múltkor marinával került szóba az, hogy a reménytelen szerelem jobb-e, vagy a semmi.
én képviseltem azt az álláspontot, hogy a semminél minden jobb. borzasztó dolog csak ülni és várni, hogy jöjjön már valaki, hogy történjen már valami, hogy legyen már valami apró kis titok, egy még-ha-alig-látható-is lángocska, ami időnként mosolyt csal az ember arcára, vagy könnyeket a szemébe, amiről lehet álmodozni, vagy a fenébe kívánni és tombolni miatta.
még a gimiben valamelyik Shakespeare-főhősről tanultuk, hogy nem a lányba szerelmes, hanem a szerelembe magába. akkor azt gondoltam, hogy ez marhaság, ilyen nincs. és kissé kétségbeejtő látni, hogy de igen, mégis van. hogy nem konkrét ember hiányzik, hanem a tény csak, hogy lenne bár valaki, hogy nem feltétlenül a nagybetűs PÁRT keresem, hanem lehetőséget az érzelmi űr kitöltésére.
elég nehéz az ilyen érzelmi dolgokat az agyban felülbírálni. de megteszem, mert elég földhözragadt vagyok hozzá, hogy meg tudjam tenni, és elég racionális ahhoz, hogy felfoghassam az egészet egy megoldandó egyenletként, aminek lehet persze több megoldása, de semmiképp sem megoldás ettől minden szám. és én nem szeretem elszámolni a dolgokat és utólag visszajavítani, inkább kétszer megfontolom a következő lépést, a cél nem a gyorsaság, hanem az eredmény maga.
basszameg, az egész élet matematika.