de azért tegnap elmentem kocogni egyet. bár az öt és fél kilométer semmi ahhoz képest, amit a tesóm meg az anyukám meg a lekvárpusztító nyomnak le, azért én mégis roppant büszke voltam magamra, nem is tudom, mikor futottam ennyit megállás nélkül, egyhuzamban. de most muszáj egy kicsit felturbóznom magam erőnlétileg a szezonra, meg bikiniformailag (muhaha) a nyárra.
egyébként nem volt rossz, életemben először most látok reális esélyt arra, hogy valaha lefussam a 10 kilométer is, látjátok, lehet még remény számomra is. de azt azért továbbra is fenntartom, hogy ez nem az én sportom. sokáig tart, uncsi, és mivel nem klaudiasiffer-lábakkal és gazellaléptekkel szökellek keresztül a városligeten, ezért le kell nyelnem a békát, hogy a lökött tizenévesek ahelyett, hogy példát vennének rólam, inkább röhögve utánam kiabálnak, "Fuss Forest, fuss!" de én lelkes vagyok, és még humorérzékem is van, ezért mosolyogva visszafordulok és azt mondom, köszi.
otthon futás után keresztülszellőztettem a lakást, ezen művelet közben pedig szokás szerint buffadtam a laptop előtt, míg csak nem arra lettem figyelmes, hogy egy macska már két lábbal a lakásban van - épp araszolt be az ablakon keresztül. nohát. mikor ezt meghallotta, meg meglátta, hogy megláttam, megfutamodott. nohát.
mindent összevetve, szokatlan egy este volt.
2011. március 24., csütörtök
2011. március 19., szombat
2011. március 17., csütörtök
a tökéletes zsemle nyomában II.
háh! sikerült, jelentem megvan! sok kör próbálkozás, apróbb hiányosságok kiküszöbölése és a saját bénaság legyőzése után a legutóbbi adag már tényleg pörfikt lett. nincs többé fintorra húzódó orr, kedvetlen reggelizés, hajnalban boltba menés, itt van, szállítom a tökéletes zsömle-receptet, ami előtt még a Lekvárpusztító kényes német zsömle-ízlése is meghajtja a fejét, és azt mondja, ez finom! lecker-lecker , bizonyám.
a módosított recept szerint hetven deka lisztben elmorzsolunk alaposan 3 deka vajat, bele szórunk 2 teáskanál sót és egy nagy (10 grammos) vagy két kicsi(7 grammos) csomag szárított élesztőt és 1 teáskanál cukrot, aztán meg jól összekeverjük.
a most hozzáadandó folyadék 3 deci tej és 1 deci víz langyos keveréke (kábé, de volt már több is a víz - csak tejjel nagyon kalácsos íze volt a végterméknek)
na most dagasztjuk vagy 10 percig (komolyan, szerintem ez az egészben a legjobb) aztán 16 egyelő részre osztjuk, és tetszőleges zsömle-formát alkotunk belőlük (hosszúkás, kerek, szögletes, ahogy tetszik, érted...), sütőpapírral kibélelt tepsire tesszük.
na és itt rögtön 2 igen fontos dolog. amikor megformázod, akkor legyen kb 1-1,5 cm lapos. igen, ez fura, sok kis minipizzának kinéző dolog lesz a tepsiden, de ez a cucc nekem eddig csak felfele kelt, így hidd el, el fogja érni a kívánt magasságot. és értékelhető alakú, megfelelően nagy zsömléd lesz. és ne tegyél egyszerre 6-nál többet egy tepsire, mert odaég (nem vagyok pék, ne kérdezd miért, ez tapasztalat) és lehetőleg valami vékony lemeztepsit használj. a legvékonyabbat, amit a konyhában találsz.
na most egy óráig meleg helyen keleszteni kell, meg előmelegíteni a sütőt, nálam gázsütő 6-7 fokozat, ez szerintem olyan 220 fok körül lehet. mielőtt berakod az első adagot, vagdosd be a tetejét, és kend meg hideg tejjel.
kb 10 perc alatt vannak készen. de 8 perc után erősen monitorozni kell már, mert 1 perc is elég, hogy megégjenek. ha azt veszed észre, hogy az alja már pirul, de felül még hóka, akkor nemes egyszerűséggel kapcsold be az utolsó 1 percre a grillfokozatot a sütőn. ha kiveszed, kapkodd le őket a tepsiről, át vaalmi rácsra, hogy meghűljenek.
