esik, esik, esik. minden nap viharnap, heló, medárd, kösz így utólag is.
mintha az egész világ összeesküdne azért, hogy nekem keresztbe tegyen, kérem szépen mi ez, munka, rossz idő, mi jöhet még?
de egyébként nem engedem ám meg csak úgy bármilyen jöttment világ kitoljon velem, lehet szemerkélő esőben is futni, ki lehet vinni a laptopot a városligetbe is és úgy tollasozni, és ha végleg otthon ragadunk mégis, akkor meg főzzünk olasz! hétvégéket csapni, jó az ám, de még mennyire hogy.
csak bosszantóak a körülmények, ugyebár.

azért most elég szarul érzem magamat, mert mégis a szezon közepén kellett kiszálljak. de munka van, és tényleg nem tudom megoldani, hogy szabad legyen a következő három hétvégém. ez valószínűleg hihetetlenül hangzik annak, aki nem lát bele abba, hogy hogyan működik a 7x24-es IT Support, de nincs kedvem magyarázni. ez van, kész. a kifogás különben is olyan,mint a segglyuk: mindenkinek van, de senki sem kíváncsi a másikéra.
legyen elég, hogy van mellette rendesen lelkiismeret furdalásom, még ha a lelkesedésem el is múlt a végére, talán a túl sok magamba fojtott kritika miatt, mindegy, az igazságérzetem működik annyira, hogy tudjam: ez így szarul jött ki.
de azért amíg ilyen dög kapitalista világban élünk, mindig a munka lesz a fontosabb

régebben úgy gondoltam, simán lehet kompromisszumok nélkül élni. ez kb akkor volt, amikor focizni kezdtem, amikor fixizni kezdtem, amikor minden megvettem és megtettem, amihez csak kedvem volt. a munka? az nem volt fontos. amit akkor csináltam, nem igazán szerettem, az akkori teamet 1-2 ember kivételével szintén nem igazán szerettem, a munka egy szükséges rossz volt csak, napi max 8 órában, ki lehetett bírni.
azóta sok minden megváltozott.
lett diplomám, lett párkapcsolatom, lett másik munkám. megváltozott a sorrend, a világ egyik fele kitágult, a másik viszont némileg korlátok közé szorult. ez nem baj, de hát ez van, olyan nincs, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, nem várhatjuk el, hogy mások áldozatokat hozzanak értünk és bízzanak bennünk, ha magunk nem vagyunk képesek ugyanerre.
és amíg régen nem volt fontos a munka, most az, most szeretem, amit csinálok, szeretem a teamet is, de ahhoz, hogy ez így maradjon, most nekem kell fejet hajtani, és dolgozni, ami eddig napi max 8 óra volt, az most kitágul, remélhetőleg csak átmenetileg. mert telefonügyelet, jó sok, és hétvégézések, és egy projekt helyett kettő, pörög-forog a mókuskerék, nem lehet kiszállni belőle.
egyszer ez van fent, másszor az. nem lehet minden egyforma fontos egyszerre, vagy az ego és a hobbik, vagy a tágabb kör.
a kompromisszum az, hogy választani kell.

elegem van az esőből, a mindig szakadó esőből, ami keresztül húz minden számítást, ami minden délután zuhog és dörög és huhog, és mindig akkor kezd neki, amikor mennénk a ligetbe tollasozni, vagy a budai hegyekbe biciklizni, vagy éppen csak el kocogni, elmos minden, buta-buta eső, ez már nem vicces, unom már nagyon, grrrr...