de azért tegnap elmentem kocogni egyet. bár az öt és fél kilométer semmi ahhoz képest, amit a tesóm meg az anyukám meg a lekvárpusztító nyomnak le, azért én mégis roppant büszke voltam magamra, nem is tudom, mikor futottam ennyit megállás nélkül, egyhuzamban. de most muszáj egy kicsit felturbóznom magam erőnlétileg a szezonra, meg bikiniformailag (muhaha) a nyárra.
egyébként nem volt rossz, életemben először most látok reális esélyt arra, hogy valaha lefussam a 10 kilométer is, látjátok, lehet még remény számomra is. de azt azért továbbra is fenntartom, hogy ez nem az én sportom. sokáig tart, uncsi, és mivel nem klaudiasiffer-lábakkal és gazellaléptekkel szökellek keresztül a városligeten, ezért le kell nyelnem a békát, hogy a lökött tizenévesek ahelyett, hogy példát vennének rólam, inkább röhögve utánam kiabálnak, "Fuss Forest, fuss!" de én lelkes vagyok, és még humorérzékem is van, ezért mosolyogva visszafordulok és azt mondom, köszi.
otthon futás után keresztülszellőztettem a lakást, ezen művelet közben pedig szokás szerint buffadtam a laptop előtt, míg csak nem arra lettem figyelmes, hogy egy macska már két lábbal a lakásban van - épp araszolt be az ablakon keresztül. nohát. mikor ezt meghallotta, meg meglátta, hogy megláttam, megfutamodott. nohát.
mindent összevetve, szokatlan egy este volt.
1 megjegyzés:
ezt én se értem sose, hogy egy sportoló, futó emberre miért néznek úgy mint egy ufóra.
Talán ebből is látszik, hogy a sport sokaknak egy életre kimerül az iskolai idétlen testnevelésórában.
A nagy többségnek sajna a sport nem része az életének.
Megjegyzés küldése