én ezek után, ha már langyosnak sem langyosak, azon frissiben bezacskózom őket, és berakom a fagyasztóba. reggel aztán kiveszek egyet, a mikró olvasztó fokozatán kap egy percet, aztán a kenyérpirító tetejére felteszem egyik oldalával lefele is, meg másik oldalával lefele is egy menetre. így a héja fagyasztás után (ellenére) is ripiropogós lesz.
eddig anya, zsűl, meg a lekvárpusztító tesztelték, és mind elégedettek voltak vele :)
én és a gyilkosom
én egyébként nagyon ijedős vagyok. tényleg. már attól ugrok egyet a székemben, ha valaki váratlanul tüsszent a teremben, ciki ez, na, de hát nem tudok mit tenni. a horrorfilmeket kilométeres körzetben kerülöm, a koliban még a szobából is kimentem, ha azt néztek.
így hát a mai éjszaka meglehetősen megviselte azt a reszketeg, vékony kis idegcsomómat. pedig tulajdonképpen nem volt extra, de hát nagy vagyok a bolhából elefántot csinálásban.
éjszakai telefonügyeletben voltam, csörgött is a telefon fél háromkor. ágyból kikercmereg, villanyt felcsap, laptopot bekapcsol.
hangos csattanás. villany el. ijedtségemben már itt felugranék, ha nem félnék a vaksötétben, hogy beverem a lábam, vagy pofára esek a kisasztalban. életösztön, na.
kitapogattam a mobilinternetet, hol is lehet (merthogy nincs áram-nincs wifi...) megoldottam a problémajegyet, gyorsan-gyorsan, amíg van még kraft a laptop akkujában.
közben azon járt az agyam, hogy mi a franc vágta le az áramot. hiszen csak a hűtő, a router, meg a nagyszoba lámpa ment éppen. kikukkantottam az ablakon, láttam, hogy a szomszédban pislákolnak a fények, nesze, ott bezzeg van, tehát nem globális a gond a házban, csak itt, nálam van guzmi.
eszembe jutott, hogy a villanyóra a kapcsolóval kint van az ajtó előtt.
ekkor összeállt ám a kép! háh!
a gyilkos (vagy rabló vagy akármi) lekapcsolta, hogy perceken belül lecsaphasson rám, és én ne tudjak látványos patáliát rendezni, ő legyen helyzeti előnyben, mert ő tudja, hogy nincs villany, én meg nem. mert szerinte persze alszom az ágyamban, nem tudhatja, hogy NEM, hogy ÉN IS TUDOM.
ott éjszaka, gyertya után tapogatózva a vaksötétben, hallgatva a kintről beszűrődö krimi-aláfestő szél- és esőhangokat, igenis ez tűnt az egyetlen lehetséges magyarázatnak.
aztán megtaláltam a gyertyát, remegő lábakkal az ajtó kukucslyukához osontam, hogy szembenézzek a támadóval. ahha, kint persze sötét, nem látok semmit. nincs mit tenni, ki kell mennem (mert hogy ott a villanyóra, ugyebár). halált megvető bátorsággal kilépek, sehol senki. ez nem nyugtatott meg, biztos voltam benne, hogy leendő gyilkosom csak elbújt. villanyórát gyorsan felkapcsol, rohamléptekben vissza a lakásba. villany még mindig nincs. he?
várjunk csak, volt már ilyen, igen, volt, ott fönn, amit a lekvárpusztító ér csak el létrától, ott van az ilyen másik kapcsoló-cucc, akkor azzal is gond van.
ez volt az a pillanat, ahol a gyilkosos sztori végére pont kerülhetett, ezt itt bent ugyanis nem tudta volna lekapcsolni. kissé csalódott voltam.
létra elő, gyertyával a kezemben (igen, utólag rájöttem h mondjuk leszedhettem volna inkább a bicikli lámpáját, az jobb lett volna, de hát akkor, ott, álomittasan, krimihangulatban nekem csak a gyertya jutott eszembe) felmásztam a létra legmagasabb fokáig (az a létra igen-igen magas, higgyetek nekem) felnyomtam a kapcsolót és tádááá, lőn világosság.
és ebben a pillanatban már láttam is a bűnöst: a nagyszobai lámpában elpukkant az egyik halogén égő a kilencből.
így hát a mai éjszaka meglehetősen megviselte azt a reszketeg, vékony kis idegcsomómat. pedig tulajdonképpen nem volt extra, de hát nagy vagyok a bolhából elefántot csinálásban.
éjszakai telefonügyeletben voltam, csörgött is a telefon fél háromkor. ágyból kikercmereg, villanyt felcsap, laptopot bekapcsol.
hangos csattanás. villany el. ijedtségemben már itt felugranék, ha nem félnék a vaksötétben, hogy beverem a lábam, vagy pofára esek a kisasztalban. életösztön, na.
kitapogattam a mobilinternetet, hol is lehet (merthogy nincs áram-nincs wifi...) megoldottam a problémajegyet, gyorsan-gyorsan, amíg van még kraft a laptop akkujában.
közben azon járt az agyam, hogy mi a franc vágta le az áramot. hiszen csak a hűtő, a router, meg a nagyszoba lámpa ment éppen. kikukkantottam az ablakon, láttam, hogy a szomszédban pislákolnak a fények, nesze, ott bezzeg van, tehát nem globális a gond a házban, csak itt, nálam van guzmi.
eszembe jutott, hogy a villanyóra a kapcsolóval kint van az ajtó előtt.
ekkor összeállt ám a kép! háh!
a gyilkos (vagy rabló vagy akármi) lekapcsolta, hogy perceken belül lecsaphasson rám, és én ne tudjak látványos patáliát rendezni, ő legyen helyzeti előnyben, mert ő tudja, hogy nincs villany, én meg nem. mert szerinte persze alszom az ágyamban, nem tudhatja, hogy NEM, hogy ÉN IS TUDOM.
ott éjszaka, gyertya után tapogatózva a vaksötétben, hallgatva a kintről beszűrődö krimi-aláfestő szél- és esőhangokat, igenis ez tűnt az egyetlen lehetséges magyarázatnak.
aztán megtaláltam a gyertyát, remegő lábakkal az ajtó kukucslyukához osontam, hogy szembenézzek a támadóval. ahha, kint persze sötét, nem látok semmit. nincs mit tenni, ki kell mennem (mert hogy ott a villanyóra, ugyebár). halált megvető bátorsággal kilépek, sehol senki. ez nem nyugtatott meg, biztos voltam benne, hogy leendő gyilkosom csak elbújt. villanyórát gyorsan felkapcsol, rohamléptekben vissza a lakásba. villany még mindig nincs. he?
várjunk csak, volt már ilyen, igen, volt, ott fönn, amit a lekvárpusztító ér csak el létrától, ott van az ilyen másik kapcsoló-cucc, akkor azzal is gond van.
ez volt az a pillanat, ahol a gyilkosos sztori végére pont kerülhetett, ezt itt bent ugyanis nem tudta volna lekapcsolni. kissé csalódott voltam.
létra elő, gyertyával a kezemben (igen, utólag rájöttem h mondjuk leszedhettem volna inkább a bicikli lámpáját, az jobb lett volna, de hát akkor, ott, álomittasan, krimihangulatban nekem csak a gyertya jutott eszembe) felmásztam a létra legmagasabb fokáig (az a létra igen-igen magas, higgyetek nekem) felnyomtam a kapcsolót és tádááá, lőn világosság.
és ebben a pillanatban már láttam is a bűnöst: a nagyszobai lámpában elpukkant az egyik halogén égő a kilencből.
2011. március 16., szerda
a német adókon minden este gyakorlatilag japánról szól.
a képek borzasztóak, a hírek borzasztóak. sokkol percről percre, és mégis, innen a meleg radiátor mellől, vacsorával a kezemben azzal a biztos tudattal, hogy ha megcsörgetem a telefont, anya, hugi, a lekvárfaló - mind felveszik, kurvára fogalmunk sincs arról, hogy mi történik ott a világ másik végén.
virtuális katasztrófaturistaként csóváljuk a fejünket a híreket nézve, aztán átkapcsolunk a barátokköztre.
