vonaton

ülök a vonaton. mellettem egyetemista lány, nálam pár évvel talán fiatalabb. telefonál. nem akarom kihallgatni, de nem lehet nem hallani, mégiscsak itt ül közvetlen mellettem, és már vagy fél órája beszélnek, elkapok mondatokat, nem figyelek tudatosan, de összeáll a kép.
és hirtelen elfog a nosztalgia, ó...
a téma valami olyasmi volt, hogy a telefon másik végén lévő lány összekavart egy fiúval, ám az azóta történtek nem igazolják, hogy a fiú szeretne valamit. a lány viszont de, próbál bizakodó lenni.
a nosztalgikus rész most jön. a két lány a mondataikat a másikéba fűzve próbálják bizonygatni hogy dede, a fiú igen is szeretne valamit csak nem mer, vagy ezt nem is úgy értette amit mondott, hanem amúgy, női praktikák egész sorát vonultatják fel szóban, hogy hogyan is lehetne kiugrasztani a nyulat a bokorból. végül a fiú köré valóságos mr darcy imidzset festenek, a nehezen lépő ám roppant megnyerő, szerelmes férfi imidzsét.
eszembe jutottak erről a nagy gimis lányos beszélgetések, óó hányszor voltunk mi is pont ilyenek. és mindig-mindig pofára esés lett belőle.
nem akarom megjátszani itt a bölcset, meg nem állítom, hogy átólcettig ismerem a férfiakat. de azt azért nagy biztonsággal tudom mondani, hogy a férfiak 95%-a nem ilyen. ha nem hív, annak az oka nem az, hogy nem mer, hanem hogy nem akar. mr darcyk nincsenek. vagy ha vannak, hát nagyon kevesen. nem csavaros gondolkodásúak ők a párkapcsolatban, úgyhogy felesleges még a saját gondolatmenetünknél is furmányosabb-bonyolultabb dolgokat a fejükbe képzelni.
reménykedni persze szabad, sőt kell is. persze a józan és szabta határokon belül.
és akkor később a megfelelő iróniával tudjunk visszagondolni az ilyen esetekre.