fixed gear is here!

megérkezett hát alfie, a lopakodó.
csak úgy suhan, ó, nagyon tuti. bár majd beletelik egy kis időbe, mire megszokom, de már most szeretem, pedig még igazán nem mentem vele sokat.



(egyébként luc és lui után a leo-n kívül nem találtam más L-lel kezdődő hárombetűs férfinevet, szóval ennyit a hagyományokról)

határozozttan gyors lefolyású lett egyébként a fixi projekt.
pár hónapja, ha valaki megkérdezi, hogy mi a véleményem ezekről a bringákról, tuti hőzöngeni kezdek, hogy divathóbort, ugyanminek, és még veszélyes is, szóval hülyeség.
később meghallgattam embereket, végülis csak ők ülnek ilyenen, elfogadom az érveiket, ha nekik jó, tekerjék.
aztán az első igazán esős és saras napok már elkezdték érlelni bennem az elhatározást, hogy majd egyszer talán. a gondolat megpihent hátul a kisagyamban, az ősz folyamán ha szarabb idő volt, előjött, ha jobb, visszabújt.
és eljött a tél. és a téllel a latyak meg a só. és luin a váltó kattogott, a fék körül minden kilométeren hóember épült, minden nap miliméter vastagon ült a sóréteg mindenhol, mire hazaértem. a szívem vérzett, mert hát oké, hogy arra van, hogy használjam, na de mégis, lui igazi kis ficsúr, neki árt az ilyesmi, kényes meg minden. és meg is makacsolta magát, tűrte-tűrte, hogy kivigyem, de közel sem volt már az a kezesbárány, mint nyáron. kerregett és kattogott, ha kellett volna, nem lassult, és ha akartam volna, nem gyorsult. így teltek a decemberi hétköznapok, küzdöttünk együtt és egymás ellen is.
és egyszer csak szembevigyorgott A váz. ötvenkettes. lila. tökéletes. rám vár. ekkor azonban még mindig úgy gondoltam, hogy minden más csak apránként lesz majd meg hozzá.
de végül nem, mert laci, akitől a váz van, mondta, hogy neki van minden hozzávaló, meg össze is rakja, ha kell, hát nézzem meg, és válasszam ki a cuccokat, ha gondolom.
én pedig nem tudtam ellenállni.
úgyhogy luit a héten lepucolom, és mehet végre téli álmot aludni.
helyette pedig hadrendbe áll alfi a romboló-lopakodó.