az otthoni hétvégéknek mindig ugyanaz a menetrendje. péntek későeste megérkezés, szombat délelőtt shoppingolás zsűllel, családi banzáj valamilyen apropóból (mert mindig akad valami), este családi banzáj kiheverése, vasárnap délelőtt tanulás (esetleg tanulás imitálása), ebéd, össznépi röhögcsélős kávézás, aztán indulás vissza. van valami megnyugtató ebben az állandóságban, rendszerességben. jó. jók az olyan apró momentumok is, amikor reggel anyával meg hugival együtt kuporgunk valamelyikünk ágyán szűk szemekkel kávét szürcsölve, amikor dzsonimami megjelenik az üveg cherryvel péntek este és családilag elszopogatjuk a "hogyan telt az elműlt kétheted" beszámoló mellé, amikor etamamival folytatjuk le a hétvégi rendszeres-de-sosem-megbántós veszekedésünket, amikor divatbemutatózunk az aktuálisan beszerzett akciós cuccokból. esztergomból ennyit vagyok hajlandó felfogni.
mami persze minden szombat délelőtt hozza a hídlapot. érdekel? kérdezi. jaj, nem, dehogy! mondom mindig, mert amiről nem tudok, az nem fáj. így is bosszantóan sok az, amit az arcomba kapok belőle, ismerősök mindig küldik a linkeket, a cikkeket, hogy nézd, mit találtam megint. lehet tippelni, mennyi volt ezek közül pozitív hanvételű. ott, ott mintha helyes tippet hallanék. nullát tetszett mondani? igen? talált, kérem, talált. nulla. amikor legutóbb jöttem haza németországból, a taxisofőr, miután megtudta, hogy esztegomi vagyok, rögtön azt kérdezte "ugye maga is utálja a polgármestert?" jó mi? városimázs ruleZ.
a struccpolitika persze nem a megfelelő viselkedésforma. de már úgy is belefáradtam ebbe az egészbe, hogy nem is lakom ott. rezignáltan veszem tudomásul, hogy az út, amit pár hónapja újítottak fel, miután vagy fél évig le volt zárva, már kátyús. meg se merem kérdezni, miért. nem firtatom, ne szólj szám, nem fáj fejem. hol van már a nagy hang, az eltökéltség és a bizakodás, hogy lehet máshogy és lesz is máshogy, hogy jobb és szebb lesz minden, mert a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg méltó büntetését... pedig mindig axiómának hittem ezt a kijelentést, de időnként úgy érzem, esztergomban már nem igaz semmilyen axióma, semmilyen ember, isten vagy természet alkotta törvény. látnék csak egy, egyetlenegy pozitív példát, egy aprócska reménysugarat, egy jól működő intézményt, egy befejezett építkezést, bármit.
de csak anya szomrú-lemondó hangját hallom, és melindanénit, terinénit és feribácsit látom, a mélygarázst, a fürdőt és az istvánt, a zöldházat és bástyaparkolót, és a behízott, pöffeszkedő, vörös arccal tűző-mindent kiégető T-napot ennek a peches városnak az egén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése