ha én lennék a zállamfő(vagy mi) és mindenképpen akarnék valami minden médiumra kötelezően érvényes határozatot, akkor az az lenne, hogy a híradásokban a pozitív hangvételű és tartalmú jelentések aránya meg kell, hogy haladja a negatívakét, az összesnek minimum hatvan százaléka kellene, hogy legyen.
csak semmi államcsőd, tömegmészárlás, ilyesmi, vagy ha már mégis, akkor egy csomó szép és jó hírt is mellé. nem hiszem el, hogy nincs.

nyuszit-pillangót-szivárványt mindenkinek, wlkám tu rozisz wandörlend.

tragédia

az első ősz hajszálak.
kapásból vagy öt.

mi ez mi ez mi ez?
október augusztusban? legalább örülhetnék annak, hogy juhú, akkor mindjárt a szülinapom is itt van, de azért ez a része persze még nem, csak az eső meg a hideg. nem volt időm így ráhangolódni az őszre, össze vagyok zavarodva, nincsenek még fincsi teák a fiókomban, nincsenek még őszi zenék az ájpodomon, nincsen még meleg pulcsi a táskámban. így hát csak vacogok itt az asztalom mellett ülve és próbálok rendet teremteni a körülöttem kavargó káoszban, megtalálni a talpam alatt a talajt, amit ez a bolond időjárás kirántott így tegnapelőtt hirtelen. tudom, túl sokat számít a környezet a lelki egyensúlyomhoz, na de akkor is.
próbálok arra fókuszálni, hogy megkapjuk ma a kulcsokat és juhú lesz.

nagyon sokat költöztem az elmúlt években, de az ez első, ami igazán örömet okoz és izgatott várakozással tölt el. egészen addig nagyon örültem neki, amíg nem kellett elkezdeni pakolni és szétszedni és leszedni és zsákolni és dobozolni és káoszolni.
mert semmimről nem tudom, hogy hol is van éppen és hogy hogyan és mikor kerül elő újra,mert festeni.glettelni kell a cellux alatt megfeketedett - vagy lejött - a fal miatt, mert csúszik a kulcsátadás, mert gyűlölök költözni, ójaj.
az éltet, hogy másfél hét múlva minden tök jó lesz. addig meg csak kibírom valahogy, összeszorított foggal, becsukott szemmel, mantrázva, hogy "szép-új lakás, csak kettőnknek"
nyehh.

mint az oviban

az ősz idén nem úgy jött, mint tavaly.
nem csöndben, nem lopózott, nem bujkált, nem sejtetett, nem titkolózott. inkább ránk törtre az ajtót valahogy augusztus közepén, és mint az akaratos óvodás, akinek hiába szól az óvónéni, hogy még a másik játszik a markolóval, mégiscsak megpróbálta kirángatni ezt a két hetet a nyár kezéből.
a nyár persze nem hagyta magát. (hiszen hát mutass egy olyan óvodást, aki minden további nélkül átnyújtja a markolót) küzdött még ezért a két hétért. mi pedig csak kapkodtuk a fejüket, hiszen a kis kakasviadal aktuális állása szerint hol hét ágra sütött a nap, hol zuhogott az eső, tikkasztó meleg és szélvihar váltogatták egymást kiszámíthatatlanul.
de úgy tűnik, végül az ősz bizonyult erősebbnek. vagy akaratosabbnak. vagy kitartóbbnak.
mert ugyan augusztus van, de hideg. roppant hideg. előkerült a vastag takaró éjszakára, a pulcsik napközbenre, könnyű kendők útközbenre, zoknik a babacipőbe.
és próbálom megszokni a gondolatot, hogy este nyolckor már sötét van.

reggel kinézek az ablakon , és hát egy mókus ugrándozik-ficánkol boldogan a fán.
budapesten.
a kilencedik kerületben.
alig párszáz méterre az üllői úttól, alig 5 percre az ecseri úti metrómegállótól.
hö?

egyébként nincs bad day, csak most ez ilyen nagy aktuális kedvenc ez a zene.
az R.E.M. valahogy mindig nyár végén jön elő, tizennyolc évesnek érzem magam tőle újra. akkor kaptam rá (kapatott rá ágyi :)), amikor érettségi után a balcsinál pihentük ki négyen csajok a gimnáziumi évek fáradalmait, és szívtuk fel magunkat a nagybötűs életre :)

ó, boldog gyermekévek :D

pici-cipösz

a wok eddig kimaradt az életemből.
a hozzá kapcsolódó fogalmak összefonódtak a kínaikajával, ami számomra (sajnos) egyenlő a mindensarkon gyorsétkezdék kínálatával. nincs velük persze semmi bajom, időnként nagyon is jóízűeket tudok enni ott, na de akkor is, itt lezártam korábban a témát. mígnem múltkor (nem túl hosszas) unszokás után rábólintottunk, oké, renderjünk abból a wokos kajáldából, ha azt mondod, finom, legyen.
finom volt.
nagyon-nagyon finom volt.
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon finom, eszméletlen jó volt.
így hát első lelkesdésemben alig pár nap múlva az IKEAban beszereztem egy wokot, mert bár nem öntöttvas, de legalább olcsó, és kiscsoportos célokra tökéletesen megfelel.
azóta titkos konyhai laboratóriumunkban folyamatosan folynak a kísérletek, és bár én már az első próbálkozásból kisült cuccal is tökéletesen elégedett voltam, azóta csak még jobbak és profibbak leszünk :)

(a képeken meg a torz színek miatt végtelenül bizarrnak tűnik a kaja, pedig nagyon finom ám igaziból:) )

nyúlnak

őt a "nyulat a nyúlnak" projekt keretén belül kaptam mert hogy milyen aranyos már, és mivel Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr igazából talán nem is tudta pontosan, mit vett, gyorsan meg is nézettem vele egy kockásfülű nyúl részt, mert hát mégis csak magyar kultúra, ugyebár.



és mivel liebe már csak ilyen szentimentális egy dolog, a nyufi mindig ott lapul az éppen aktuális táskám valamelyik zsebében, és tessék, még akkor is segített, amikor huszadikán, miközben egy egész ország ünnepelt - vagy aludt éppen - nekem dolgozni kellett. a nyúl jelenléte és lelkesedése kelőképpen tükrözi az enyémet is



UPDATE: Eredendően Külföldről Származó Lekvárfaló Úr letorkolt, hogy márpedig ő igenis tudta, mit vesz. ez persze mit sem változtat a tényen, hogy megnézettem vele a mesét :)

zoo

nem, nem voltam az állatkertben, már tök régen
viszont már hetek óta tervezgetjük, hogy megyünk, mert meg akarom nézni a zsiráfot, meg az elefántot meg a tapírt, meg mindent, mert juj, a budapesti állatkert fantörpikus.
de valahogy minden nap, amit jó előre kiszúrunk magunknak, hogy na akkor majd most, nos ezeken a reggel mindig beborul, és zuhogni kezd az eső, vagy beszakad valami hirtelen munka, vagy belénk csap a ménkű, vagy hasonló. valaki nagyon nem akarja, hogy eljussak oda.
miután azonban az állatkert honlapját tanulmányozva észrevettem, hogy az éves bérlet csupán négyszerese a jegynek, először is meglepődtem, másodszor is elhatároztam, hogy háhááá, hát akkor én bizony a maradék üdülési csekkemből állatkertbérletet fogok venni, és minden nap (még TÉLEN is) megnézem az elefántot, ami egyáltalán nem kivitelezhetetlen, hiszen a csodaszép új albérletünk alig pár sarokra lesz onnan :)

a nagymamám kanadában van most épp egy hónapra.
hát milyen dolog ez, kérem szépen, én vagyok a fiatal és kalandvágyó, nekem kéne világot járnom, nem-e?
persze tök örülök neki, és remélem, tök jól érzi ott magát.

annyi minden van, amiről eszembe jut napközben, a legkülönbözőbb időpontokban és helyeken, hogy hú, erről mennyit és milyen jót lehetne írni.
aztán viszont annyira pörög az életem most, hogy mire végre gép elé kerülök és időm is van, addigra mindig elfelejtem, hogy mi is volt az.
na mindegy, lassan kicsit kiegyensúlyozottabb lesz megint minden, akkor gyakrabban jutok ide is.
egyébként teljesen pozitív jellegű a felfordulás most itt körülöttem, mert albikeresés (és találás) és költözéstervezgetés Lekvárpusztító Úrral, időkeresés (és teremtés) diplomaíráshoz, munkadolgok rendbeszedése, pénzkeresés, baráti kapcsolatok ápolgatása (vagy legalábbis az erre való törekvés), otthoni láblóga, meg bringa.
jó ez, a bizsergés, meg az izgalom, meg a lótásfutás. de elkéne egy kis nyugi is ám.

fájdalmasan hasított belém ma a hazafeléúton a felismerés, hogy nem vagyok jó csapatjátékos.
az edzőtáboron gondolkoztam, az edzéseken, magamon, és rá kellett jönnöm, hogy míg aprólékosan gondolatba végigmentem emberről emberre, kielemezve mindenkit, csak magamat hagytam ki, pedig hát. az ellentétek és rossz érzések okozói nem csak mások.
nem tudom, hogy túl kéne-e lépnem ezen, vagy elfogadnom. magányos sportra továbblépnem, vagy felülkerekedni az önzőségem, hogy ne a játék érdekeljen, hanem az eredmény, ne annak örüljek, ha én voltam ügyes, hanem annak, ha a csapat, hogy be tudjam áldozni a saját örömömet egy nagyobb jó érdekében.
nem tudom, nem tudom. nehéz.
és én önző vagyok.

i'm alive

nehéz mostanában írni, nagyon nehéz. minden, ami eddig stabil volt, most inog és bizonytalan, és minden, ami eddig el volt hanyagolva, vagy instabil volt, fontos és bebetonozott lett hirtelen.
nem rossz ez, egyátalán nem. mintha az életem egy nagy szorzat lenne, a szorzat tagjait egyenként negálták, de az eredmény pozitív lett-maradt, nagyon is.
csak a fontos dolgok, a sorrendek változtak.
és ebben a nagy viharban még helyére kell kerülnie ismét mindennek ahhoz, hogy nyugodt szívvel vethessek minddent újra virtuális papírra.
szóval vagyok-leszek, nem tűntem el végleg, csak egy kicsit, kis időre.