kedves fűszergyátrók,

végtelenül boldoggá tennétek, ha az elkövetkezőekben az olyan termékeiket, melyeknek kilencven százaléka só, "fűszerkeverék" helyett "fűszersó" néven árulnák, ha már egyszer a magyar nyelv lehetőséget teremt e két dolog megkülönböztetésére.
ezzel megkímélnének még egy, majdnem teljesen ehetetlenül sós ebéd elkészítésétől (ha nem lettem volna annyira éhes, illetve ha lett volna itthon még bármi megfőzhető alapanyag, akkor kétségtelenül átsorolódott volna a mai is a teljesen ehetetlen kategóriába...)

üdvözlettel:
rozál

az a pár nap németországban a munkáról kellett volna, hogy szóljon, de tulajdonképpen inkább a kulináris élvezetek nyomakodtak előtérbe- hát mégis, milyen csudás az, hogy az ember leánya négy csillagos hotelben wörkshop-ol, ahol reggelire-ebérde-vacsorára lazacot lehet enni! illetve hát persze bármi mást is, de én mégsem jutottam túl a schwarzwalder schinkenen meg a lazacon. oh jaj, hát hogy reggelizzek így itthon mosolyogva párizsit, ilyen ízemlékekkel buksi fejemben?
és azok a bajor sörök, azok a bajor barna búzasörök, ohhh.

ma reggel egészem vigasztalhatatlan vagyok. pedig a cseresznyevirágos tányéromból reggeliztem, és még mézes joghurtot is engedélyeztem magamnak a pirítós után, és második bögre kávét, de semmi nem segített.
menthetetlenül végkimerülős péntek reggel van, egy mozgásnélküli hét végén, a Lekvárfaló svájcországba távozott tíz hétre, ami beláthatatlanul hosszú időnek tűnik még úgy is, hogy néha azért hazajöhet, és ráadásul a tavasz sem igyekszik kicsit sem, hogy mosolyt csaljon megkeseredett orcámra.
ohh jaj.

ab jetzt gibt's Schokolade im OP!

minden németül beszélő, bridget jones és dr. house rajongó hölgy figyelmébe ajánlom a Doctor's Diary sorozatot, ami egész egyszerűen ohh, zseniális. vicces, romantikus, szerencsétlenkedős, hétköznapilányos, ironikusan rózsaszín és olyan európai.
a német RTL-en megy szerda esténként. mondjuk már a harmadik sorozatnál tartanak, de ez ne kedvetlenítsen el senkit. én is véletlen kaptam el az egyik részt - akkor szerettem bele :) aztán a Lekvárpusztítótól megkaptam ez első két évadot DVD-n, és én ugyan igyekszem beosztóan élni vele, családom egyéb nőtagjai egy este plusz egy délelőtt alatt bedarálták az elsőt(végülis, csupán 8 rész :) )

most még szükségem lenne a filmzenéket tartalmazó cédére, mert zseniális számok mennek alatta, meg kéne gondolom nincs sok hátra a 3. évadból és alig láttam belőle részt, szóval kéne az is lassacskán.
legyetek ti is Dr. Marc Meier-rajongók :)

miután a sálimár bohóc bármennyire is jó volt, megfeküdte a gyomromat, úgy gondoltam, ideje valami könnyed limonádé után nézni. az lett David Safier: Jézus szeret engem könyve.
előzőleg volt már szerencsém tőle a Pocsék karmához, és azon nagyon jól szórakoztam. a Lekvárpusztító ajánlotta, és igaza volt, könnyű kis nyári csacskaság némi tanulsággal. aztán amikor megláttam a német szerző következő magyarul megjelenő könyvét, kapásból megvettem. otthona Lekvárpusztító húzta rá a száját, ne várjak tőle sokat, annyira nem jó mint a másik volt. és igaza lett. nem rossz ez, csak olyan.... ugyanolyan. ugyanaz a szerkezet, ugyanazok a poéntípusok, eddig patikamérleg pontossággal előre kiszámítható történetelemek.
mondjuk még nem vagyok a végén, szóval ha a következő száz oldalon valami fenomenális fordulat történik, még akár változhat is a véleményem. de egyenlőre ebben nem hiszek.
félreértés ne essék: a könyv nem rossz. szórakoztató, kikapcsol. csak ez nem igazán elég ahhoz, hogy meg is fogjon. olyan, mint amikor a negyvenedik lőrincz l lászló könyvet olvasom. elolvasom, mert nincs más, meg mert tökéletes agylohasztás, de pár hónap múlva semmire sem fogok belőle emlékezni.

