugyebár mi is meg tudtunk volna csinálni)

meg ha már itt volt, megtisztította a csövet ott ahol a falba megy - de az nem lett volna létfontosságú. meg kicserélte a törött nyitókáját a mosógép ajtajának.

kifizettem hát a jó sok pénzt a nem létező, meg az egyébként magunk által is orvosolható hibáért (meg szombati kiszállásér, ugye-ugye)
DE legalább az elöltöltő ajtókának van új kilincse.

ez a kilincs a következő egy óra folyamán, a második nyitás alkalmával letört.

de legalább nem kellett új mosógépet venni. és kiderült, hogy van szárítógépünk

amikor a zsűlnek (aki épp külföldön tartózkodik, ezért csak online kapcsolatteremtésre alkalmas épp) elmeséltem a webkamerába, hogy paradicsomot ültettem , meg virágokat és zöldfűszereket, és hogy három virágládám is van az erkélyen, és milyen csudajó az új erkélybútorunk, akkor a zsűl elhúzta az orrát, rendesen elfintorodott, hogy ez olyan felnőttes.
hát kérem nem. ez nem felnőttes, hanem végtelenül menő, és majd amikor a balkonparadicsomunkról szemezget nyáron, akkor már biztosan szerinte is menő lesz, meg amikor jövő héten hazajön látogatóba és majd színes virágok közt szürcsölheti a kávéját a balkonon napozva és kindlit olvasva, miközben mókus úr és harkály úr randalíroznak fent a fán, akkor már tuti szerinte is tök menő lesz :P

a paradicsomok egyébként még a hálószoba ablakban várják, hogy kikelhessenek - az a növényovi. a többieket már kiereszetettem a tavaszba.






oké-oké, szóval kertészkedésről és macskáról blogolok, ettől még nem vagyok túl felnőtt, kicsit sem öreglány, és ez életem elég cool. tényleg.

raji megnőtt. nem az az édes kis szőrgombóc már, aki volt a régi szép időkben. helyette egyfolytában magyarázó finnyás majdnem-kandúr. jójó, továbbra is tök cuki természetesen, a maga majnem-kandúr módján.
mert már csak majdnem. bizony meg kellett válnia férfiassága két ékétől, mert hát szobacica ugyebár, neki is, meg nekünk is jobb, ha nem hepciáskodnak itt a hormonjai. ez akkor vált végleg tisztává, amikor PONT akkor sikerült prezentálnia hogy "én bizony a fütykösömet már nem csak pisilésre tudom már ám használni, bizony, nézzétek csak, háháá" amikor vendégeink voltak.
így hát meglátogattuk kedvenc állattorvosbácsinkat aki egy csábos mosoly kíséretében először elkábította, majd egy laza nyisszantással férfiatlanította a macskát.(ezt csak tippelem, én kint hüppögtem a váróban) és eddig minden rendben is volna, de a műtét után mondta, hogy "és hogy ne legyen olyan vérszagú, raktam rá egy kis parfümöt" jó, köszi, ennyit tudtam elrebegni akkor és ott a könnyeim között, mert hát csak az volt a szemem előtt, hogy az én kis drágámat bántották, ráadásul az én utasításomra.
ugyanakkor a dokibácsi ezen kis mondata egészen más színben tűnt fel, amikor a macska még két nap után is bődületes pacsulifelhőt húzott maga után, szag alapján egy apró szippantással lokalizálható volt, hogy a melyik bútoron fetrengett nagyobbegyenlő kettő percnyi időt. illetve ez a szag a bútorolból persze hogy nem távozott hosszú napok elteltével sem.
lázadtam. visszamegyünk reklamálni. ez így nem járja. hát mi ez már. visszacseréljük a pacsuliszagot a macskagolyókra, ennél minden jobb!
aztán végül a macska megfürdetésével oldottuk meg a problémát - félig, mert a macska még mindig szagos, de már nem annyira, hogy nyomot hagyjon.
egyébként raji roppant hamar kiheverte a megrázkódtatást (mármint a műtétet, a fürdetést valószínűleg még nem :P) és már olyan macskás dolgokat is csinál, mint keresztbe-kasul kergetni a lakáson a gombolyagot. engedély nélkül, lopott gombolyaggal, természetesen.

minden nőből előtör időnként bridzsit dzsónsz, amikor egy kevésbé szép február végi reggelen rááll a fürdőszobamérlegre, majd ugyanazzal a lendülettel ugrik is le róla, apró sikkantás kíséretében, mely ha artikulált lenne, valahogy így hangozna "ó nem, istenem, nem, nem, az nem lehet!"
de mivel a sikkantások genetikáhuknál fogva artikulálatlanok, így marad annyi, hogy, hogy "I!" valamint annak a kétségbeesett ismételgetése, hogy "hetvenkettő...hetvenkettő" (a szám teljességgel légből kapott, SEMMI köze sincs a valósághoz)
a nő eztán rááll újra a mérlegre. először fél lábbal, kicsit előre, kicsit hátrébb, de ezek a SZAR DIGITÁLIS CSODAKÜTYÜK ezekkel még trükközni sem lehet.
szóval hetvenkettő.
akkor a nő elhatározza, hogy fogyókúra kell ide. száműzzük a szendvicset. a cukrot a kávéból. a csokit. (de az almássütit nem, mert abból egy egész doboznyi maradt még hétvégéről, kidobni csak nem kéne, de a nő trükkös, azt mondja, majd eszek sütit reggelire, olyankor még ápdétnorbi szerint is lehet, szóval ez tulajdonképpen ábszolúte diétás. ezen a férfi kissé nevet, mert a nő még tejszínhabot is nyom a süti mellé reggel, de egy zord pillantás rendreutasítja rögvest. ne nevetgéljünk kérem, a fogyókúra komoly dolog)
a nő pedig szenved. napjában legalább négyszer elmondja, hogy ő kövér és ne is próbálják meggyőzni róla, hogy nem, hiszen a nadrág nem hazudik. a nő egész nap éhes, pedig nem eszik lényegében nézve keveset, csak a tudat, hogy többet nem is szabadna, marja a gyomrát.
aztán amikor a nő azon tanakodik, hogy hogyan is juthatott idáig akkor eszébe jut, hát persze, mert az elmúlt hetekben csak békávézott meg autókázott, meg csokit evett meg csülköt meg ilyesmit. de most itt a bicikliszezon, és hát egyébként is, most a kétszer hat kilométer sík terepet kétszer kilencésfél hegymenetre cserélte, és mostmár úgyis minden nap biciklizik, ha csak egy kicsit odafigyel, és mondjuk csak a csokit hagyja el, és a szendvicseket csak kisebbre cseréli, és majd újra rendszeresen fallabdázik(ez megelőlegezi magának, hogy a férfi erre majd úgyis igent mond) máris olvadnak majd le a kilók. a bikiniszezonig úgysincs mitől tartani.
a nő megkönnyebbül. felmenti magát a diéta alól.
de azért csak fél adag vajat tesz a vacsorába :P

alapvetően nincsenek ellenemre a meglepetések, de mondjuk az olyan jellegűeket, mint a "sajnálom, a járatát törölték", na azokat annyira nem szeretem. sőt, ha mindez úgy hangzik, hogy "es tut mir leid, ihr flug wurde aber gestrichen" na azt még kevésbé. mert ez ugye azt jelenti, hogy mindez valahol németland kellős közepén történik, és így a megoldás sem olyan egyszerű, hogy fogok egy taxit és duzzogva hazamegyek.

budapestről düsseldorba még közvetlen járattal mentem, de visszafelé már hamburgi átszállással foglaltak nekem jegyet. még örültem is, hogy nem frankfurton kell keresztül mennem, mert ott ugye sztrájk meg minden, így bezzeg milyen jó lesz, délre már itthon is leszek.
düsseldorfban a repülőre még minden gond nélkül szálltam fel (tekintsünk most el a heveny másnaposságtól és a krónikus kialvatlanságtól) örültem, hogy hogy nem késik, így legalább elérem a csatlakozást (túl sok időt nem hagytak átszállásra)
amikor hamburgban a hivatalos indulás idején még beszállni sem lehetett a gépre, nem aggódtam. elég gyakran van ez így, nagy repülőtér a hamburgi, kissé biztos összecsúsztak a dolgok, majd indulunk. de csak nem, csak nem. aztán jön a hír: ferihegyet lezárták, mert hó és jég.
ó jaj.
ott vagyok tehát valahol elveszve németországban, messze a német állomáshelyemtől, messze a célomtól, internetem nincs (a nálam lévő 3 wifis eszköz egyike sem kezelte az ingyennetet a reptéren) a gyomrom korog (számítottam a repülős szendvicsre, nem vittem magammal kaját) pénzem nincs (szinte az utolsó centre kiszámolva elköltöttem a pénzem, oké, ott a bankkártya, na de akkor is). a tömeg megindul, versenyt fut a Lufthansa jegyeladó pultjához, verseny a még szabad helyekért a később Budapestre induló gépekre. de háhá, nincs több pestre induló gép ma. nem baj, jó lesz bécs is, oda van egy csomó járat még aznap. de nem voltam elég gyors, csak a sor közepén állok, lemaradok nem csak az egy, de a két óra múlva induló gép jegyeiről is.
van még valamije mára? kérdezem könnyező szemmel a hölgyet a pultnál. nem viselem jól a stresszt, az ilyen jellegűt semmi képpen sem. ha a gyomrom tele lenne és nem kavarogna, és a fejemben nem háborúznának méhecskék, minden sokkal egyszerűbb lenne. az az utolsó sör tegnap nem kellett volna. na de megvolt az is, meg ugye ez a stressz itt, és ezek ketten egymást karöltve csavargatják a könnycsatornáimat, és festenek ovis kislányhoz is méltó síró-pírt az arcomra.
de megnyugtatnak, este fél hatkor még van egy gép bécsbe, ott hely is van. oké, jó lesz, ide vele. kapok mellé egy ebéd-bónt is (éljen! ÉLJEN!!!) egyik oldalról: sovány vigasz a 6 órás késésért. másik oldalról: ez még a repülötéren is elég egy óriási snitzelre, sültkrumplira és üccsire. legalább a gyomrom fellélegezhet.
pár gyors telefon után kiderül, hogy a helyzet még mindig csak félig rózsás: az utolsó busz a bécsi reptérről pestre 15 perccel a gépem tervezett landolása után indul. huh. ez így elég necces... de a Lekvárpusztító felajánlotta, hogy kijön értem kocsival Bécsbe.
így aztán haza is értünk még este tizenegy előtt, ami végül is csak olyan szumma tíz órás késés volt a tervezetthez képest. de legalább sikerült tényleg még aznap hazajutni.

Met ner Pappnas gebore

szóval ugye a hónap elején kezdtem dolgozni az új munkahelyen, és alig töltöttem ott másfél hetet, mikor is a főnök úr megkérdezte, hogy Frau Göbölös, lenne-e kedve Düsseldorfba menni? én meg természetesen kapva kaptam az alkalmon, és amikor kiderült, hogy ez pont aznap kellene hazajönni, amikor a düsseldorfi karnevál kezdődik, olyan kedvesen mosolyogtam a telefonba, hogy a főnök csak megkérdezte, hogy esetleg kíváncsi vagyok-e a karneválra, na jó, ha igen, hát akkor maradhatok péntek reggelig csütörtök este helyett.
mindent persze nem láttam így sem, mert hát az csak egy nap volt a karnevál 4 vagy 5 napjából, de azért mély nyomot hagyott bennem. az egyik kollega volt olyan kedves, és a napközbeni megnyitóra elkalauzolt minket - a "csak kiugrunk kicsit, aztán jövőnk is vissza dolgozni" felkiáltásból egy 2 órás extra szünet lett, pár pohár sörrel ("ugyan már, ennyitől még tudunk dolgozni!") majd munka után a céges karnevál - miután ugyanis láttam a délelőtti verziót, úgy döntöttem, nem merek egyedül kimerészkedni az esti őrületbe, inkább választom a kissé már ismerős arcokat az irodaépület biztonságos üvegfalai közt :)
szóval aki azt gondolná, hogy a németek savanyújánosok (sokan gondolják ezt) és nem tudnak igazán mulatni (sokan látják így) az menjen ki a a karneválra. mert az valami hihetetlen. valószínűtlen. semmiben nem hasonlítható a mi kisstílű farsangunkhoz.
hogy beöltözni kötelező. én ezt nem vettem komolyan, mert a beöltözős bulikra az embereknek általában 15 - max 30% vesz fel tényleg valami mókásat. node így az utcai árustól kellett sürgősen vennem egy flitteres kalapot meg egy bohócorrot, mert nem akartam kilógni túlságosan a business-confirm outfitemel. jobbra tőlem egy banán töltötte magába a sört, balra egy gorilla szürcsölt valami töményet, előttem egy csoport boszorkány énekelt, mögöttem meg matrózok táncoltattak méhecskéket. a matrózok voltak a lányok, a méhecskék a fiúk. just to know.
és mindehhez a zene - a KARNEVÁLI zene, ami az én fülemnek valahogy a blasmusik, a jodli és a német dáridó furcsa keveréke, és ezt ordítja nagymama és tinédzser unokája egymásba karolva az utcán - szürreális. zseniális.
folyik a sör, a bor, a mit-tudom-én-mi napkeltétől napnyugtáig. háromkor még telefon-konferenciázol, négykor ugyan azokkal az emberekkel már lent táncolsz az ebédlőben. a különbség annyi, hogy a teamleader az öltöny és szúrós szem helyett most hippiparókában és napszemüvegben nyomul, a titkárnő indiánlány-szerelésben hozza ki a harmadik kört, a kedves kolléga a bajor bőrnacijában leginkább egy kertitörpére hajaz, és akárhányszor leveszed a bohócorrot, hogy levegőhöz juss, rád szól, hogy tedd vissza, és kinevet.
sör-kolbász-zene-tánc-sör-perec-zene-tánc, ez ismétlődik négytől tizenegyig, amikor is a magyar ember lánya hazavánszorog a hotelbe, mert hát holnap korán kell kelni, indul a repcsi.
aztán a fél világon és három repülőtéren keresztül hordozza a lila flitteres kalapot, és minden reptéri dolgozó mosolya furcsáról megértőre változik, amikor a tekintetük a karikás szemről és kalapról a beszállókártyára vándorol. ja, hogy düsseldorfból jön.

kép a karneválról nincs. (asszem mindenkinek jobb így :P)

itt a testvéremnek prezentálom szkájpon csodás álöltözetemet