úgy érzem magam, mint a grafika vizsgám után fogom majd (legalábbis azt is hasonlónak képzelem) várom-várom az eredményt, mert rengeteg múlik rajta. (igaz, grafikából majd csak egy félév, itt kicsit több. )

nyugtatom magam, hogy én igazán megtettem minden tőlem telhetőt, hogy igazán nem tudom, mit lehetett volna máshogy, és hogy végül úgyis minden rendben lesz.

de a kisagyamban hátul ott mocorog, hogy igenis nagyon sok minden volt, amit lehetett volna jobban, másképp, és akkor nem kéne izgulnom, nem ugrana görcsbe a gyomrom tízpercenként.

és nem lépném át a Lányok Nagykönyvének legfontosabb szabályait nap mint nap (jó persze ilyen könyv valójában nincs, de asszem mindannyiunk fel tudná sorolni azt a 10-15 szabályt, amin allapulhatna az egész, ha mégis kiadnák)

vannak helyzetek, amikor hiába okos és stramm az ember, egyszerűenképtelen önmagához hűen viselkedni. nem mindig lehet a racionális talaján mozogni. és ami butaságnak hat, ha más a főszereplő, az kötelező, elkerülhetetlen, egyetlen-megoldás lépés, ha rólunk van szó.

hányszor, de hányszor mondtam a napokban, hogy ááá nekem másképp lesz, mert hát büszkeség meg önérzet is van a világon, és hogy velem nem lehet ám csak úgy, majd én megmutatom.

aztán persze jött, hogy csudajó ám az önérzet meg a büszkeség, de próbáltad már átölelni őket lefekvéskor? vagy rájuk mosolyogni munka után, ha hazaérsz? szóval hiába tied végül az erkölcsi győzelem, valójában nem nyersz. (közhelyek RULZ)

úgyhogy sutba dobtam őket, a cél nem az, hogy sérülés nélkül vidd be a kocsit a célba, hanem hogy nyerj. aztán ha összetörik a kocsi, majd rendbehozzuk. (F1 RULZ :) )

de amíg esély van, tövig kell nyomni a gázpedált :P

update:
a szív lassan durrdefekt közelébe ér. akkor pedig nem tudja folytatni a versenyt.