vasárnapra a velencei-tó volt tervbe véve. hogy délelőtt munka, aztán vonatra pattanás, és jippijájé-csobbanás a hűs vízbe.
csak hát a munka kicsit elhúzódott, és kettőkor kétségbeesetten zongoráztunk végig az időjárás-jelentő honlapokat: az 50%uk azt mondta, juj-juj mindjárt itt a vihar, a maradék 50% meg azt, hogy 40 fok, kánikula, városban garantált halál.
mindezek után megállapítottuk: tök mindegy, ha lemegyünk velencére, tuti jön a vihar, ha maradunk, akkor meg garantáltan jó idő lesz. murphy, meg az ő törvénye, ugyebár :)
és igazunk lett: maradtunk, kifeküdtünk a feneketlen tó partjára, és párolódtunk ebben a néhányak által fővárosnak, mások által csak szerényen budapestnek nevezett betonrengetegben.
és olyan hatásosan adtuk a kánikulában haldoklót, hogy még a híradónak forgató csoport is odajött hozzánk: készíthetnek-e rólunk képet a hírekhez, hogy lám-lám, mit is csinál a nagyvárosi ember a hőségben.
mikor láttuk közeledni a kamerás embereket, az volt az eredeti gondolat, hogy magunkat külföldi turistának kiadva majd úgy teszünk, mintha nem értenénk a kérdést, de annyira meglepődtem, amikor odajöttek és TÉNYLEG kérdeztek, hogy kiestem a szerepemből, és nem tudtam mást kinyögni, mint egy bátortalan persze-t.
és? benne voltunk a tévében?