és tudom, hogy nem tudok, hogy nem tudunk mást csinálni, de akkor is...
a képek borzasztóak, a hírek borzasztóak. sokkol percről percre, és mégis, innen a meleg radiátor mellől, vacsorával a kezemben azzal a biztos tudattal, hogy ha megcsörgetem a telefont, anya, hugi, a lekvárfaló - mind felveszik, kurvára fogalmunk sincs arról, hogy mi történik ott a világ másik végén.
virtuális katasztrófaturistaként csóváljuk a fejünket a híreket nézve, aztán átkapcsolunk a barátokköztre.
és tudom, hogy nem tudok, hogy nem tudunk mást csinálni, de akkor is...
2011. március 10., csütörtök
az a baj, hogy a gyerekeket senki nem tanítja meg használni az internetet.
igen, ez guzmi. gáz. baj. probléma.
mert amíg csak ímél, meg játékok, meg böngészde, meg fórumok, addig nem volt gáz. aztán ugye csetszobák, meg hasonló, ott már el lehetett hasalni ezen-azon, de azért mégis, aki nem tanulta meg-tartotta be a szabályokat, az írottakat és íratlanokat, az kikopott. de az még az a hőskor volt, amikor az internet ugyan nem a kiváltságosaké volt, de legalábbis még nem mindenkié, volt egy olyan szűrő, amit ugyan nem tudnék pontosan megfogalmazni, hogy mitől működött, de megszűrte az internethasználó közösséget, többé-kevésbé tartott egy szintet, a Zinternet 80%án az ember anélkül mozoghatott, hogy percenként agygörcsöt kapott volna.
aztán jött egy nagy bumm, és hirtelen a Háló közösségi média lett, és twitter, és plörk, és blog, és iwiw, és fészbúk, és gyerekek és tinik és mindenki-mindenki, és nincs többé szűrő, dől a szar és az információ mindenhonnan, és az információt nem érdekli, hogy engem az érdekel-e, egyszerűen kapom, beterít, lenyom. és hirtelen mindenki használni akarja, és teszi is, eltűnik az önszabályzás, nincs többé szűrő, nincs aki vagy ami megtanítsa az új internetfelhasználó-generációnak, hogy mit szabad és mit nem, mit illik és mit nem, mivel bánt engem, és mivel bántja magát-magát-magát, nem csak rövid távon, de hosszú távon is, mert a neten bármit teszel, az megmarad, hiába törlöd, lesz, aki elővakarja 1-2-5-10 év múlva is, hidd el.
a netet használni trendi, sokkal trendibb virtually megtudni-megosztani valamit, mint élőben, így jutnak el hozzám olyan információk, amit nem szeretnék megtudni, és így tudok meg olyan dolgokat a virtuális térből, amit sokkal jobb lenne személyesen. de kimaradni nem lehet, mert hát már a fejvadász cégek, a főnökök és mindenki a fészbúk- meg iwiw profilod alapján tájékozódik rólad, ha nincs, az gyanús, így hát legyen, sőt, lehetőleg folyamatosan friss és aktuális. és ha már ott vagy kész, nincs menekvés és, mert boldog-boldogtalan linkelgeti oda a blogját, mikroblogját, fényképét, ebédjét, koszos zokniját, péniszméretét. nem érdekel, értsétek meg, nem érdekel.
az egyik tizenéves kislányról, akivel együtt járunk edzeni, eddig semmi különösebb véleményem nem volt. eddig. amíg az arcomba nem tolta az internet azon ország-világnak szóló bejegyzését, hogy "mert mi vagyunk a skinheadgirlek ♥♥"
kislány, tanuld meg használni az internetet. eskü, eddig semmi bajom nem volt veled. eddig.
és ez sajnos nem kirívó példa, és nem tudom, van-e rá most így hirtelen megoldás, mert a mai tinédzser-generáció szülei, tanárai még nem feltétlenül ösztönös internet-felhasználók, nincs hát kitől tanulni, így hát csak gerjeszti-gerjeszti magát ez az egész.
broáf.
igen, ez guzmi. gáz. baj. probléma.
mert amíg csak ímél, meg játékok, meg böngészde, meg fórumok, addig nem volt gáz. aztán ugye csetszobák, meg hasonló, ott már el lehetett hasalni ezen-azon, de azért mégis, aki nem tanulta meg-tartotta be a szabályokat, az írottakat és íratlanokat, az kikopott. de az még az a hőskor volt, amikor az internet ugyan nem a kiváltságosaké volt, de legalábbis még nem mindenkié, volt egy olyan szűrő, amit ugyan nem tudnék pontosan megfogalmazni, hogy mitől működött, de megszűrte az internethasználó közösséget, többé-kevésbé tartott egy szintet, a Zinternet 80%án az ember anélkül mozoghatott, hogy percenként agygörcsöt kapott volna.
aztán jött egy nagy bumm, és hirtelen a Háló közösségi média lett, és twitter, és plörk, és blog, és iwiw, és fészbúk, és gyerekek és tinik és mindenki-mindenki, és nincs többé szűrő, dől a szar és az információ mindenhonnan, és az információt nem érdekli, hogy engem az érdekel-e, egyszerűen kapom, beterít, lenyom. és hirtelen mindenki használni akarja, és teszi is, eltűnik az önszabályzás, nincs többé szűrő, nincs aki vagy ami megtanítsa az új internetfelhasználó-generációnak, hogy mit szabad és mit nem, mit illik és mit nem, mivel bánt engem, és mivel bántja magát-magát-magát, nem csak rövid távon, de hosszú távon is, mert a neten bármit teszel, az megmarad, hiába törlöd, lesz, aki elővakarja 1-2-5-10 év múlva is, hidd el.
a netet használni trendi, sokkal trendibb virtually megtudni-megosztani valamit, mint élőben, így jutnak el hozzám olyan információk, amit nem szeretnék megtudni, és így tudok meg olyan dolgokat a virtuális térből, amit sokkal jobb lenne személyesen. de kimaradni nem lehet, mert hát már a fejvadász cégek, a főnökök és mindenki a fészbúk- meg iwiw profilod alapján tájékozódik rólad, ha nincs, az gyanús, így hát legyen, sőt, lehetőleg folyamatosan friss és aktuális. és ha már ott vagy kész, nincs menekvés és, mert boldog-boldogtalan linkelgeti oda a blogját, mikroblogját, fényképét, ebédjét, koszos zokniját, péniszméretét. nem érdekel, értsétek meg, nem érdekel.
az egyik tizenéves kislányról, akivel együtt járunk edzeni, eddig semmi különösebb véleményem nem volt. eddig. amíg az arcomba nem tolta az internet azon ország-világnak szóló bejegyzését, hogy "mert mi vagyunk a skinheadgirlek ♥♥"
kislány, tanuld meg használni az internetet. eskü, eddig semmi bajom nem volt veled. eddig.
és ez sajnos nem kirívó példa, és nem tudom, van-e rá most így hirtelen megoldás, mert a mai tinédzser-generáció szülei, tanárai még nem feltétlenül ösztönös internet-felhasználók, nincs hát kitől tanulni, így hát csak gerjeszti-gerjeszti magát ez az egész.
broáf.
2011. március 9., szerda
afölött lamentálok, hogy miként érezzek azzal kapcsolatban, hogy fáj a lábam (meghúztam a combizmom edzésen - na nem nagyon, csak annyira, hogy folyton érezzem) mert persze marhára nem jó, ha az embernek fáj valamije, kellemetlen, zavaró, meg nem is természetes, na.
de az, hogy fáj, az meg azt jelenti, hogy küzdöttem és csináltam, és ha most nem fájna, akkor tudnám, hogy tegnap nem adtam bele apait-anyait.
de az, hogy fáj, az meg azt jelenti, hogy küzdöttem és csináltam, és ha most nem fájna, akkor tudnám, hogy tegnap nem adtam bele apait-anyait.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)