ez a fodrász-dolog mindig is elég kényes téma volt nálam. nem azért, mert annyira hisztis lennék a frizumra - neeeem. pont azért, mert elég kevéssé (talán kevésbé, mint kellene) érdekel a hajam. ne zavarjon és ne nézzek ki vele úgy, mint egy bányarém - ennyi az összes elvárásom vele szemben. a fodrászok nagy része azonban ezt nem érti meg, ennél ők kényesebbek a munkájuk eredményére, kell az a lakk, az a tupír, itt rövidebb, ott ferdébb. én meg egyébként is rémesen feszélyezve érzem magam a mindenféle szépítőhelyek világában, szóval a fodrász elég komoly tortúra volt mindig is. csak akkor szántam rá, ha anya végképp azt mondta, hogy nem, azt ő már tényleg nem. (merthogy amit lehetett, azt vele vágattam)
szóval szökőévente egyszer, ha mentem fodrászhoz. egészen addig, amíg nem találkoztam zsókával.
pedig az első alkalom nem volt túl bíztató: amíg mosta a hajamat, elmesélte, hogy igazából hiába volt mindigis fodrász a szakmája, vagy húsz évig nem dolgozott aként, és csak most, nem rég tért vissza, muszájból. és hogy egyébként nem tud két egyforma frizurát vágni, mert csak úgy érzésből megy az, aztán vagy olyan lesz, vagy nem. ójaj, szuper... gondoltam. de aztán a produktum jó lett (miután otthon sietve kimostam bellőle a hajhabot meg zselét, meg beszárítást) és ráadásul életemben először csacsogtam jót nála egy fodrászatban.
aztán legközelebb már mertem neki mondani, hogy jaj, nem kell az a hab, meg nem kell ám úgy beszárítgatni - és a reakciója erre az volt: igen, ilyen zizisen neked amúgy is jobban áll. ó igen, ez a fodrász kell nekem.
én nem kérek semmi bonyolultat, cserébe ő nem bonyolítja túl nekem, amit nem kell.
mostanában szeretek hajat vágatni.
(meg kell is, mert ez a hülye rövid olyan gyorsan nő, mint a dudva. fakk.)
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése