2010. szeptember 23., csütörtök

nem hagyunk hátra sebesülteket?

múlt héten találkoztam ádámmal, és bár ez mondjuk mindegy is, azért ez volt az a momentum, ami megint elindított egy csomó, kolival kapcsolatos gondolatmenetet.

nem is tudom, hogy csak én hagytam mégis hátra tavaly a sebesült kollégista felemet, vagy a többiek is. tény, hogy ott vérzett el valahol a schönherz lépcsője környékén, nem sikerült átmenekíteni a rejtőjenő utcába. ez egy dolog, a nagyobb probléma az, hogy a baleset helyszínéről mindenki más irányba menekült, és azóta sem találjuk egymást. KollégistaRozi, aki megmaradhatott volna összekötő kapocsnak, ha nem hagyjuk hátra, megoldhatta volna ezt a problémát. de hát ez a vonat már elment. (hű, ennyi képzavart egy bekezdésben...)

amikor beköltöztünk a koleszba csillogó szemű gólyákként, mindenki azt mondta, hogy életre szóló barátságokat és ismeretségeket kötünk majd itt, ők lesznek a második családunk, satöbbi. nem így lett. az a pár barátság, ami megmaradt, nem a kolesz érdeme, nem oda kötődnek, nem ott születtek, még csak katalizátoruk sem volt, vagy csak kis mértékig - németescsoport, egy szakítás háttértörténete, ex tesója, ezekhez a kék ház csak háttérkép volt. amik viszont ott születtek, valahogy elfogytak.
persze én is saras vagyok. roppant keveset tettem azért, hogy ez másképp legyen, bár mentségemre legyen mondva, kiköltözés utáni évben el voltam foglalva a sebeim nyalogatásával, és Ádámék miatt máig nem szívesen megyek abba a schönherzbe. de az emberek ettől még függetlenek kellettek volna hogy legyenek az épülettől.

persze picsogás helyett inkább örülnöm kéne, hogy ezekkel az arcokkal legalább pár évig igazán jóban lehettem, végül is változik a környezet, változnak a minket körülvevő emberek, nem ragaszkodhatunk foggal-körömmel mindenkihez. inkább örülök annak, hogy igenis vannak, akik állandóak - nem is olyan kevesen.

Nincsenek megjegyzések: