ahhoz, hogy a biciklizés megadja neked azt a szabadságot, amire vágysz, amikor bringázni kezdesz a városban, az kell, hogy önmagad belül is szabad tudjál lenni, hogy a kikapcsolódásra és a semmitől se függésre vágyj, ne pedig a sebességre és feltartóztathatatlanságra. mert ha csak azt nézed mindig, hogy a faszompiroslámpa már megint, az a marha ott előttem hogy teker már csigatempóban, hogy én akkor is sokkal gyorsabb vagyok mint te, és hogy buzigyalogos mit kacsázik itt, akkor inkább hagyd a francba az egészet. mert a piros lámpa az ott lesz, és igen: rád is vonatkozik. mindig lesz, aki kicsit lassabb, kicsit gyorsabb, kicsit kezdőbb vagy kicsit tapasztaltabb nálad, és őket segítened, vagy éppen tolerálnod kell. és a gyalogosok lehet, hogy nem tartják be az összes szabályt, de te vagy a nagyobb, gyorsabb, neked kell vigyázni rájuk.
és ha ezeket képtelen vagy elfogadni, akkor csak egy merő görcs lesz a gyomrod mire hazaérsz, cserébe teremtesz egy csomó ellentétet, amikor átvágsz a piroson, amikor ráordítasz a gyalogosra, és amikor leszorítod a kempingbringást.
nem azt mondom, hogy szállj le a bringáról, és hagyd abba. hanem azt, hogy fogadd el: a városi bringázás nem a tour de france.
próbálj inkább 5 perccel hamarabb indulni, mosolyt erőltetni az arcodra, használni a féket is, és a csengődet is elég csak egyszer megpengetni egyszerre, nem kell ötször. köszönd meg, ha valaki elenged, és húzódj le, ha van elég hely hozzá.
egyszerűen csak használd a paraszti eszed, és annyit tegyél csak meg mással szemben, amennyit te is megengednél másnak, ha te lennél a másik oldalon.
ugye nem olyan bonyi? ha ennyit, de tényleg csak ennyit megtenne mindenki, aki az elmúlt 2 hétben ismét elővette a sufniból a bringát és átavanzsált városi cowboyjá, akkor egy jelentősen boldogabb világban élnék.