határozottan bénának éreztem magam, amikor küzdöttem a MOL-kúton azzal, hogy irgendwie egy kevés levegőt juttassak a kerekeimbe. akárhogy maceráltam, sehogy nem akart 4 (vagy 4,5 tudja már a fene) bar fölé menni a mutató. puffogtam magamban, hogy hát ezt nem hiszem el, hogy ez a cucc kifog rajtam. (igen, most először akartam benzinkútnál felfújni luit) aztán miután idehaza kicsit utánanéztem, rájöttem, hogy a hiba nem feltétlenül az én készülékemben van. ez azért kissé megnyugtatott.

tulajdonképpen roppant vicces ez a halál sok bénázásom a bringával. ugyanis az van, hogy amíg a koliban laktam, a fiúk közül mindig volt valaki, aki megbütykölje, megnézze, megoldja nekem az aktuális géppel adódó problémáimat. ha meg mégsem, hát csak áttoltam a szomszéd utcában lévő szereldébe, és ott megcsinálták.
most ugye már azonban se koli, se fiúk, se szerviz a 200 méteres körzetben (vagy legalábbis nem tudok róla). magamra vagyok tehát utalva. és hiába tekerek 3 éves korom óta, azt mégis most fedezem csak fel, mi minden van a biciklivel kapcsolatban a pedálozáson túl. élvezem egyébként roppantul, de kétségkívül mókás ez az a kontraszt, hogy ha az egyik szögből nézzük bicósrozit, akkor nagymellényes, hiperaktív (de azért majdnem mindig szabályos) nagykörútharcos, ha viszont a másikból, akkor minden triviális dologra is kerek csillogó szemekkel rácsodálkozó, egy keréklevételtől könyékig olajos bütykölőpalánta.