huginéni mindig kényesen ügyelt rá tesiórán, hogy a relatív (magunkhoz mért) teljesítményünket értékelje, ne pedig a konkrét métereket és másodperceket. így nekem például mindig volt annyi plusz ötösöm, hogy felkerekedett 4,51-re az átlagom, az örökké gyászos atlétikabeli eredményeim ellenére.
de hiába ez a pozitív hozáállás és elszámolás, nem sikerült belőlem kiölni a számoktól és eredményektől való rettegést.
pali edzésre felmérőt ígért. futnunk kell, 40 yardot, meg pár beállított pályát. kíváncsi, mennyire vagyunk gyorsak, mennyit tudunk majd fejlődni, ilyesmi. úgy volt, hogy múlt kedd - ezt nagy megkönnyebbülésemre akkor elhalasztotta csütörtökre. akkor viszont a hó miatt végül az egész edzés elmaradt, úgyhogy az aktuális állás szerint majd most kedden. és én mindig iszonyúan örülök, hogy elmarad, cserébe minden edzésnapon már előre görcsben van a gyomrom, hogy ajaj, mostmár ma már tuti lesz. rettegek attól, hogy én leszek a leglassabb, félek, hogy nem tudok eleget javulni, utálom, hogy emiatt emésztem magamat, ettől pedig hülye önmarcangolás lesz az egészből.
tudom, hogy senki nem fog beszólni, leszólni, hogy attól, hogy nem vagyok szupergyors, még lehetek jó másban. mégis, nem szeretnék szembesülni számszerűsített valósággal.
jaj, legyek már túl rajta.