a most kipattant listabotrány kapcsán azon gondolkozom, hogy esztergom mennyire kicsi. mármint hogy az, hogy hogy egy háromezres faluban mindenki ismer mindenkit, az még oké. de ez egy harmincezres város.
és nézem ezt a listát, a frissen kipattant botrány központi elemét, és azon gondolkozom, hány embert is ismerek róla. anyukám munkatársai, akikknél többször voltam én is látogatóban régebben, tesó legjobb barátnőjének anyukája, volt osztálytársnőm apukája. szép, közel vagyok a tűzhöz.
és közben nincs olyan távol a másik oldal sem, barátnőm exe képviselő, az új jegyzővel együtt dzsúdóztam anno, az volt alpolgármesternél is megfordultam kiskoromban, akkori felesége barátnője volt keresztanyumnak. de a legtöbb képviselő egyébként is majdnem korombeli, arcuk ismerős a sportcsarnokból, az iskolákból. a főorvos barátnőm apukája, a volt sajtóreferenssel együtt jártunk templomba meg tanított is - igaz, csak helyettesített órákon.

kicsi a város, túlságosan kicsi. nem húzhatod ki magadat semmiből, mert bárki hazaival elbeszélgetsz, tíz perc alatt találzok olyan közös ismerőst, aki szorosan kapcsolatba hozható az egész Esztergom-mizériával.
és hiába állok ki teljes mellszélességgel az egyik oldal mellett, íme, tessék, ezer szállal kötődöm a másikhoz is. és nem csak én, egészen biztos vagyok benne, hogy mindenki.

nem akarok és nem is tudok semmiféle mélyértelmű dolgot levonni az egészből. érthetetlen és követhetetlen asszociációs láncokon keresztük csak olyan kulcsszavak ugranak be ezzel kapcsolatban, mint duális világ, yin és yang, és hogy a jó nem létezhet a rossz nélkül, a fény a sötét nélkül, az erő sötét oldala a jedik nélkül, és viszont.
mittudomén.
de azért ez az új ügy, ez megint undorító.

tegnap munkából mentem edzésre, így már reggel vinnem kellett magammal az egész felszerelést.
azt kell hogy mondjam, a superbowl utáni reggelen a budapesti utca átlagembere a szokásosnál érzékenyebben reagál egy lila szövetkabátban és színes szoknyában sétáló, a bal kezében sisakot és vállvédőt lóbáló lányra.
ezeket a bámuló kerekszemű pillantásokat sosem fogom megszokni.

offenz fal és difenzív back.
hát, mit is mondjak, pikáns párosítás :)

minden elmúlik. minden elmúlik?
nem vagyok hajlandó elhinni, nem akarom és nem is fogom, muszáj elhinni, hogy vannak kivételek, és ezek a kivételek mi vagyunk.
de azért azt látni, hogy hozzánk túl közel álló barát-barátnő tündérkastélya és jövőképe hullik hirtelen darabokra, előjelek nélkül, egyik pillanatól a másikra, abba egy picit mindig mi is belehalunk. értetlen pillantások, ezt-nem-hiszem-el-ek hangoztatása, összeesküvés-elméletek gyártása, ez marad ilyenkor. és lefekvés után az ember bebújik a takaró alá, és összeszorított szemmel és szájjal szuggerálja a jövőt, hogy ez velünk nem történhet meg.
nem is tudom, nem tudom, hogy lehet-e kell-e ilyenkor okosakat mondani, vagy csak ott lenn, várni, hogy elmúljon, és kacsintani, hogy lesz itt egy szebbik, másik, jobb.