minden elvárásommal ellentétben a nap negatív csúcspontja nem az volt, hogy fogfájással ébredtem. mit fogfájással, ez valami sokkal borzasztóbb volt, mintha ezernyi kis kamikaze-harcos ütne-fúrna a bölcsességfogam körül, mit sem törődve azzal, hogy mivel próbálom irtani őket. a dolog tegnap délután kezdődött, reggelre pedig a helyzet tarthatatlan lett, orvosért kiáltottam hát. illetve bringára pattantam és mentem.
gondoltam olyasmi lesz, mint legutóbb volt, kicsit helyi érzéstelenítik, kicsit megpucolgatják, kicsit antibakterizálják, kicsit antibiotizálják, oszt csókolom. hát, nem ez lett.
ez egyrészt jó, mert végre egy orvos, aki komolyan veszi a problémámat és rövid helyett hosszú távon próbál meg orvosolni (van élet a fájdalom és a foghúzás közti időszakban is! kár, hogy mindez piszok drága, de legalább tudom, mire költhetem az idei prémiumom jelentős részét :P), másrészt viszont nem jó, mert három injekciót kaptam ott helyben, mire végre lezsibbadtam, és mert borzasztó, amikor nyiszálják szét a szádat, és mert most is nagyon fáj (bár legalább tudom, hogy elmúlik). szóval a három szuri egyértelműen elnyerte a "worst moment of today" címet, és épp ezen morfondírozva fordultam rá zöld jelzésnél a járdára a gellért téren, amikor egyszer csak - no lám! - eltalált bal oldalról egy ezüst toyota.
hupsz. na álljunk meg egy pillanatra.
ez utóbbiakat már a földön fetrengve gondoltam. légzés - rendben. kar, láb - mozog. gyógyszeres tampon a fogamon - a helyén. oké, nagy baj nincs. eddigre már láttam magam körül a toyota kétségbeesett sofőrjét, meg két másik embert, akik kiabálnak vele, hogy hívjon már mentőt. nem kell, kösz, megvagyok, csak fáj. ő magyarázkodik, ne haragudjak, elnézte a lámpát, a másik pasi mondja: hja, ha nem engem üt el, akkor az ő kocsijának ment volna neki, ő kanyarodott volna arra a sávra. nekünk volt zöldünk. én mindebből vajh mi keveset fogok fel. csak meg vagyok ijedve, meg örülök, hogy élek. egy kis sokk.
küldeném is gázolót, menjen csak, meg van neki is a maga baja, épp a leukémiás feleségét hozza kezelésről, asszem a nő szarabb bőrben lehet, mint én. a pasi szabadkozik, a másik mondja hogy legalább az adatokat írjam fel. ja tényleg, oké. név, telefon szám, rendszám, autó típus. meg ad egy névjegykártyát, szóljak, ha tanúskodni kell. oké, persze, kösz a segítséget. rendőrség? jaj, hagyjanak már. nincs kedvem várni, nem történt semmi komoly, az elégtétel már megvan: tudják, hogy nem én voltam a hibás. feljelentgetni nincs kedvem.
egyéb jó ötlet híján bementem a céghez - ott van üzemorvos, ő megmondja, mit csináljak. meg különben is, közelebb van, mint haza. ott aztán leraktam a bringát, átbuszoztam a kórházba (taxi? ennyire? ne vicceljetek már, át se kell szállnom) ott röntgen, miegymás, nincs törés, csak zúzódás. vigyázzon magára, pihentesse.
hazafele már taxi. nincs kedvem átszállni, mert azért fáj, a fogam is, az oldalam is, a lelkem is.
nem mondhatom, hogy életem legrosszabb napja volt - végül is a felét fájdalomcsillapítóktól zsibbadtan vagy sokkban töltöttem. de a legbizarrabb címre még esélyes azért.
és hogy van-e tanulság? nem hiszem. hacsak az nem, hogy húzasd ki a bölcsességfogad, mielőtt elkezdene fájni.
megj. 1: azért a bölcsességfogam bekaphatja ám, mert ha Bécsbe mennék, mindig fáj, nagyon, és most is, merünk volna Bécsbe adventelni, és tessék. hát, most így nem megyünk
megj. 2: sokan kinevettek vagy lecsesztek, hogy bevettem a gázoló "leukémiás a feleségem, most hozom kezelésről, nem is vagyunk pestiek" dumáját. igen, elhittem, elhiszem most is, láttam az arcát, igaz volt - vagy ha ennyire jó színész, akkor azért érdemli meg. nem vagyok hajlandó feladni azt a szuperképességemet, hogy megbízom az emberekben
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése