köszönni, megköszönni

amikor kicsi voltam, akkor is rengeteget bicikliztünk már, családilag. pilismarótra, tátra, a dobogókői úton, városon belül, mikor merre. apa már ekkor azt tanította, hogy ha valamerre biciklissel találkozunk, köszönünk: intünk, biccentünk, vagy hellózunk. mert úgy illik, úgy szokás. és ez a mai napig berögzült dolog, ha szembe jön, vagy megáll mellettem a pirosnál, vagy elhúz mellettem az utcán valaki, automatikus, hogy köszönök. van, aki visszaköszön, van, aki észre sem veszi, és persze van pár, aki előre helózik. de a legfurább, amikor valaki értetlenül néz, vág egy pofát, és tovább megy.

ha elengednek a keresztutcában, ha arrébb húzódik az autós vagy gyalogos, ha megadják az elsőbbséget - még ha egyébként is járna - mindig megköszönöm. nem überjófejségből, hanem automatikusan, más csúszik is ki a köszönöm a számon, vagy lendül a kezem. és ha hülyeséget csinálok, elnézést kérek, megállok, biztos nincs gond? igen, tudom, az én hibám volt.
ma pont akkor takarították a margit-hídon a havat, amikor toltam keresztül a bringát. amikor a serénykedő munkások megláttak, arrébb húzódtak. én erre automatikusan mondtam, hogy kösz szépen. a pasinak erre elkerekedett a szeme, "ööö... nagyon szívesen, persze".
nem tudom megszokni a nagyvárosban az emberségességnek a hiányát, hogy ha normális vagyok és közvetlen és jólnevelt, azzal csudabgárnak számítok.