ez már a második hasonló alkalom volt. furcsa, nagyon furcsa, persze valahol hízeleg a hiúságomnak, de a következőkben azért mégsem bánnám, ha nem történne hasonló...
szóval este baktattam hazafelé a boltból, fülemben zene, arcomon mosoly, bambulok szanaszét. rám köszön valaki, annyira nem is nézem ki, automatikusan köszönök vissza, csak utána látom, hogy valami néger fiú, mosolyog is rám elhaladtomban, de megyek tovább. csak amikor bekanyarodok az utcánkba, veszem észre, hogy fut utánam.
és tette nekem a szépet, errefelé lakok-e, itt dolgozok-e, itt tanulok-e, hogy ebben Isten keze van, hogy mi találkoztunk, és hogy muszáj volt megszólítania, és milyen szép vagyok, és muszáj még találkoznunk, és adjam meg a telefonszámomat, satöbbi.
tulajdonképpen nagyon kedves volt. csak nem értett a szép szóból. mert hiába mondtam neki, hogy a telefonszámom az something very private, meg hogy i won't give it to you after meeting once time on the street, nem nagyon akarta megérteni. csak mondta, mondta a magáét, hogy meg kell értenem, most nem engedhet el anélkül, hogy ne legyen valami kapcsolata hozzám. végül adtam neki mailcímet, tessék, érd be ennyivel.
nem vagyok az a könnyen zavarba hozható lány, de akkor és ott eléggé féltem. mert a beszélgetés nagy része már szinte a kapualjunkban zajlott,sötét volt, sarokba szorítva éreztem magam. a fiú nem akarta megérteni, hogy nem. és arra gondoltam, hogy ha itt ő most akármit elkezdene erőszakoskodni, hát nem nagyon tudnék vele mit csinálni. riasztó volt az érzés.
ilyenkor arra gondolok, hogy túl nyitott vagyok a világra. mert ez sem fajult volna idáig, ha elküldöm az első mondat után, hogy sorry, i have to go. de én kedvesen válaszoltam az első két kérdésre, és onnan már nem volt megállás. sőt, még utána is kedvesen próbáltam vele megértetni a nemet, nem tudok bunkó és eléggé elutasító lenni idegenekkel. nem kéne talán széles mosollyal nézelődve sétálnom az utcán, színes kendőben, táncos léptekkel baktatni haza az utcán. szürkén, mogorván, lehajtott fejjel sokkal biztonságosabb lenne.
de inkább megtartom a mosolyt meg a színeket, és nem járkálok gyalogosan, mert azt hiszem, az a legveszélyesebb az egészben. maradok a kétkeréknél, az a tuti :)
és mielőtt bárki rasszizmussal vádolna, a sztoriban annak, hogy a srác afroamerikai volt, annyi szerepe volt csupán, hogy így akadtak némi kommunikációs nehézségek, valamint azért kétségtelenül más kultúrát képviselt(ez más helyzetben egyáltalán nem zavart volna)
2 megjegyzés:
Ilyen már történt velem is többször, és vicces, hogy akárhányszor megkérdezik, hova megyek, reflexből azt mondom, hogy to my boyfriend, aminek ugye relatíve kicsi a valóságtartalma.. :) Már én is gondolkodtam ezen, hogy miért van az, hogy ők ennyire közvetlen emberek, és hogy az ő kulturájukban tényleg így működik-e a dolog, de azt hiszem, nekik ez a normális.
Szerintem nem rasszizmus azt mondani, hogy a fekak gusztustalan modon nyomulnak. Persze biztos van kivetel, de pl. multkor a grinyoban odajott hozzánk egy ir haverunk new yorki haverja, és gatlastalanul elkezdett nyaladzani egyszerre mindharom nőre az asztalnal, koztuk a baratnomre. Kibaszottul ellenszenves volt, es nem vette eszre magat, miutan megmondtam neki, hogy fejezze abba, akkor sem
Megjegyzés küldése