én és a gyilkosom

én egyébként nagyon ijedős vagyok. tényleg. már attól ugrok egyet a székemben, ha valaki váratlanul tüsszent a teremben, ciki ez, na, de hát nem tudok mit tenni. a horrorfilmeket kilométeres körzetben kerülöm, a koliban még a szobából is kimentem, ha azt néztek.
így hát a mai éjszaka meglehetősen megviselte azt a reszketeg, vékony kis idegcsomómat. pedig tulajdonképpen nem volt extra, de hát nagy vagyok a bolhából elefántot csinálásban.
éjszakai telefonügyeletben voltam, csörgött is a telefon fél háromkor. ágyból kikercmereg, villanyt felcsap, laptopot bekapcsol.
hangos csattanás. villany el. ijedtségemben már itt felugranék, ha nem félnék a vaksötétben, hogy beverem a lábam, vagy pofára esek a kisasztalban. életösztön, na.
kitapogattam a mobilinternetet, hol is lehet (merthogy nincs áram-nincs wifi...) megoldottam a problémajegyet, gyorsan-gyorsan, amíg van még kraft a laptop akkujában.
közben azon járt az agyam, hogy mi a franc vágta le az áramot. hiszen csak a hűtő, a router, meg a nagyszoba lámpa ment éppen. kikukkantottam az ablakon, láttam, hogy a szomszédban pislákolnak a fények, nesze, ott bezzeg van, tehát nem globális a gond a házban, csak itt, nálam van guzmi.
eszembe jutott, hogy a villanyóra a kapcsolóval kint van az ajtó előtt.
ekkor összeállt ám a kép! háh!
a gyilkos (vagy rabló vagy akármi) lekapcsolta, hogy perceken belül lecsaphasson rám, és én ne tudjak látványos patáliát rendezni, ő legyen helyzeti előnyben, mert ő tudja, hogy nincs villany, én meg nem. mert szerinte persze alszom az ágyamban, nem tudhatja, hogy NEM, hogy ÉN IS TUDOM.
ott éjszaka, gyertya után tapogatózva a vaksötétben, hallgatva a kintről beszűrődö krimi-aláfestő szél- és esőhangokat, igenis ez tűnt az egyetlen lehetséges magyarázatnak.
aztán megtaláltam a gyertyát, remegő lábakkal az ajtó kukucslyukához osontam, hogy szembenézzek a támadóval. ahha, kint persze sötét, nem látok semmit. nincs mit tenni, ki kell mennem (mert hogy ott a villanyóra, ugyebár). halált megvető bátorsággal kilépek, sehol senki. ez nem nyugtatott meg, biztos voltam benne, hogy leendő gyilkosom csak elbújt. villanyórát gyorsan felkapcsol, rohamléptekben vissza a lakásba. villany még mindig nincs. he?
várjunk csak, volt már ilyen, igen, volt, ott fönn, amit a lekvárpusztító ér csak el létrától, ott van az ilyen másik kapcsoló-cucc, akkor azzal is gond van.
ez volt az a pillanat, ahol a gyilkosos sztori végére pont kerülhetett, ezt itt bent ugyanis nem tudta volna lekapcsolni. kissé csalódott voltam.
létra elő, gyertyával a kezemben (igen, utólag rájöttem h mondjuk leszedhettem volna inkább a bicikli lámpáját, az jobb lett volna, de hát akkor, ott, álomittasan, krimihangulatban nekem csak a gyertya jutott eszembe) felmásztam a létra legmagasabb fokáig (az a létra igen-igen magas, higgyetek nekem) felnyomtam a kapcsolót és tádááá, lőn világosság.
és ebben a pillanatban már láttam is a bűnöst: a nagyszobai lámpában elpukkant az egyik halogén égő a kilencből.