hóember a hóbiciklin

délelőtt mentem át zsűlékhez, főzőcske, aztán ebéd, aztán tolditrafik. délelőtt még nem tűnt kerekezésre alkalmatlannak a nap, tehát bicóra fel, nyomás. aztán amikor ebéd meg minden után elindultam az arany jános utcához, akkor már szállingózott a hó, a koli előtt gyuri rám kiáltott, hogy UGYE nem bringával vagyok. én meg kajánul vigyorogtam neki vissza, hát dehogynem. hát te nem vagy normális, nevet vissza, és el is tűnik a lépcsőn.
vártam zsűlre a metrómegálló mellett támasztva luit, ekkor már eléggé esett , de még mindig nem tűnt a helyzet kritikusnak. útban a toldi felé még mondtam is huginak, hogy vajon csak teljesen normális, vagy elvakultan idióta dolog, hogy ilyenkor is mindenhova két keréken megyek. nevetett rajtam.
a laza másfél óra alatt, amíg mi kávéztunk, meg nézelődtünk, meg vásároltunk, kint a hó már nem esett, hanem szakadt. és ötcentis paplannal fedett be mindent, utat, járdát, házat, biciklit, bicikliutat.
hazainduláskor lazán szitkozódtam, zsűl pedig - megint csak nevetve - megkérdezte, akarom-e, hogy a jelen helyzet fényében válaszoljon a fenti kérdésemre. nem akartam :P
a bicikliúton nem lehetett menni, mert abszolút szűzhó volt mindenhol. a járdán se, mert ott is vagy szűz, vagy a letaposott csúszós. a bajcsyn meg a deákon az útra sem mertem kimenni, mert csak a nyomvonalakon volt rendesen feolvadva, minden csúszott, a kocsik is az úton, jaj.
úgyhogy toltam luit a dob utcáig. addigra engem a felülről hulló pelyhek borítottak be teljesen, a bringát meg ami jött fentről és amit felcsapott lentről. a hó egyébként a szélben szinte vízszintesen esett, a pelyhek szúrták az arcomat, beszöktek a szemüvegem alá, marta a szememet az arcomról belecsurgó hólé, bááá...
aztán a dob utcán már meguntam, felszálltam. annyira nem forgalmas, majd figyelek. a hideg és a hó és a szél bántott, a bringa csúszkált jobbra-balra, sehogy se volt jó, nem lehetett látni pár méternél tovább, de ha mégis megpróbáltam, és felemeltem a fejemet, akkor szél és hó közös és újult erővel vágott arcon. de legalább viszonylag gyorsan hazaértem.
mikor megláttam magam a szomszéd ház üvegajtajában, hangosan nevettem, hóember a hóbiciklin, tényleg.
most én itt bent olvadok egy forró fahéjas kávé mellett, lui meg az előszobában próbál egyedül megszabadulni a mindenét borító laza 3 centis hórétegtől.
szóval, a mindig-mindenhova-kétkeréken dolognak is megvannak a maga határai. most például inkább gyalog megyek tovább karácsonyi ajándékokat vadászni.