reggel az ablakonkinézésre majd az elindulásra minden bizonnyal sikerült kifognom a napnak az egyetlen összefüggő húszperces szakaszát, amikor nem esett a hó. akkor ugyanis többé-kevésbé kerekezhetőnek tűnt minden. délutánta meg, gondoltam, felsózzák, elkotorják, nem lesz itt gond.
a nagykörút meg a karithy pont olyan volt, mint vártam, vidáman tekertem, csattogott-plattyogott körülöttem a sós hólé. az egry józsef utcában aztán már komoly problémáim akadtak, egy autós kicsit kiabált is velem. igaza volt, én bénáztam. a stoczek aztán még rosszabb volt, ott már inkább csak toltam. nem baj, hókotró-só-hókotró-só, mantráztam magamban, délutánra oké lesz már minden.
aztán amikor két bambulás és grafika-tanulgatás közben kinéztem az St épület ablakán, már nyoma sem volt a csendes szállingózásnak. a hó bizony esett. nem esett. szakadt. a mantrám egyre kevésbé tűnt meggyőzőnek.
amikor vizsga után kibaktattam a bringatárolóhoz, már végleg elszálltak az illúzióim. a rakpartig inkább csak toltam, miután láttam, hogy a kocsik métereket csúsznak az úton, mire meg tudnak állni a zebra előtt.
féltettem magam, no.
az infoparkig aztán el tudtam tekerni, de itt megint leszálltam. a letaposott hó csúszik. nagyon.
az új bicóval persze nagyságrendekkel jobban lehet menni ilyen időben, na de akkor is. ha reggel tudtam volna, hogy ennyire hiperbrutál idő lesz, tuti hogy a villamost választom.
időnként bánatosan kitekintek az iroda ablakán, hátha azok a ronda nagy felhők megszánnak és odébb állnak. de a ronda nagy felhők nem fogékonyak az én könyörgő pillantásomra, mert itt pöffeszkednek és csak köpik-köpik a kövér fehér pelyheket.
tamás meg időnként megereszt egy némileg-kárörvendő-de-azért-sajnáló mosolyt felém.
eh.