egyenlőre még komolytalanul, de egyre többször eszembe jut, hogy vajon eljön-e a pillanat, amikor felteszem a kérdést a Lekvárpusztítónak, hogy nem folytatnánk-e inkább odaát a másik országban.
Nem vagyok az az emigráns fajta, és szeretek itt élni. és tudom, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években még olyanabb volt, mint amilyen itt most készülőben van. de kicsit úgy érzem, olyan ez, mint hogy valaki vakon születik, vagy később veszíti el a látását - az utóbbi nehezebben viseli, mert tudja mit veszít.
én is nagyon nehezen viselem. pedig talán csak olyan dolgokat nem olvashatok a jövőben, amit nem olvastam el eddig sem. és szinte egyátalán nem nézek magyar tévét (nem valami felsőbbrendűségérzés miatt, hogy ilyenszennyeténnem, hanem mert ugyanazt a szennyet én a német adókon nézem. így alakult) és mégis-vagy tán épp ezért felháborít, hogy a lehetőségét is elveszik, hogy olyan dolgok is menjenek ott, illetve úgy menjenek ott, hogy kedvem legyen megnézni.ragaszkodom a nyugdíjamhoz, amit talán meg sem érek, hogy megkapjam, és ragaszkodom hozzá, hogy magam dönthessek, hogy az önállóságot és a gondolkodásra való képességet ne büntessék, áttételesen se.
dühös és szomorú vagyok mindezek miatt, mert tudom, hogy ha nem jön a jótündér suhintani egyet a varázspálcájával, hogy hirtelen minden újra habos és rózsaszín legyen, akkor semmiképp nem lesz most jó. mert itthon a bekorlátozottság, a hülyének nézettség és bizonytalanság, máshol meg a gyökértelenség és lelkiismeret-furdalás.