két okból nem ültem már napok óta bringán.
az egyik az ítéletidő volt: mit nekem eső, mit nekem hó, a hideg szót nem is ismerem (áhháhá), de a széltől, attól rettegek. azt nem lehet kikerülni, az ellen nem elég felöltözni. mert az egy hirtelen lökéssel simán berakhat a sáv közepére, és nem szól előtte az épp jövő kamionosnak, hogy oppárdon, lassítson legyen szíves.
a másik ok a meccs óta sajgó testrészek voltak, nyöszörgő derék, izomlázas váll, sajgó hát, fájós láb. ha nem volt muszáj, a székből sem keltm ki órákig, nem még hogy direkt mozogjak is. tegnap este viszont ezt a jeget megtörtem azzal, hogy minden nyafi ellenére végül össze kaptam magam, és lementem edzésre. meglepeten konstatálta, hogy a mozgás nem is esik annyira rosszul, mint amire számítottam.
aztán ma reggel, amikor kisütött a nap, már nem érdekelt se a derekam, se a szél, hóhahó, Nagykörút, jövök, hellóhelló, combino, ne várj rám.
a hídon átjönni mondjuk nem volt kellemes, és hiába fixi, térdkímélő üzemmódban, fékaktívan használom most pár napig, de már nagyon hiányzott. nem sok ez a pár kilométer, de ha nincs, nagyon hamar úgy érzem, berozsdásodok, megszoktam és igénylem a napi mozgást, na.(ezért a mondatért pár éve még körbe röghögtem volna saját magamat :P) kell a menetszél, a fejkitisztítás, a muslicásfogsorú vigyorgás.
aztán a csudás új zárható céges bringatárolóba legurulva mosolyogva üdvözöltem a kék simplont, a belső udvaron keresztül sétálva a másik sárgalila bicót, ez az ismerős környezet nekem, nem a BKV, és hogy "következő megálló a Petőfi-híd, budai hídfő".