fly me to the moon

szóval a repülés, mostanában nem tűnik annak a legeslegbiztonságosabb dolognak.
ennek ellenére én nem tartok a hétfői úttól (munkatársnő tuti igen, ő amúgy is, mindig is.) nagyon szeretek repülni. pedig mostanában a müncheni ingázás miatt már elég sokat ültem repülőn, még mindig verekedni tudnék az ablak melletti helyért (eddig még nem kellett :) ) és még viharos időben is hozzá vagyok tapadva az ablakoz. nézem a felhőket, bámulom az Alpok csúcsán a nyári havat, számolom a német falvakat, amik felett elszállunk, próbálok rájönni, melyik folyó felett repülünk éppen.
az éjszakai utazás a legjobb, olyankor gyönyörű a világ. mielőtt keresztülszálltunk a felhőn, felülről közvetlen a gomolygó fekete puhaságot láttam csak, alulról a fekete, ezüstszál-utakkal hímzett, aranyszín város-brossokkal kirakott bársony országot. felül az elképzelhetetlen semmi, alul meg csupa-csupa gyönyörűség. csodás volt.
aztán amikor legutóbb jöttünk haza, valami furcsa kanyar volt az útban. elmentünk egészen keletnek, és onnan visszafordulva cserkésztük be a repülőteret. csakhogy nem figyeltem eléggé. ezért amikor bemondták, hogy leszálláshoz készülünk megint kényelmesen az ablakhoz tapasztottam az orromat, bambultam - kerestem a Dunát. merpt annak ugye ott kéne valahol lennie. de nem volt. a folyó, ami felett elrepültünk, rossz irányba folyt. nem voltak hegyek. egy árva dombocska sem. pedig hát basszus, buda, meg a dunántúl... legalábbis a balatont kéne látnom, ha a síkabb rész felől jövünk de nem. kétségbe estem. úristen, rossz gépre szálltam. eltérítettek. kényszerleszállunk . bármi. mondjuk az gyanús volt, hogy rajtam kívül mindenki nyugodt. csak egész a végén derült ki számomra ez a másik-irányból-jövünk turpisság. :P

hétfőn gépre ülök megint, hajnalban megint, aztán szerdán megint, csak délután, megint. nem izgulok, nem repülünk óceán fölé.