messze-messze

úgy szeretnék utazni. london, dublin, barcelona, párizs, amsterdam, róma, róma, róma, dubrovnik. ezekre a helyekre mindenképp. és mindenki utazik is, csak én torpanok meg végül mindig. és amilyen ütemben drágul a benzin, mire elég pénzem és merszem lenne nekivágni, addigra már mindez elképesztő luxus lesz. én pedig itt maradok, és a bigbent meg az eiffel-tornyot már csak képeslapokról ismerhetem majd. és szeretnék tanulni is, nyelveket, meg lakberendezést, és jógáznék is, és szeretnék gyakrabban hazamenni, találkozni a családommal és a barátaimmal.
néha (például most) sekélyesnek érzem az életem. nem a külső tényezők miatt, hiszen amíg nem én irányítottam magam és az életem, addig tökéletesen ment minden. de mióta a magam ura vagyok, megfeneklettem. ahelyett, hogy a saját álmaimat-vágyaimat kergetném, olyan dolgokat csinálok, amit utálok, ami felidegesít, elkeserít. és mégis, a mélyen bennem rejlő karitatív(vagy fontoskodó?) azt mondja, ezt most muszáj, különben még elkeserítőbb lesz. és az önbecsülésem, büszkeségem nem engedi, hogy kiszálljak: egyszer már megtettem. ha viszont megint felugrottam a buszra, mostmár tényleg menjek el vele a végállomásig, különben csak a saját állhatatlanságomat bizonyítom. így hát suhannak el mellettem a megállók, csábítanak észre és szívre ható érvekkel én meg szorítom a kapaszkodót könnyes szemmel és remegő szájjal.
de nem szállok le.