úgy látszik, nagyjából minden félévben egyszer kötelező taknyolni egy bazinagyot a bringával. és mivel már nagyon rég estem, tulajdonképpen akár számíthattam is volna rá, hogy közeleg a következő. de nem számítottam.
így a ma reggeli szikrázó napsütésben nem számoltam az ősz és a tegnap esti eső édes gyermekeként megszülető, az útra kisodródott és ott is ragadt nedves-csúszós avarral. és mivel nem számoltam vele, így nem lassítottam, sőt, a szokásosnál még nagyjából 0,1 km/h sebességgel gyorsabban is száguldottam bele a kanyarba, és akkor hopp, éreztem, hogy csúszik, hopp, rántottam egyet a kormányon, jaj, ez már sok volt. csatt, nyekk, bumm, áú. de más mosolyogva kelek is fel, a riadt arcú, hogylétem után érdeklődő fiúnak mosolyogva megköszönöm a törődést és a kérdést, már pattanok is vissza a bringára, megyek tovább. kell még vagy két kereszteződés, mire tudatosul bennem az egész, hogy mekkora mázlim volt, hogy nem jött utánam kocsi, és nem volt alattam nagyobb pocsolya, és hogy egyben vagyok, hogy megúsztam minden nélkül. de ennek ellenére remeg kezem-lábam, lassítok, minden kis neszre és buckára nyúlok a fékhez.
egyébként kellenek ezek a félévenkénti esések, mert ezek után megint óvatosabb vagyok, visszaveszek az arcomból, tisztelem a közlekedést, a forgalmat és a szabályokat. és tudatosul bennem az újra és újra, hogy mekkora szerencse, hogy kicsikén judón megtanultam esni, nagy szerepe van ennek abban, hogy kvázi-sértetlenül jövök ki az ilyen helyzetekből.
egyébként meg a franc essen a lila foltokba