köszönöm szépen

varázslatos két szó. időnként mégis úgy gondolom, azon utolsó(vagy egyébként is ritka?) generációba tartozom, akinek az anyukája megtanította, hogy illik, és hogyan illik használni.
manapság nem akkor vagy jófej, ha félreállsz, amikor látod, hogy biciklis jön a járdán, hanem akkor vagy hulye kocsog, ha véletlen nem veszed észre (jogy neki nem ott kéne mennie? jah, kérem...) a gyalogos nem megköszöni, ha átengeded őt a zebramentes úttesten, hanem ordítva ütni kezdi a kocsidat, ha nem. az öreg néni a villamoson kiköveteli a te helyedet, mert az neki jár, bár van még egy csomó üres, de ez jobb, meg közel van az ajtóhoz. ordibálás, szidalmazás van, míg fel nem állsz, azonban egy halvány jó szó nem hagyja el a száját, miután megteszed. ha az oviban nem adsz a kakóscsigából a többieknek, kiközösítenek, de ha adsz, nem leszel jobb, hisz ez a természetes, ezért neked semmi nem jár cserébe.
van persze ennek a másik oldala is, ami szintén nem job egy cseppet sem. amikor aztán a gyalogos, az autós, a diák mégis enged, aztán meg nekiáll fennhangon, undokul kötekedni: "megköszönni derogál? anyád nem tanította meg rá?" mintha minimum a fél karját adta volna azzal, hogy tett egy lépést jobbra...
nem tudom, nem értem én ezt. az emberek nem tudnak békésen egymás mellett élni. ahol tudnak, belekötnek a másikba. fáj, ha neki egy kicsit jobb, mint nekünk, fáj, ha nem a mi érdekünk a legfontosabb másnak. senki nem nézi a közösséget, lassan nincs már mi, csak én, én, én. ha nekem jobb, az természetes, ha másnak, az botrány. ne legyünk már ennyire irigyek.