Köpöczi Anna volt még judós koromban AZ ELLENFÉL. sose tudtam megverni. ketten voltunk az összes terülteti versenyen egy súlycsoportban. de mindig kiálltam ellene, mindig elhittem, hogy most sikerülhet. de sosem sikerült. aztán egyszer majdnem. egy hangyányi hiányzott, hogy eldobjam. végül megint ő nyert persze, de onnantól méginkább elhittem, hogy sikerülni fog, mert sikerülnie kell. (aztán mielőtt elpüfülhettem volna egyszer, abba hagytam a judót :P) nem is találkoztam vele a versenyhétvégéken kívül, azóta sem, még csak nem is hallottam felőle, de ettől függetlenül fogalom maradt az életemben. nem a nyerni-nem-tudás, inkább a kesztyűt-újra-és-újra-felvevés szimbóluma.
na most edzésen van új köpöcziannám. ez egyébként tök jó. könnyes szemmel állok már a vonalon, nem azért mert fáj vagy mert nagyon ütött, a francokat, az nem számít. csak a nem-hiszem-el-hogy-nem-tudom-megcsinálni könnyek ezek, teljes erőből ráharapok a fogvédőre, és futok és ütközök, és visszafele megint könnyezek, és futok, és ütközök, és tudom, hogy egyszer sikerülni fog, mert basszameg, ha addig élek is, de lezúzom. nem lesz ő is anna. őt MEG FOGOM TUDNI VERNI.
hihetetlen lélekőrlő. hihetetlen motiváló.