negondolkodj

van az agyamban egy apró kis eldugott zug, amiről eddig egyáltalán nem is tudtam. gonosz kis rész ez, csak olyankor aktív, amikor egyedül vagyok a szobában. ilyenkor elárasztja a fejemet mindenféle buta gondolatokkal, magányosnak hiszem magam tőlük, hogy én nem kellek senkinek, soha nem is fogok, hogy engem senki sem szeret igazán, csak megtűr, hogy senkit nem érdekel igazán, mi van velem, hogy nem érek semmit, és különben is. ilyenkor aztán indokolatlanul bőgök, magamban, vagy az első szembejövő embernek.
és persze tudom, hogy az egész hülyeség, hogy van egy csomó barátom, akiket igenis érdekel, hogy mi van velem, és egyáltalán nem vagyok magányos, hogy igenis sokat érek, és hogy majd csak lesz valamikor valaki, akinek kelleni fogok, úgy igazán.
és ha emberek közt vagyok, akkor nem is jönnek ezek a gondolatok (meg a biciklin is legyőzöm őket) olyankor vidám vagyok és jól érzem magam, és az agyamnak ez a kis zuga mintha nem is létezne.
úgyhogy menekülök magam elől, munkába, szigetre, tömegbe.
abban bízom, hogy szeptemberben végre minden megváltozik, albi, új lakótársak, egyetem, jaj nagyon várom a szeptembert, akarom, hogy itt legyen, akarom, hogy jó legyen, kiegyensúlyozott és kiszámítható szeretnék lenni megint.