ha szeretem a munkámat, de nem adott hozzá a megfelelő környezet, az iszonyatosan kínzó. a környezet rettentően fontos, az emberek, akikkel együtt töltesz napi nyolc órát. hiába a jó munka, az nem minden. ilyen ugye olt már.
aztán, ha nem szeretem a munkámat, az iszonyatosan kínzó. hiába a jobb környezet, a betanulási időszak érdekessége,a napi rutinnál legkésőbb kiütközik, hogy nem, ez nem az. ebben nincs semmi érdekfeszítő, itt nincsenek felfedezésre váró problémák, agymunka, itt csak a standard lépések vannak. gondolkodni leginkább felesleges. ilyen van most.
aztán olyan is van most, hogy úgy érzem megtaláltam a tökéletes feladatot, egy megfelelő környezetben, csak éppen nem tudom, az enyém lehet-e, az meg aztán valami egyenesen borzasztó, az előzővel kombinálva egyenesen idegőrlő, a nemszeretem munkát még rosszabbnak látom tőle, a munkanapokat még sötétebbnek. (és tádám, így lesznek az emósok :P)

csak lenne már egy válasz, hogy igen, vagy hogy nem, mindegy is már, melyik, csak legyen vége a bizonytalanságnak, hogy tovább tudjak lépni a sóvárgáson, hogy kereshessek más megoldást, új kihívást, ha kell, vagy épp örömömben sikongatva ugrálhassak körbe-körbe, ha.