korán reggel a város egész más, máshogy sietős, mint napközben.
napközben arctalan emberek rohannak el nem figyelve egymás mellett, tömeg mindenütt, mindenki csak a saját célját kajtatja.
de reggel kevesen vannak még, tízből kilencen még alszanak, vagy szűk szemekkel épp akkor próbálják bekapcsolni mamuszban a kávéfőzőt. a többiek azonban szorgos hangyaként cikáznak fel-alá a városban, hogy mire a többiek felkelnek, flottul-rendben vághasson neki a nagyvilág az új napnak.
fut a péktől jövő szállító az utolsó láda zsömlével a boltba, a tanár-előadó az első órára készülve a jegyzeteit olvasgatja a villamosra várva, a postás hozza az újságot, az informatikus is sietve teker az iroda felé, hogy mire megnyomják a gyárban a Nagy Piros Gombot a futószalag elindításához, minden adatbázis rendben legyen.
ezek a kicsit még csipás szemű-álmos arcú emberek még valamiféle bajtársiassággal viseltetnek egymás iránt. ilyenkor az autós még nem dudálja le az útról a biciklistát, a biciklista nem anyázik az úttesten átfutó gyalogosra, a gyalogos nem duzzog a ritkán járó villamos miatt. az eső is mintha megszánna mindenkit és gyérebben szitálna, a portás is mosolyog még a bejáratnál.
és az a biztos tudat, hogy a korán kezdődő nyolc órás munkanap korábban is ér véget, és enyém az egész délután, csak még szívderítőbbé teszi az egészet.
csak ne kéne ehhez reggel ötkor felkelnem...