ma amikor jöttem fel pestországba, a vonaton az emberi kapcsolatokon gondolkoztam. nem konkrétan egyen-kettőn, hanem úgy általában. persze minden gondolatom a saját példáimból fakadt, de mégis, ne kezdjetek ez azon gondolkodni, hogy most mikor kire gondolhatok, nem gondolok konkrétan senkire, csak ilyesmik pörögtek az agyamban.
például, hogy van-e értelme erőltetni egy barátságot, ha az, ami összeköt minket, már csak és kizárólag a múlt, ha a jelenről direkt és akkurátusan hallgatunk, ha nincs helyünk egymás életében, csak időnként a határmezsgyén, a senkiföldjén futunk össze.
vagy egyátalán nem is rajtunk múlik ez? az barátság fonala ott lesz mindig, el nem téphetjük, csak letehetjük időnként és felvehetjük később ismét, de elszakítani mi nem tudjuk csak úgy, ahhoz valami drasztikusabb kell?
olyanok az emberi kapcsolatok, mint a szobanövények: napi gondozást igényelnek? vagy olyanok inkább, mint a fák:ott állnak a mező szélén, és ha két évig felé sem nézünk, de aztán egy szép tavaszon ismét arra kirándulunk, ugyanúgy leülhetünk az árnyékba?
nem tudom. egyszer így gondolom, egyszer meg úgy.