az évfolyamtársaim jelentős része idén lediplomázott, köztük azoknak a németeseknek a nagy része is, akikkel együtt kezdtük, szenvedtünk, mókáztunk sokat. amikor ez eszembe jut, akkor kicsinek és butának érzem magam, hogy nekem bezzeg nem sikerült, és még legalább egy év, mire véget ér ez az egyetem névre hallgató, hosszúra nyúlt (időnként rém)álom.
persze aztán eszeme jut az is, hogy azért rengeteg érdekes dolgot csináltam én az elmúlt 5 évben a tanulás mellett (időnként helyett) és ezeket az emlékeket, tapasztalatokat nem adnám oda egy idei diplomáért. de azért no. a bogár a fülben azért ott maradt, a vágyakozás "el innen mostmár" akkor is tovább él.
sokszor nem érzem már magam gyereknek, néha fáraszt a diáklét és bár már a mostani életem is sokban hasonlít a nagybetűshöz, azért még mindig nem teljesen az, még mindig vannak megkötések, nem kívánt függések, kötelezettségek. és míg ez gimi után a család volt (vagy legalábbis éreztük akkor annak) most kívánom, bár csak a család lenne. persze ezeket mind magamnak köszönhetem , én láncoltam magam az egyetemhez, a diákléthez minden lehetséges ponton keresztül, én szeretném fájdalommentesen itt hagyni őket. ennek pedig jelenleg egyetlen lehetőségét abban látom, hogy szépen gyorsan lediplomázzak és így mosollyal arcomon inthessek búcsút. szép is lesz csak jaj még olyan messze van.