2010. június 27., vasárnap

istván, a király



nem is tudom, nagyjából 6 éves korom óta állok viszonylag közeli viszonyban ezzel a rockoperával. kívülről tudom az egészet, milliószor láttam a filmet, többféle színpadi adaptációt, mindent, amit csak kínál a piac a vonatkozásban.
a társulat-féle előadás azonban egészen tegnapig kimaradt az életemből.
tartottam tőle kissé. anno a válogatóműsorból láttam ugyan pár részt, szépen-jól énekeltek benne a játékosok, de valahogy sokkal nagyobb falatnak gondoltam ezt a darabot annál, sokkal inkább tiszteletet érdemlőnek és jelentőségteljesnek, semhogy egy kiszavazósóban döntsenek a szereplőkről.
de a tegnapi előadás után fejet hajtok előttük, és megkövetem őket. tetszett nagyon, zseniális volt, tényleg. nagyságrendekkel jobb volt, mint a legutóbbi Magyar Színházas előadás. az hozta a kötelezős, ez hozzá is tudott adni valamit. még keresem, hogy mi ez a valami pontosan (de hát mérnöktatanonc volnék, bocsáttassék meg nekem, hogy nehezebben fogalmazok meg egy ilyet, mint egy matematikai tételt) de új árnyalatot kapott nekem benne réka-istván egymáshoz való viszonya, árnyaltabb és emberibb lett a keresztény oldal, kiegyensúlyozottabbak az erőviszonyok.
zseniális koreográfia, oltári ötletek, látványos apróságok.
csak koppány ne lett volna olyan kritikán aluli az előadásban. ő volt az egyetlen, akinek hiába képzett és jó a hangja (bár zsűllel egybehangzó véleményünk alapján egyáltalán nem passzol a rocksztáros szerephez), egy csepp színészi képesség sem társult hozzá. az utolsó táncos is lejátszotta őt a színpadról. és bár Torda és Laborc zsenialitása megmentette a pogány oldalt a jelentéktelenségbe fulladástól, azért kár volt koppányért. az volt az érzése az embernek, hogy nem is ő vezeti a népet, hanem csak a lázadó pogány tömeg bábja, egy szegény szerencsétlen, akinek elég magas rangja van ahhoz, hogy a tömeg arca legyen sorsa szerint, akár akarja ő ezt, akár nem, és látszólag annyira tutyimutyi szegény, hogy biztos lehetsz benne: ő ugyan nem akarja.
de ettől függetlenül tényleg csudajó előadás volt. a régit, az eredetit, a deákbilles-vargamiklósos-vikidálost túlszárnyalni úgysem lehet, húsz év alatt beleégett az emberekbe minden egyes taktusa, és furcsa, ha a püspöknek nincs orrhangja, tordának pedig mankója. de amit ennek árnyékában ki lehet hozni ebből a darabból, azt a társulat kihozta.

Nincsenek megjegyzések: