hétvégén bekukkantott a tavasz, idedugta az orrát, körbeszimatolt egy kicsit, hogy tiszta-e a levegő. miután úgy értékelte, hogy igen, vett egy nagy levegőt, és mit sem törődve azzal, hogy a hivatalos döntés értelmében még 1-2 hétig bezárva kéne maradnia kihasználta azt, hogy a tél már elfáradt és elszundított. fejest ugrott a világba és két kézzel szórja a napsugarakat, az esőfelhőket és a pluszfokokat.
és mindenki, akinek otthon négynél kevesebb kereke van, egy nagy rikkantás közepette most előkapja őket, leporolja, és kitolja az utcára. a mozgó-mocorgó, téli álmukból ébredő emberek ellepik a várost. most vegyél bérletet, most kényelmes villamosozni, hiszen aki eddig a combinón préselődött és nézelődött, az most mind fütyörészve bringára ült.
én pedig sápadtan támasztom a vázat a piros lámpánál. mert én, a nagykörút önjelölt kilométerkirálynője, magányos téli kátyúharcosa, aki megszokta, hogy csak a piros lámpákkal és buszokkal küzd a túlélésért, most be kell, hogy álljak a sorba :) na eddig a hiszti csak, mert jó látni a bicikliseket, jó, hogy nem én vagyok már az egyetlen furcsa szerzet az úton, aki teker, és bár néha sietnék, jobban, mint a többiek, jó mások mögött, mellett, előtt tekerni.
rossz viszont látni a kamikazeakciókat, hogy nem azért megy át a piroson, mert nem jön semmi, hanem mert ő a jani, aki megteheti (és jól le is dudálják az útról), hogy nincs villogó sötétedés után sem, hogy nem figyel sem az autósokra, sem a többi biciklisre, csak megy az orra után.
persze tudom, most ez ilyen bezzegbiciklis nagymellényes dumának tűnik, pedig nem annak szánom ám, csak csöndes zsörtölődésnek. én könnyen beszélek persze, mert nap mint nap így járok, megszoktam már.
hamar belerázódnak majd azok is, akik kihagyták a telet.